A Hét 1985/1 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-17 / 20. szám
Könyvkiadásunk — mérlegen Nemzetiségi könyvkiadásunk háború utáni indulása 1949-re tehető. A februári győzelem s at utána kialakult igazságos nemzetiségi politika eredményeként a Pravda Kiadó Magyar Könyvtára keretében megjelentek hazánkban az első magyar könyvek is. A nemzetiségi könyvkiadást később a Csehszlovákiai Magyar Kiadó, a Szlovák Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztősége, majd a Tatran magyar üzeme valósította meg. 1969-ben megalakult hazánkban a magyar könyvkiadás önálló üzeme, amely Madách nevét vette fel. Az eltelt másfél évtized munkáját összegezte a II. Madách Imre Irodalmi és Kulturális Napok keretében a kiadó főszerkesztője. Duba Gyula érdemes művész. Az irodalomtörténeti és kritikai igénynyel készült beszámoló jól tükrözi azokat a törekvéseket, amelyeket a Madách könyv- és Lapkiadó tizenöt éves fennállása alatt valósított meg. Munkájában Duba Gyula érinti könyvkiadásunk előzményeit, politikai és irodalomtörténeti hátterét is. Többek közt leszögezi, hogy „az önálló kiadó létrehozása szükségszerű és törvényszerű volt, alakulását a mennyiségi növekedésnek minőségi értékekben való kifejeződése kísérte, s így létét indokolttá tette". Az általános fejlődési irányzatot a kiadói produkció évi alakulásának felvázolásával bizonyítja a főszerkesztő. Amíg pl. 1969-ben a megjelentetett művek száma 28 volt, a műszám 1983-ra már 50-re emelkedett. Növekedett az eredeti művek száma is, egész pontosan 11-től 25-re. A szerző hangsúlyozza, hogy a műszámok mellett látnunk kell az irodalmi élet fejlődését is, mindenekelőtt az eredeti magyar művek szaporodását, sőt „minőségi és műfaji" gazdagodását is. Irodalmunk a történelmi tapasztalatokra, a közösségi létélményekre kezdetben „érzelmileg reagált", vagyis a líra lett annak központi műfaja. Az önálló kiadó léte azonban elősegítette „a műfaji sokszínűséget, a nemzetiségi kultúra általános fejlődését" is. Sorra jelentek meg a kritikai fogantatású írások, valamint az olyan prózai művek, amelyek „társadalmi elkötelezettség és művészi igazságérzet tekintetében a környező nemzeti irodalmak szélesebb körű értékrendjében is helytálltak". Az új művek megjelentetése a kiadó nagy súlyt fektetett az első köztársaság irodalmi hagyományainak feltárására, az értékesebb munkák újrakiadására is. mintegy példázva ezzel „a nemzetiségi történelem és kultúrtudat folytonosságát". Olvashatunk a tanulmányértékű munkában azokról a szerzői törekvésekről is, amelyek „formai igényességet" és „kísérletező kedvet hoztak az irodalomba", bizonyítva ezzel a tágabb esztétikai gondolkodást, valóságszemléletet és értékrendet. A beszámolóban továbbá szó esik gyermekirodalmunk eredményeiről, valamint azokról a helytörténeti, szociográfiai, néprajzi munkákról is, amelyek „nemcsak hazai elismerésben, hanem egyetemesebb figyelemben is részesültek". Találóan állapítja meg a főszerkesztő, hogy „a nemzetiségi kultúrák számára létkérdés a hagyományteremtés és a történelmi-nyelvi gyökerek ápolása", a múlt feltárása és őrzése pedig „jövőformáló tevékenység" számunkra. Külön fejezetben foglalkozik Duba Gyula könyvkiadásunk további feladatával, a szlovák és cseh művek magyar nyelvű megjelentetésével. A Madách Kiadó 15 év alatt 309 fordításkötetet adott ki. Mindez nagyszerűen bizonyítja „a nemzetiségi alkotókészségnek a szlovák és cseh művészi értékek iránti, cselekvő és hivatásszerű érdeklődését". Végül olvashatunk a közzétett beszámolóban a kiadó azon feladatáról is, amelyet a közös könyvkiadási egyezmény keretében vállalt magára, s egyre tudatosabban valósít meg. A főszerkesztő megállapítja, hogy a Madách „mindennapi munkájával az internacionális gondolkodás és a szocialista nemzeti-nemzetiségi együttélés és bizalom korszerű lehetőségeinek a kimunkálásán és fenntartásán tevékenykedik". CSÁKY KÁROLY Egy elfelejtett költő (Vladimír Roy születésének századik évfordulójára) Életművének megmérettetése még mindig késik. Igyekeztek ugyan néhányan költészetéből és stilisztikai elgondolásaiból végérvényes tanulságokat levonni, „megdönthetetlen igazságokat" definiálni — kevés sikerrel. Vladimír Roy költészetén többféle irodalmi irányzat hatása érezhető, mindenekelőtt a szimbolizmus, a dekadencia és az impresszionizmus, másrészt valamiféle itt maradt romantikus életérzés cseng végig a költeményein. Ivan Krasko, Janko Jesenský és Roy volt a Szlovák Irodalmi Modernizmus legtehetségesebb képviselője, életművük előremutató példa lett a feltörekvő újabb nemzedék: Fábry, Bunčák, Reisel szimbolista-szürrealista törekvései számára. A Púchov melletti Kochanovcében született száz esztendővel ezelőtt, 1885. IV. 17-én. Anyja Hurban-lány, akinek révén adottak a szlováksághoz kötődés eltéphetetlen szálai; a nyári szünidőket nagybátyjánál, Svetozár Húrban Vajanskýnál tölti Martinban. Gimnáziumi tanulmányait Szakolcán (Skalica) és Bratislavában végzi. Bár emberi és költői lényével összeegyeztethetetlennek tartja hivatását — amely végül is világnézetének kikristályosodása, lelkiismereti „önigazolása" szempontjából sokszor erősen retrográd hatással van rá —, mégis a papi pályát választja. A húszas években négy verseskötete jelenik meg: Harmatban és tüskében, Mikor felosztanak a ködök, Fátyolon át és a Sorsod szárnyaló, de nagyobb hatást egyik sem ér el. Roy ugyanis inkább a szimbolizmus mellékága, a dekadencia felé hajlik, amely főképpen a modern ember erkölcsi és szubjektív-pszichológiai kérdéseivel foglalkozik; előtérbe kerül tehát a mindenekfölötti ÉN problematikája. Reflexióiban a kétkedés az uralkodó; bizalmatlan korával és kortársaival szemben. Ez a szkepticizmus a melegágy Roy pesszimizmusának is. A leggyakrabban használt szavai is ebből a környezetből, közegből kerülnek ki: alkony, bánat, álom, bú, vágy, félelem; varjú, sólyom, madarak; krizantém, liliom ... Szívesen használ archaikus kifejezéseket, amelyek vagy többjelentésüek, vagy intellektuálisak, esetleg könyvízűek. Képi repertoárja nemegyszer a biblia világából táplálkozik. A transzcendentális „valóság" titkát azonban nem sikerül — mert nem is sikerülhet — megfejtenie. Igaz, többször megvillan verseiben a nemzeti és szociális motívum (példa rá a Vörös Janó című balladája), mégis túlnyomórészt önmagával, egyéni gondjaival van elfoglalva. Pedig elsősorban az objektív valóság iránti nagyobb érzékenysége-fogékonysága a jóval jelentősebb költők sorába emelhette volna. Vladimír Roy, miként Krasko is, szubjektív jellegű költészete mellett egyszer-egyszer objektivitásra is törekedett. Világnézeti zavartságára vezethető vissza, hogy a költő nem lelte meg a szükségszerű kiutat az akkori társadalmi miazmából: ugyanezzel magyarázható költészetének individualizmusa, nyugtalansága és meghasonlása. Ritkán kezdődnek versei valós leírásokkal, a pásztorélet mindennapjainak, a csodálatos természet dicsőítésével. Ha némely esetben ez meg is történik, „költői áradása" tüstént átcsap az egyén belső világán keresztül transzponált külső világ láttatására. Vladimír Roy szerelmi költészetében a szerelem érzése tragikus életérzéssel vegyül. Az értékek rangsorában a szerelem igen előkelő helyen szerepel; talán ezért is érzékeli annyira a csalódást, s kételkedik a szerelem tartósságában és igazában. Szerelmi fájdalmának okait alig-alig fedi fel. Általában rejtvényszerüen közli, szimbólumok és képek formájában, leginkább a természet képeivel; ám még ekkor sem bizonyos, hogy költői lelkének legmélyebb rezdüléseit olvasóinak elárulja. Későbbi műveiben hamarabb találkozunk a nő eszményesítósével, s a szerelmi boldogság tudatának felnagyításával. A költő mindvégig ingadozik lelkesedés és lehangoltság, boldogság és boldogtalanság között. A hagyományos versformák mellett — különösen az I. világháború utáni korszakban — megújul a költő kísérletező kedve; kipróbál olyan versformákat is, amelyeket a szlovák irodalomban nem, vagy csak elvétve használnak: a tercinát (Hív az élet. Vigasz, Szomorú akkord), valamint a prózaverset (Nyírfák. Harangok). A szimbolista Roy jelentős műfordító is volt. Kéziratban maradt fordításai a világirodalom nagyjai iránti érdeklődésről tanúskodtak (Dickens, Scott, Dumas, Galsworthy, Wells, Hauptmann, Shakespeare, Wilde, Jókai, BjörnSon, Ady, Byron, Poe, Shelley, Longfellow, Heine, Lenau, Goethe, Rilke, Baudelaire és mások). KÖBÖLKÚT! JÓZSEF A műfordítás helyzete a Szovjetunióban Az UNESCO adatainak tanúsága szerint a Szovjetunióban évente mintegy 2 000 külföldi szerző müvei jelennek meg. majdnem 150 millió példányban. A szovjet műfordítókat a Szovjet írók Szövetségének kötelékébe tartozó Műfordító Szövetség tömöríti. Nemcsak a külföldi írók, hanem a Szovjetunióban élő nemzetiségek irodalmi műveiből is folyamatosan jelennek meg fordítások — ez 78 nyelvet jelent. A szovjet nemzetiségi irodalmi művek és a más országbeli írók alkotásai a legnagyobb központi kiadók gondozásában jelennek meg orosz fordításban. Ezenkívül ezek a művek száz irodalmi folyóiratban is napvilágot látnak. A külföldi műveket a köztársasági kiadók természetesen a saját nyelvükön adják ki. A Műfordító Szövetség részt vesz a kiadók terveinek összeállításában, és megszervezi a műfordítók alkotó tanácskozásait, ezenkívül kiadja a Fordításművészet című módszertani sorozatot. A főfoglalkozású műfordítók képzése a moszkvai Gorkij Irodalmi Intézetben történik, itt önálló műfordítói tanszék létesült. A szövetség 1963 óta kapcsolatot tart fenn a Fordítók Nemzetközi Szövetségével (FIT) és 1977 óta a tagja is. (APN) 11
