A Hét 1984/1 (29. évfolyam, 1-27. szám)
1984-06-22 / 26. szám
Az a harc, amit az egyes építtetők folytatnak az uniformizólódás ellen, szinte a nullával egyenlő. A színes csempelapok, üveg-betétek, faberakások és egyéb, mostanában kedvelt díszítőelemek át nem gondolt variációi legtöbbször az ízléstelenségbe fulladnak. Ha a házak egyformaságán változtatni már nem is tudunk, falvaink alföldi jellegét egy eddig eléggé elhanyagolt épületkiegészítő elemmel, a kerítéssel részben vissza lehet állítani. Az elhanyagoltságot nem a kerítések állapotára értem, hanem arra, hogy a kerítések tervezésével nem foglalkozik senki. Kerítést mindenki olyat épít, amilyet akar. A kapu és kiskapu az építtető fantáziájától és pénzétől függ. A betondrót, pléh, acélrúd és más vasidomok különféle összeállításban, jobbra-balra tekeredve, köröket, háromszögeket. egyéb mértani alakzatokat alkotva díszelegnek a ház homlokzata ejőtt, függetlenül attól, hogy összhangban vannak-e az épület stílusával vagy sem. Nem is olyan régen, az egyes gazdák portáját különböző faragásokkal díszített kapufélfákra akasztott kapuk és kö- vagy deszkakerítés övezte. Sok helyen a kapufák díszítése a gazda tehetőségétől függött. De még a szegényebb zsellérek kapuját is pár faragás tette ékessé. Sokkal szebbek és emberközelibbek, otthonosabbak lennének falvaink, ha ezt a régi szép szokást felújítanánk. Egy-egy szépen faragott akác- vagy bükkoszlop, amely a ház kiskapuját és kapuját tartja, szinte elfedi a modern tömbház sivárságát. Mintát ehhez a még néhány helyen meglévő kapubálvány is adhat. Akadnak a faluban más faragványok is, amelyeknek motívumkincsét esetleg le lehet másolni (kopjafák, fejfák, mángorlók stb.). Egy-egy ügyes falusi faragó vagy ács (de á kreativ munkát szerető tulajdonos is!) a régi mintákból kialakíthat egy, a tájjellegnek megfelelő kerítést. A CSEMADOK helyi kultúrájának a letéteményesei, tegyék magukévá ezt a javaslatot. Szeretnénk, ha unokáink is látnák annak a gazdag szépségnek a jeleit, ami még apáink idejében még mindennapos volt. A célunk ne csak az legyen, hogy megmentsük elődeink hagyatékát, hanem éljünk is vele és fejlesszük tovább. Nem kis munka ez, de szép és örömteli! KÉMÉNY JÓZSEF építészmérnök hét..." Zavarbaejtően hangosak, hangoskoclók voltunk, mintha csak köztünk lettél volna és te „szervezted" volna meg a hangulatot, — így kompenzáltuk a szorongást és szomorúságot, mert nem akartunk sími, illetlen és méltatlan lett volna hozzád, aki körül — leszámítva betegséged idejét — életöröm, vidámság, jókedv ragyogott. Jómagam, minden tilalom ellenére még cigarettára is gyújtottam az autóbuszban, mert nem tudtam elképzelni, hogy ha te köztünk volnál, kibírnád cigarettázás nélkül ezt az utat: a fővárostól szülőfaludig... Most veszem észre, úgy írok, mintha Gyurcsó Pista még mindig elolvashatná ezt a szeszélyes naplót — mert a többit olvasta, ezt közölte is velem, amikor néhány héttel a halála előtt meglátogattuk. — Tudod-e, Pista, hogy nagyapa vagyok? — kérdeztem. — Tudom hát. Megírtad. Az unokádat Viktóriának hívják, igaz? Szép név. Hej, de mozdulatlan lettél, te örökmozgó! Mennyit csavarogtunk ebben az országban. Azzal kezdődött, hogy elvittél bennünket, nyolc növendék költőt, Keletre, a Bodrogközbe, ismerkedjünk az ottani világgal, ismerjenek meg bennünket a bodrogközi emberek, ha már arra vetemedtünk, hogy JÖTTEK,.... GYŐZTEK! Még az év elején hirdette meg a CSEMADOK Központi Bizottsága azt az országos irodalmi-történelmi vetélkedőt, melynek célja a Szlovák Nemzeti Felkelés 40. és a CSEMADOK megalakulása 35. évfordulójának méltó megünneplése volt. A vetélkedő az ünneplés aktiv formája, hiszen nemcsak az emlékezést teszi lehetővé, hanem egy évforduló apropóján az egyszer már tanult, de időközben elfelejtett adatok felidézésére, és egészen új ismeretek megszerzésére is késztet. Az ilyen tanulásban, olvasásban, ismeretgyűjtésben megnyilvánuló ünneplésnek valóban van értelme, mert senki sem érzi az „üres formalitás" keserű szájízét. Nos, ebből a szempontból az országos irodalmi-történelmi vetélkedő egyértelműen sikeres volt. Tömegeket mozgatott meg. több százan lapozták át az érintett korszakkal foglalkozó szakirodalmat, hogy a legfelkészültebb, legtájékozottabb versenyzők végül is 1984. május 12-én Bratislavában, a CSEMADOK KB székházában mérjék össze tudásukat. De hogy ne vágjak a dolgok elébe: milyen utat is kellett megjárniuk a versenyzőknek a döntőbe jutásig? — A vetélkedő első fordulóját az 1984. március 1—25-e között megtartott járási versenyek képezték, s minden járás első két csoportja bekerült a vetélkedő 2. fordulójába, az országos elődöntőbe. A 2. fordulóban versenyző csapatok három körzetben álltak az újabb tudáspróba elé: Galántán a galántai, a bratislavai, a dunaszerdahelyi (Dun. Streda) és a komáromi (Komámo) járásból továbbjutott csapatok, Ipolyságon (Sahy) a lévai (Levice), a losonci (Lucenec). a nagykürtösi (Vefky Krtis), a nyitrai (Nitra) és az érsekújvári (Nővé Zámky) járások győztesei, Kassán (Kosice) pedig a terebesi (Trebisov), a rozsnyói (Roznava), a rimaszombati (Rím. Sobota). és természetesen a kassai járásban legjobbnak bizonyult csapatok mérték össze tudásukat. Ennek az országos elődöntőnek a győzteseivel találkozhattunk aztán a szlovák fővárosban, ahol egy kimerítő, hosszúra nyúlt versenyben küzdött egymással a döntőbe jutott tíz csapat, hogy legjobb tudása szerint választ adjon az irodalom, a CSEMADOK története és a történelem tárgyköréből feltett — sajnos nem mindig azonos fajsúlyú, s nem mindig egyértelmű — kérdésekre. A „különböző fajsúlyt", a kérdések nehézsége közötti különbséget a kérdésmegfogalmazás nem mindig dicsérendő módja eredményezte, mert egészen más feladat például egy költő vagy író életművét elemezni, mint felsorolni néhány művének a címét, különösen akkor, ha mindkét esetben azonos idő áll a versenyzők rendelkezésére a felkészülésre (1 perc) és a válaszadásra (3 perc) is. Mindenesetre derekasan végigküzdötték a versenyt mind a játékosok, mind a zsűri, sőt ez esetben a közönséget is megilleti az elismerés, mert három és fél órán keresztül kitartott a helyén, hogy szurkoljon a csapatoknak. Végül is a CSEMADOK bratislava-óvárosi helyi szervezetének csapata tornázta magát az élre. Az egyetemistákból álló csoportnak tagjai — Markotán Péter, Kálosi Péter és Széplaki Dénes voltak — rövid idő alatt sikerült kidolgoznia a legelőnyösebb válaszadási módszert, megteremteni az egymástkiegészítésben az összhangot. A 2. helyet a füleki gimnázium csapata harcolta ki, Danes Renáta, Csemok Ágnes és Simon Róbert végig felkészült játékosoknak bizonyultak. A harmadik helyezés a kassai gimnázium csapatának jutott. Mitró Csilla, Pásztor János és Rudas Dóra érdeme, hogy díjjal utazhattak haza városukba. De nem hiszem, hogy a versenybe bekapcsolódott csapatok bármelyike is vesztesnek érezhette magát, hiszen a játék élményén túl, tudásban, ismeretekben mindannyian gazdagodtak. CSANAKY ELEONÓRA Fotó: Prandl Sándor verset írunk. Úgy emlékszem, te sehol sem léptél olvasóid elé, nem olvastad fel egyetlen versedet sem, minket pátyolgattál, ügyesen szervezve egy sereg író—olvasó találkozót, szerényen a háttérben maradtál. S a végén, amikor megtudtad, hogy még egyikünk sem ült repülőgépen, elrikkantottad magad: — Hát akkor most repülünk, gyerekek! S tényleg repülőgépen indultunk vissza a fővárosba, mi faluból ideszakadt surmók; te állandóan köztünk mászkáltál a gépben, hogy érezzük magunkat, kérdezgetted. Gyönyörű, gyönyörű! — kiáltoztuk az alattunk suhanó, tündöklő felhőkre mutogatva. Erre te bementéi a pilótafülkébe (akkor még megengedték, nem volt divatban a gépeltérítés) és nyilván súgtál valamit a pilótának, mert attól a pillanattól kezdve gépünk úgy elkezdett zötyögni, imbolyogni, bukdácsolni, mint az öreg batár. Olyan sápadtak lettünk, mintha nyolc klasszikus dalnok szállt volna a Parnasszusra, nem holmi kezdő poéták haza. mindenféle albérletbe, kollégiumba. A celofánzacskók is előkerültek, s T. barátom, aki épp mellettem ült, erős fogadalmat tett, hogy soha ebben a nyavalyás életben nem ül többé repülőgépre. (Azóta megszegte a fogadalmat.) Te huncut mosollyal figyelted pártfogoltjaidat, mintha azt mondtad volna: Hja. barátaim, láthatjátok, nem is olyan könnyű dolog a költészet!... Sokszor bejártuk a Csallóközt, Gömört, az Ipoly mentét. Már régen nem voltál az Írószövetség magyar szekciójának a titkára, mégis mindig te voltál a Parancsnok. Ami azért nem jó szó, mert sohasem parancsoltál te senkinek, mégis ... mindig voltak körülötted bizonyos önkéntes seregek. E sorok írója is sokszor követett útjaidon önként erre-arra. Könnyebb volt így a helyzete, hiszen te mindent elintéztél, előre leieveleztél, téged mindenki ismert, mindenki szeretett. Pedig sokszor alaposan kifárasztottál, mert hol Krasznahorka büszke várát, hol a rozsnyói Vashegyet, hol a szilicei fennsíkot „kellett" megtekintenünk, hol tíz falut bejárni egyetlen nap alatt, s még éjjel sem hagytál aludni, ilyenkor akartad összegezni a látottakat. „Hallgatom, hallgatom a tavasz énekét, sír a szél, sír a szél, nevetve hallgatom." Ezeket a sorokat te írtad s abban a kötetben (Nyugtalan ének) jelentek meg. amelyet így ajánlottál: „Zs. N. L költőnek, hogy fegyelmezettebb legyen, ha annak kell lenni. De nem baj, ha nem vagy az." Szól a gyászzene, szólnak a gyönyörű gyászbeszédek. ’ Hej, de nagyon kezdünk magunkra maradni. Nem véletlenül idézem én neked Nemes Nagy Ágnest, akit nagyon szerettél. Előbb Bábi Tibor. De előtte már Forbáth Imre is. Azután — az alig észrevett, kedves költő. Farkas Jenő ... Hát, nem hallgatsz te több tavaszt. Milyen szép lett volna, ha hatvanéves korodban, vagy hatvanöt éves korodban ilyen szeretettel szól hozzád... a zene. Ha úgy szerettek volna már akkor, ahogy most szeretnek...! Benéztem vagy négyszer a ravatalozóba: egy szavad sem volt hozzám, így hát: „... lehajtok. Ne érjen az ág. v Átölelem a ló nyakát!" 11
