A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-19 / 3. szám
A házak kétharmada új vagy átalakított kérdésre keresi a választ: vajon a csehszlovákiai magyar írók csupán az irodalom oldaláról nézik-e a dolgokat vagy az élet felől is? Henzel Sándorné vezet el bennünket a nyugdíjasok klubjába, amelyben társalgó szoba van asztalokkal, székekkel, fotelokkal, egy másik szoba színes televízióval, hangfalas rádióval, mindenféle folyóirattal, s a villanyfütőtestek mindegyikben kellemes meleget árasztanak. A klubból a bojleres fürdőszoba, a mosdó és a vécé sem hiányzik. Annál inkább hiányzanak az öregek, akik ugyanúgy felügyelet mellett töltik a mindennapokat, mint az óvodás vagy a napközis gyermekek. A nyugdíjas klubban aludtunk, s reggel ébresztőóra helyett Saláti András kopogott be az ablakon. A hnb szolgálati kocsipénzügyi osztályának vezetője. A hatvanas években jogi egyetemet végez. Azok közé tartozik, akik mindig képesek kitalálni valamit, ami a községnek hasznot hajt. Van a határban egy meredek part, ahol még az akácfa sem tud gyökeret ereszteni, de a föld jó agyagos, téglaverésre nagyon alkalmas, ennyi az 1958-tól termelő farnadi téglagyár története. Körmöcbánya (Kremnica), Bratislava is vásárol tőlük téglát. A tátrai síugró toronyban is az ő téglájuk van. — A változás? — révül a közelmúltba a tekintete. — Honnan kezdjem? — töpreng, miközben jönnek a kicsinyek és felnőttek az író-olvasó talákozóra. — Hetvennégyben átadtuk az óvodát, hetvenötben a tüzoltószertárt, hetvenhatban a ravatalozót, amelyről azt mondta valaki, hogy az legyen benne az első halott, aki kitalálta! Az üzlethálózat is úgy bővült a múló évekkel, hogy a farnadi ember szinte már mindent megvásárolhat helyben, még a személygépkocsiját, a rádióját és a televízióját is megjavíthatja. Az író-olvasó találkozón szokásos meghitt beszélgetés segítségünkkel egyetlen Nyugdíjasok a klubban ján ő vitt vissza bennünket a Duna-parti városba. Előbb azonban megmutatta a helyi gazdálkodási üzemükhöz tartozó traktort és két kombájnt, amelyek tisztességes bérért megművelik a háztáji földeket, az irodáját, amelynek a falait köröskörül kitüntetések és elismerő oklevelek díszítik, csak azután indul tovább velünk. Mi haza tartunk, ő meg a Nemzeti Bizottságok című lap szerkesztő-bizottsági ülésére ... MÁCS JÓZSEF Prandl Sándor felvételei Csak egy percre.. Egy riporter hamar hozzáedződik a folytonos országjárás során adódó meglepetésekhez, de az már tényleg ritka véletlennek tűnik föl, hogy egy kassai (Košice) származású, az ottani szlovák tannyelvű gimnáziumok egyikében érettségizett, most Ostraván tanuló főiskolással a prágai Magyar Kultúra előtt, kirakatnézés közben ismerkedjen meg. Hliva Mártával, az ostravai kohászegyetem diákjával mégis így hozott össze a jó szerencse. — Apropó, mi jut eszedbe, ha azt hallod valakitől: jó szerencsét? — Természetesen a hagyományos bányászköszöntés. Ostraván is divatos, de évekkel ezelőtt, de néhány évvel ezelőtt, amikor a kürtösi szénbányáknál voltam nyári ifjúsági szakmai gyakorlaton, műszakváltáskor ott is sokat hallottam ezt a köszönést. — Földrajzilag meglehetősen tekintélyes távolság van Kassa és Ostrava között. Nem érzel honvágyat Kelet-Szlovákia iránt? — Nem szeretnék nagyképünek tűnni, de véleményem szerint ne érzelegjen az, aki maga döntött úgy, hogy hosszabb-rövidebb ideig távol lesz a szülövidékétől. Persze, hazudnék, ha azt mondanám: közömbös számomra a szűkebb pátriám, de megszoktam már a távollétet is. Talán közrejátszik ebben az is, hogy alapiskolás korom óta sportolok, ami sok utazgatással és gyakori távolléttel jár, így hát megszoktam, hogy ritkán vagyok otthon. — Kedvenc sportod ? — 188 centi magas vagyok, úgyhogy aki rámpillant, egykönnyen kitalálja, hogy a kosárlabdázás a szenvedélyem. Még gimnazistaként atletizálni is kezdtem, de hamarosan MÁR HÁROMSZOR ELJUTOTTAM VOLNA A HOLDRA Vidáman kacsint rám, a kalapját is megemeli, tán ismerősök volnánk ? Ha nem, hát le szünk. Kiderül, hogy föl dim. Az unokabá tyám gyerekkori játszótársa, de nem valószínű, hogy már láttuk egymást. Bár, ki tudja, kicsi a világ és mindketten sokat utazó emberek vagyunk. Kelkó Erazmus szolgálatból utazik. Sofőr. Bejárta már az egész országot és fél Európát. A Német Demokratikus Köztársaságban Lipcsében és Berlinben járt és Magyarországon is többször. Mindenütt, ahol az igazgató üzletkötésen megfordult. — Külföldi útjain milyen tapasztalatokat szerzett ? — Szeretem a szép utakat, a sportszerű vezetést. Amióta megépültek az autópályák igazi öröm a volánnál ülni. — Nem izgul a hosszabb utak előtt? — Nem izgulok és félni sem szoktam. Csak olyan az is, mintha itthon vezetnék. — Itthon hogyan készül egy-egy útra ? — Örömmel. Ha bánatom van, ha mérges vagyok, a motor duruzsolásától minden bajom elmúlik. Én, kérem, szeretek autót vezetni. — Mikor nézte át utoljára a közlekedésrendészeti szabályzatot? — Évente egyszer szoktam ismételni, a szokásos „átiskolázáson" én is részt veszek. kiderült, hogy sem távolugrásban, sem gerelyhajításban nem számíthatok igazán jó eredményre. Ekkor pártoltam át a kosárlabdához, ahol aránylag jól tudom érvényesíteni a magasságomat. — A tanulás mellett a sport jelenti számodra a szabadidő eltöltésének egyetlen formáját? — Ahogy vesszük. A főiskolán ugyanis én vagyok a sportélet egyik fő szervezője, de szívesen segítek a SZISZ-szervezet közművelődési munkájában is. Van például egy jól működő klubunk, ahol filmvetítéstől társastáncversenyig valóban szerteágazó program várja az érdeklődőket. A közelmúltban például népművészeti kiállítást és sakkbajnokságot rendeztünk tanárok s diákok között. Pillanatnyilag, a moszkvai Világifjúsági Találkozót megelőzően, egy békefesztivált szeretnénk megrendezni. — Lesz valami külön célja ennek a rendezvénynek? — Célja csak egy lehet: az ifjúság békevágyát akarjuk kifejezésre juttatni. Terveink szerint a hazai és külföldi diákküldöttségeket változatos és gazdag műsor fogja várni. — Neked hány szemesztered van még hátra diplomáig? — Már a diplomamunkámon dolgozom, és sok időmet köti le az államvizsgákra való készülődés is. — A leendő munkahelyedről is van már elképzelésed? —- Nemcsak tanulnom kell ezekben a hetekben, hanem azt is el kellene határoznom, hogy itt maradok-e Ostraván, vagy Kassán érvényesítem-e a kohómémöki diplomát?! (M-) — Szeret-e utazni magánemberként? — Úgy is szeretek, de akkor a feleségemmel együtt megyünk. Már négyszer jártunk a Szovjetunióban. Nagy az az ország, mindig más-más területét nézzük meg. Láttuk Kijevet, Leningrádot, Moszkvát, Ogyesszát és Szuhumit. Jugoszláviában is jártunk már és az NDK-ban, Berlinben is. — Hogyan tölti a szabad idejét? — Kertészkedem, mint errefelé a legtöbb ember. Szőlővel és zöldségtermesztéssel foglalkozom. Gyakran elmegyünk szórakozni, sokat kirándulunk, mindent megnézünk, ami arra érdemes. — Mehetünk Ermus — szól Virágh Károly, a komáromi (Komárno) járási ipari vállalat, a Priemko, igazgatója. * — Egy szóra még! — tartom vissza az igazgatót. — Milyen embernek ismeri Kelkó Erazmust? — Huszonnégy éve dolgozunk együtt. Nagyon rendes ember. Nem panaszkodunk egymásra. Ezt a négy esztendőt, ami még a nyugdíjig hátra van, szeretném vele együtt egészségben, hasznos munkával eltölteni. — Az éjszaka összeszámoltam, csak személygépkocsival — azelőtt mással is jártam — 1 350 000 kilométert tettem meg. Balesetmentesen! Ez olyan távolság, hogy már háromszor eljutottam volna a Holdra, s néhány kilométer még így is maradna a „földi" utakra. Kezet fogunk, elbúcsúzunk. A Volga felbúg, indulunk. Bizarr ötletem támad. Az ezüstszínű kocsi lassan felemelkedik, ahogy távolodik, egyre zsugorodik, míg csak egy fényesen csillogó pont marad, ami eléri a Holdat. Ott Ermus bácsi kilép a kocsiból és vidáman rám kacsint: Szép utunk volt! HSTER MAGDA A szerző felvétele 13
