A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-18 / 51. szám
— Inkább én haltam volna meg, mint a kilencéves fiam, aki megvárakoztatott bennünket, úgy jött a világra! — mondogatta a katonai kórházban, ahonnan hazakerülve az állapota rosszabbodott, nem tudott aludni, nem volt étvágya, Endre fiának tragikus halála nem ment ki az eszéből. Még mankóval járt, amikor visszatért a munkahelyére. Otthon mindig a fiát látta, akit örökre elveszített, és rettenetesen szenvedett. A Zsiguliba is beült, hogy visszanyerje az önbizalmát. Az állandó munkahelyi elfoglaltság, a közösségi élet, az új feladatok megoldása megerősítette. Rájött arra, hogy nem az injekció és a tabletta segít rajta. Munkahelyén az élet a rendes kerékvágásban folyt, s mivel a szülei távol éltek, és öregedtek, azon iparkodott, hogy a család közelebb kerüljön egymáshoz. 1981-ben, a nővérével közösen, aki a szüleivel élt egy fedél alatt, családi házat vett Somorján (Samorin), amit lassan rendbe is tett, hogy a szülőknek öreg napjaikra, és a nővérének is, kényelmes otthont teremtsen. Sajnos, a nővére nyolcvannégyben váratlanul szívinfarktus következtében meghalt. A szülőkről való gondoskodás háromszáz kilométer távolságban egyre nehezebb volt. Közben Otti szülei is meghaltak, cselekedniük kellett. A nyolcvannyolcadik életévéhez közeledő édesapjának az állapota rendkívül aggasztó volt, meg kellett gyorsítaniuk elköltöztetésüket. Csízben sikerült eladniuk a házat, így 1986. november 24-én megejthették a költözködést. Laci is, Otti is örült, hogy az öregek naponta elérhető közelségben lesznek Somorján. Végre náluk és velük ünnepelhetik meg a karácsonyt. A bútorszállitó kocsi reggel öt órakor indult egyenesen Somorjára. Tiz óra tájt már le is rakodtak a kollégák segítségével. Otti kilenc órakor hagyta el Csízt az öregekkel. Laci ligetfalusi lakásukban várta őket. Délután telefonált Rimaszécsből (Rim. Sec) Marika unokahúga, szerencsésen megérkeztek-e? Közölte vele, hogy Otti és az öregek még nem jöttek meg. Mivel autóval öt óra alatt meg lehet tenni az utat, ideges remegés futott szét a testében. Az ablakba állt, és várt. Egyre nyugtalanítóbb helyzetben. Este hat körül észrevett egy rendőrkocsit, amely a lépcsőházuk közelében állt meg. Egy rendőr szállt ki belőle és a lépcsőházuk felé tartott. Egyszerre elöntötte a veríték. Elhatalmasodott rajta a félelem. Hozzájuk jön a rendőr, és biztosan rossz hírrel. A rendőr csöngetett. Ön Demeter úr? Sajnos, rossz hírt kell közölnöm önnel! Felesége Szered és Tmava között karambolozott. Édesanyja a helyszínen meghalt, felesége és az édesapja a galántai kórházban vannak. Nem tudja, hogy a rendőr mikor hagyta el az előszobát. Minden porcikája remegett a fájdalomtól és a félelemtől. A sógorasszonya is ott volt, vacsorát készített Ottinak és az öregeknek. Gyorsan autót szereztek és rohantak Galántára. Otti megismerte őket, de fogalma sem volt arról, hogy hol van. Laci csak injekciókkal és gyógyszerekkel tudta elviselni azokat a napokat. A feleségét megműtötték, és a főorvos biztatta, rendben lesz minden. A látogatást is engedélyezte. Ottinak már nem voltak olyan fájdalmai, de a történtekről még mindig nem tudott semmit. A fiával is meglátogatták, mindketföjüket megismerte, és Gábortól még azt is megkérdezte, sikerült-e az írásbelije? Sok minden másra is emlékezett, de azt is megtudakolta, írtak-e az öregek Csízből? Azt válaszolták, hogy igen. A költözködésre egyáltalán nem emlékezett. A főorvos biztatása ellenére december elsején Otti is meghalt. December ötödikén az apósa is követte őt a halálba. Három koporsót ravataloztak fel egyszerre a bratislavai Krematóriumban. Laci egészségi állapota leromlott, idegileg kikészült. Állandó orvosi kezelésre járt. Injekciók, gyógyszerek tartják benne a lelket. Igyekszik a történtek után is talpon maradni. a gyereket, eltiltották tőlem Sanyit. Ha találkoztunk, nemegyszer úgy ment el mellettem az utcán, hogy nem is köszönt. Megfogadtam, hogy elfelejtem öt. Sanyiról csak annyit tudtam, hogy Bratislavába ment egyetemre. ahogy szülei akarták. Közben a kisfiam is megszületett, és én egy ideig otthon voltam vele. Anyámék mindenben segítettek. Azután dolgozni kezdtem. A gyerek épp óvodás lett, amikor egy nap Sanyi eljött hozzánk. Sírtunk mindketten. Nem is sejtettem, hogy még mindig szeretem. Sokat változott, komolyabb lett. Én is megváltoztam, hiszen négy évvel ezelőtt még gyerekek voltunk, j Most már együtt tervezzük a jövőt. Biztat, hogy tanulnom kell. Az ismerősök szerencsésnek mondanak, hogy mégis házasság lesz. Szerintem legalább akkora szerencse, hogy a szüleim nem hagytak magamra. Sanyi édesanyja: — Nekünk a fiunkkal terveink voltak. És akkor beállítanak azzal a dologgal. Ismertem Andreát, bemutatta. De ki gondolt arra, hogy ilyen korán kezdik?... Házasságkötés tizennyolc éves korban? Nevetséges! Kénytelenek voltunk akkor radikálisan intézkedni. A gyerek ennek ellenére megkapta a fiam nevét, és valóban aranyos teremtés az unokám. A menyemmel is összejárunk, mert most már valóban az lesz, a fiam ragaszkodik hozzá. És jövőre a főiskolát is befejezi. Megtalált boldogság? Remélhetőleg, hiszen csak huszonegy évesek. Vagy már huszonegy évesek?! Egy járásbíróság épületének földszinti tárgyalóterme. Az apaként megjelölt férfi huszonhét éves, segédmunkás. — Nem szeretnék már többet idejönni. A tárgyalás előtt beszéltem az anyával is, a feleségemmel is. Hajlandóak vagyunk a gyereket magunkhoz venni, ha a többi háromnak jut eledel, akkor neki is. Inkább elvállalom, mintsem gyerektartást fizessek. Az anya tizenkilenc éves, volt állami gondozott. — Én nagyon örülnék, ha magához venné, mert nem tudom ellátni. Ő az apja, hiszen hasonlít rá. Egy harmadik emeleti, háromszobás bérlakás Kassán (Kosice). Itt él Z. Ilona, aki három gyereket nevel, és ahogy mesélik róla — példásan. A lakás, ahol beszélgetünk, tiszta. A konyhában hűtőszekrény, mindhárom szobában bútor. A gyerekek minden nyáron üdülnek, és úgy tűnik, egyéb tekintetben is kiegyensúlyozott életet élnek. Z. Ilona meglepő magabiztossággal beszél az életéről, pedig egyedül van, és a három gyerek — három apától... — Nézze, én nem szégyellem, hogy van három gyerekem. Jól megvagyunk mindenféle szempontból. A lakásunk láthatja, milyen. Kérdezhet a gyerekek apjáról is, nincs titkolni valóm. Harmincéves múltam, de a férfiakkal nem volt szerencsém. A legnagyobb gyerekem apja családos ember volt, én viszont meg akartam tartani a gyereket. Állami gondozás, vagy hasonló eszembe se jutott. Mondom, az elsőt mindenképpen megszültem volna. Ha nincs ez a lakás, a másik kettőnél gondolkodóba estem volna. Az apák? Jobb is, hogy nem lett egyikből sem házasság. Ha érdekli, elmondom, hogy most is van egy komoly kapcsolatom, de nemigen gondolok esküvőre. Neki se, a gyerekeknek se lenne könnyű. Egyébként soha nem érdekelt, mit mondanak mások. Amit lehetett, magam mondtam el a gyerekeknek. segíteni a fiát célkitűzései elérésében. Gábor a tanulmányait sikeresen folytatja, pedig nagyon megviselte az édesanyja elvesztése. Élnek, mert az élőknek élniük kell! De az évfordulók viselése nagyon nehéz. Azok a tragikus dátumok ... Ez a mostani „mindenszentek" volt fájdalmasan lesújtó, s ez a mostani karácsony lesz rendkívül fekete az esetleges fehérségében is. Munkába jár, bevásárol. vacsorát készít, törődik a fiával és magával. Átvette feleségének a háztartásban betöltött szerepét. Már Endre fia tragikus halála után rohamosan megöszült. Most meg lelkileg tört össze teljesen. Hinni szeretné azonban, hogy ebben a lehetetlennek látszó helyzetben is lehetséges a felépülés. Tudja, már semmi nem lesz úgy, ahogy volt. A fiában van minden bizodalma és reménye! Azért akarja pótolni számára az édesanya hiányát. Kulcs csörren a zárban. Nyílik az ajtó, megjött Gábor. A vacsorára azonban még várnia kell. Az apja magyarázkodik, a fia legyint. Nem éhes, mondja, és bevonul a szobájába. A gitárjához nyúl, pengeti a húrokat. Többet nyúl a hangszeréhez az édesanyja elveszítése óta. Az én László barátom meg sír. Reszkető lélekkel, ötvenöt éves kora ellenére is öregemberesen. Élő cáfolataként a solohovi regény záró sorainak: „nemcsak álmukban sírnak a háborúban megőszült idős férfiak". Hadd tegyem hozzá, nemcsak a háborúban megöszült idős férfiak sírnak álmukban és ébren, hanem az olyanok is, mint Demeter László, aki keményen próbálja rejteni, hogy „fut le arcán a fukar, de forró férfikönny". MÁCS JÓZSEF PRANDL SÁNDOR felvétele Apjukról, nevükről. Nem vettem észre, hogy hátrányuk lett volna ebből az iskolában. — Boldog így? — Nyugalomban élünk. A rokonság sem sajnálkozik rajtam, inkább azt nézi, mivel segíthet. A gyerekeket is elégedetteknek látom. Szépek, egészségesek. Szeretném, ha becsületes emberek lennének. Kényszerítő körülmények, szerelem gyerekfejjel, felelőtlenség, tudatlanság, és egy anya, aki példásan neveli gyermekeit.. . Egymáshoz nem hasonlítható kapcsolatok, érzelmek — és gyermekek, akik megszülettek. Nem mindegyiket várták örömmel, de volt, akihez a felnőttek fölnőttek felelősségben. Hazánk jogrendszere is ezt a szemléletet támogatja, hiszen nem ismer megkülönböztetést és a leányanyáknak is szülési, gyermekgondozási segélyt, családi pótlékot biztosít; elismert vagy bizonyított apaság esetén gyermektartást is. Ftersze, az érzelmeket mindez nem pótolja ... Sem a családiakat, sem az egyénieket. Mert hiába módosultak az erkölcsi normák és megítélések, mindmáig ritka az olyan család, ahol szemrehányások özöne helyett melléállnak annak, akit esetleg amúgy is csalódás ért. És az egyéni érzelmek? Nos, egy anya számára sosem mindegy: szerette-e, vagy esetleg alig ismerte gyermeke apját.. . Talán ebben a felismerésben fogalmazódik meg a legfrappánsabban a leányanyákról szóló történetkék legfőbb tanulsága. M. P.
