A Hét 1988/1 (33. évfolyam, 1-26. szám)
1988-03-04 / 10. szám
Csöng a telefon. Megyek, hogy fölvegyem a kagylót, közben dohogok magamban, már megint félbe kell szakítanom megkezdett munkámat. Aztán a kagylóban egy jól ismert hang köszön rám. Leggyakrabban ilyenformán: — Na, végre megvagy! — Szervusz, Ernő bácsi — enyhülök meg ilyenkor Nagyidai Ernő hangjának hallatára egy pillanat alatt, mert tudom, ha ö hív, annak oka van. Vagy egy írás jelent meg, amit figyelmembe ajánl, vagy a Fábry-hagyatékkal kapcsolatban akadt újabb ötlete, mondanivalója. De száz egyéb dolgot-gondot is jelenthet egy-egy ilyen telefonhívás. Általában aztán a telefonbeszélgetés a következőképpen zárul: — Gyere, beszéljük meg a dolgot. Nekem — Jó — mondom — megyek. A sürgős megbeszélnivalók persze nem zárják ki, hogy olyasmiről is szót váltsunk, ami az adott pillanatban nem tartozik a fontosak közé. Mert végül is, ha valami nem sürgős, azért még lehet érdekes más vonatkozásban, s mint ilyen, érdemes az elraktározásra. Évek hosszú során keresztül ezeknek a találkozásoknak és beszélgetéseknek a morzsáiból állt össze egy emberi sorskép, egy emberi út sajátos egésze, amely egyidős századunk szőkébb történelmével; nemzetiségi történelmünknél pedig egy évtizeddel „öregebb" is. Ezt a tágas ember-időt kellene most — túl a nyolcvanon — számba venni, bejárni, legalább képzeletben. Persze, jól tudom, hogy ez így lehetetlen, legfeljebb arra szorítkozhatom, hogy egy-egy megállóját, egy-egy fordulóját, jelentősebb részletét megpróbálom felvillantani. Mert teljességét megmutatni mindig is Ernő bácsi elsőrendű feladatának tekintettem, de ma már azt is tudom, hogy e kívánságom megvalósíthatatlan. Pedig szerettem volna olvasóként bejárni ezt a nyolcvan esztendőt, Nagyidai Ernő megfogalmazásában, teszem azt Balogh Edgár Hét próbája vagy a Szolgálatban című munkáinak ikerpárjaként. De hiába biztattam, kértem, s urambocsá' még szidtam is, de hányszor, Nagyidai Ernőt, hogy üljön neki, írja meg, mert fontos kultúrtörténeti, nemzetiségtörténeti szempontból egyaránt... Kértem, biztattam, hogy legalább a legértékesebb dokumentumokat, leveleket rakja össze időrendben. De kérésem, dohogásom mitsem ért. Egy enyhe mosoly, egy kézlegyintés érveimet elhessentette. S most lehet-e elégtétel Ernő bácsi beismerése, miszerint igazam volt, miszerint ezt el kellett volna végeznie?! — Beismerem — mondta a minap —, igazad volt. Most, hogy már a látásom teljesen elromlott, amikor már ha akarnám sem tudnám ezt a munkát elvégezni, érzem, sőt tudom, hogy mulasztást követtem el. Rövid hallgatás után azonban a régi kötekedő módon borította elém: — Dehát azért vagytok itt ti, hogy ezt megtegyétek helyettem. Volt időm gondolkodni a kihívás felett. Azon történetesen, hogy Schell báró nagyidai géplakatosának elsőszülött fia, akit, miként az időben az apák legtöbbje, papnak szántak, miként lett joghallgató, miként lett a sarlós mozgalom tagja, majd elnöke, miként lett — később — Fábry Túl a nyolcvanon — Nagyidai Ernő ma ként hárman voltunk testvérek. Az első világháború családunkat szétzilálta, szüleim elváltak, anyám újra férjhez ment és Kassán telepedett le. Én is ebben a szép és nagyon kedves városban kerültem a premontrei gimnáziumba 1917-ben. — Az imént azt mondtad, édesapád papnak szánt. Hogyan, s mikor döntöttél úgy, hogy az apai szándék ellenére joghallgató leszel? — Gimnazista koromban eldőlt már, nem leszek pap. Ha valami ügyesdolog akadt az osztályban, azt általában én simítottam el. Volt bennem valami belső adottság arra, hogy másokat védjek. Döntésemnek az is irányt szabott, hogy rengeteget olvastam, s mindenfélét, amihez hozzájutottam, s az érdeklődésem sokirányúsága eleve a jogi tanulmányok irányába terelt. Persze, apámnak óriási csalódást jelentett, hogy a jogi karra s nem a teológiára iratkoztam. Apámnak taníttatásomra pénze nem volt, de anyám sületet be kell jelenteni. Akkor már minden egyetemi városban működött sarlós csoport. — Az Ez volt a Sarló című kötetben megjelent emlékezésed ezekről az eseményekről részletesen szól. De arról te sem beszélsz a jelzett munkádban, hogy — bár te lettél hivatalosan a Sarló elnöke — az 1931-es Sarló Kongresszus dokumentumai között neveddel már nem találkozik az érdeklődő. Mi ennek az oka? — Az oka igencsak hétköznapi. Le kellett mondanom a Sarló kongresszusa előtt minden tisztségemről, mert a doktori szigorlatomra készültem, ami nélkül az időben Csehszlovákiában ügyvédi gyakorlatot nem lehetett végezni. Ezért nem szerepel a nevem a Sarló kongresszusának dokumentumai között. A bratislavai elnökséget átadtam Ferencz Lászlónak, az országos vezetést pedig Horváth Ferencre ruháztuk át. Én magam a kongresszuson „vendégként" voltam csak jelen. Aztán Fábry Zoltán sírjánál Balogh ► Edgárékkal 1977 márciusában Látogatóban Fábry Zoltánnál. Balról jobbra: Dr. Berzeviczy János kassai (Košice) orvos, Fábry Zoltán, Szalatnai Rezső és Nagyidai Ernő. Az 1970. április 12-i felvétel az utolsó Fábryról készült fénykép. Zoltán bizalmasa, majd örökségének jogi képviselője?! — Apám uradalmi gépész volt, a társadalmi ranglétrán egy fokkal magasabban állott, mint a cselédek, így ö személy szerint nem igen érezte kiszolgáltatottságát, hiszen ő volt a „gépész úr". A maga szakmájában pedig az időben utolérhetetlen mester. Ajánlottak neki még gyári művezetői állást is, de ő nem volt hajlandó otthagyni szüleit és Nagyidát. Egyébúj férje vállalta az ezzel járó költségeket. Az egyetemre kerülve persze egy szót sem értettem az előadásokból, hiszen sem csehül, sem szlovákul nem tudtam. De mert az egyetemen szorgalmas diák voltam, meg a szerencsével sem álltam hadilábon, így ezt az akadályt is leküzdöttem. Igen, a római jogot, amely közel ezer oldalnyi terjedelmű volt, én szótár segítségével tanultam meg. El tudod képzelni, milyen gyötrelmes munka volt ez számomra? Három szemeszter után kellett menni az első államvizsgára, és akkor én azt már sikeresen abszolváltam. Ez számomra azért volt létkérdés, mert ezt követően kérhettem magamnak diákotthoni beutalást. Ennek az volt a lényege, hogy ingyenlakáshoz és ingyenkoszthoz jutottam és — a szegénységi bizonyítványom alapján — még havi négyszáz korona ösztöndíjat is kaptam, ami az időben rengeteg pénznek számított. Ismétlem: mindez létkérdés volt számomra, hogy továbbtanulhassak. De a továbbiak szempontjából az egyetem volt igazán az érdekes. Mi magyar egyetemisták eleinte leginkább úgy találtunk egymásra, hogy láttuk, ki milyen újságot olvas. így ismerkedtem meg az egyetemen Boross Zoltánnal, Varga Imrével, Duka Zólyomi Norberttel, majd később a kitűnő szlovák költővel Ján Poničannal, s másokkal is. — Egyetemista voltál, amikor megalakult a Sarló. Ennek az idén lesz hatvan éve. — A Sarlót 1928-ban alakítottuk meg. Tudni kell, hogy az első pillanattól kezdve Balogh Edgár volt az első, a vezető. Kezdetben amolyan titkári teendőket láttam el a csoportban. Sok nyilvános előadást szerveztünk, s ezek nyomán a rendőrség felszólította Balogh Edgárt, hogy az egyepedig hazajöttem Nagyidára tanulni, s 1932-ben ledoktoráltam, majd katona lettem. 1937-ig Bratislavában és Galántán ügyvédbojtárkodtam; erre azért volt szükségem, mert az ügyvédi vizsgákhoz vidéki gyakorlat is kellett. Ötéves gyakornokoskodás után levizsgáztam, s így kaptam meg az ügyvédi és bírói diplomát 1937- ben, s pontosan a harmincadik születésnapomon lettem bejegyzett ügyvéd. — A harmincas évek közepén a sarlós mozgalom lényegében megszűnt. Ennek okát sokan sokféleképpen magyarázzák. Te ezt az időszakot miként élted meg? — Az egykori sarlósok között a kapcsolat soha nem szakadt meg. De egy nagyon lényeges dolog történt meg velünk, az, hogy akárcsak én magam, kortársaim is befejezték tanulmányaikat és törvényszerűen szétszéledtek az egész országban, így a mozgalom, mint olyan, szétesett. Ezt tetőzte be az, hogy Balogh Edgárt, nem lévén állampolgársága, kiutasították Csehszlovákiából. Még egy idevonatkozó megjegyzésem volna ezzel kapcsolatban: Schőnherz Zoltán a CSKP megbízásából megalakította a Magyar Fiatalok Szövetségét. E szövetségben sok sarlós dolgozott tovább. Többek között Ferencz László és Lőrincz Gyula is ... — A harmincas évek végét, majd a rákövetkező háborús időket hol, s hogyan élted meg és át? — Lázas nyár volt az 1938-as. De mert egyedül voltam még, s meg sem akartam nősülni, tetteimért, baloldali múltamért csak magam kerülhettem bajba. A bécsi döntés után engem leszereltek, s ekkor Galántáról Bratislavába kellett „menekülnöm". Még szerencse, hogy ott is volt lakásom. De mint később kiderült, ott sem maradhattam. Figyelmeztettek, hogy 12
