A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-02 / 49. szám
PÁRBESZÉD MISKOVICS LÁSZLÓVAL, A BRATISLAVAI SZÍNPAD ZENEI TÁRSULATÁNAK TAGJÁVAL • a pályakezdés éveiről és a „szinészbojtárként" a MA TESZ-ban töltött esztendő tapasztalatairól • vívódásról és kísérletezésről, arról, hogy játszani csak pontosan, szépen... • a sallangmentes operettjátszásról s arról, hogy a musical az operett édesgyermeke Jópár éve figyelem már a most negyvenkét éves Miskovics László művészi pályafutását. Egy-másfél évtizeddel ezelőtt a megnyíló, lazább művészt láttam benne; az utóbbi évadok során azonban zárkózottabbá vált és tudatos figuraépítésén látni, hogy a színház „gondolkodik" benne, hogy nemcsak a színészi önbizalomra, hanem egyéniségének váratlanul felbukkanó új és új színeire alapozza szerepeit. Minden különösebb jubileum vagy egyéb ok nélkül — ez adta beszélgetésünk apropóját. — Gondolom, Anato/e France jegyezte meg valahol, hogy vannak emberek, akik játékra születtek; belőlük lesznek a kártyások. a lóversenyzők és a színészek. Miskovics Lászlóról úgy tartják, hogy szenvedélye a színház, ilyen értelemben tehát szenvedélyes játékos. Hogyan, miért került erre a pályára ? — Nem tudom... Mármint azt nem tudom, mit válaszoljak erre ... Mert szentigaz, hogy csak jókora kacskaringók megtétele után érkezett el tizenhét-tizennyolc évvel ezelőtt az a nap, amikor a bratislavai Új Színpad tagja lettem. De épp úgy igaz az is, hogy otthon, ■a komáromi járásban fekvő ímelyen, Pintér Sándor iskolaigazgató, később Patay igazgató úr vagy Keszon Kálmán bácsi ösztönzésére már tíz-tizenkét éves koromban Jancsi belépőjét énekeltem a János vitézből; hogy kisdiákként is rengeteget szerepeltem közönség előtt. A nyolc általános elvégez - tével mégis Handlovára, a bányaipari szakközépiskolába kerültem, ahol azonban a tanárok — érdeklődési köröm és valamivel jobban sikerült dolgozataim alapján — azt tanácsolták: próbálkozzam meg az életben valami olyasmivel, ami közelebb áll egyéniségemhez. így kerültem Érsekújvárra, ahol a gimnázium elvégeztével a CSISZ járási bizottságának alkalmazottja lettem. Ezután a SLUK, azaz a Szlovák Állami Népi Együttes következett, ahol a kórusban énekeltem, és közben távhallgatóként beiratkoztam a bratislavai Konzervatóriumba. A SLUK-ból egy évadra a MATESZ-ba kerültem, de mert az állandó tájolás és a konzervatórium-látogatás nehezen volt összeegyeztethető, hát Somorjára költöztem és képesítés nélküli tanerőként foglalkoztattak a dunaszerdahelyi járásban. Közben jómagam is továbbtanultam a Konzervatóriumon, és együttműködtem a Pokstaller László vezette somorjai zenekarral. Egy vizsgafellépés után hívtak meg elöéneklésre az Új Színpadra, ahol szintén kórustagként kezdtem, és csak másfél két év elteltével bízták rám az első szólószerepet. — Akárhogy nézzük is, e valóban kacskaringós pályakezdés valamennyi fordulójában a zene és a színpad mindig jelen volt. Ha másképp nem, hát a háttérben. .. — Igen, a zene és később a színpad olyan természetes volt számomra, mint az, hogy élek. Sokat segített, hogy igyekeztem szinte mindent elolvasni, ami a színházról, zenéről, filmről a kezembe került. Nagyon fontosnak érzem azt is, hogy kitartás nélkül aligha tudtam volna gyökeret verni a színpadon, hiszen a tényleges pályakezdés éveiben, az élet természetes rendje szerint, többször ért kudarc, mint siker. De végül is, valószínűleg épp a játék, az éneklés és a színészi hivatás szenvedélye révén, fölül tudtam kerekedni mind önmagámon, mind a pályakezdés buktatóin. Nem hiszek a babonában, de talán éppen ennek jutalmaként történt, hogy az Új Színpad művészi fénykorát jelentő időszakban sikerült állandó szólistává előlépnem. — Több mint másfél évtizednyi tapasztalattal tarsolyában elmondható, hogy magabiztos színésszé fejlődött? — Lehetséges, hogy egyesek számára közhelynek tűnik az a mondás, miszerint egy vérbeli színész számára minden előadás tulajdonképpen egyegy újabb premier... Én valahogy ma is így vagyok ezzel, mert csak olyan színházművészetben hiszek, amely befogadókra talál. Véleményem szerint a színpadon játszani is csak pontosan. szépen lehet! Nem titok, kezdetben azt reméltem, hogy egyszer majd elfogy belőlem a félelem, de nem így történt. Állandóan úgy érzem magam, mintha most kezdeném a pályát, ami vívódásra,' jó értelemben gondolt kísérletezésre kényszerít. Véleményem szerint akkor jó egy produkció, ha a néző a színészi mesterség titkait fedezi föl az előadásban. — Színpadon játszani valóban sokféleképpen lehet: önfeledten és fásultan, felelősséggel és felelőtlenül, igénytelenül és fegyelmezetten. Önt tudtommal, fegyelmezett színházi „játékosnak" tartják. Nincs ellentmondás a fegyelmezett játék és az operett vagy a musical könnyedsége között? — Nincs. A színpadi játék nem kártyaparti vagy alkalmi focimeccs, ezért mindig és minden esetben feltételezi a fegyelmet, a felelősséget. Ez is a színház megmagyarázhatatlan titkaihoz tartozik, amit precizitás és színpadi fegyelem nélkül aligha tudnak felmutatni a közönségnek. Egyetlen színpadi zsánerben sem. Egy színész egyszerűen nem tekinthető megbízhatónak, ha csak irtott tűnik ki zseniális pillanatokkal; de a másik véglet — mármint ha okosnak és tehetségesnek tetszik, épp „csak" a közönség hagyja őt hidegen — semmivel sem kisebb hiba. Véleményem szerint e két lehetőség között kell megtalálni az egyensúlyt, lehetőleg olyan fegyelemmel, amilyent a szerep megkíván. Mert másféle fegyelemre van szükség a „Csárdáskirálynő" Bónijában, a „Krecsinszkij nősül" Raszplujevjaként, a „Piros karaván" Kálójaként, vagy akár Gejza Dusík „Fazekasbáľ’-jának Ferkójaként. Ebben a tekintetben az operett és a musical különösen kényes műfaj, vigyázni kell arra, hogy az embert „el ne vigye" a látszólag könnyebb szerep. — A színészinterjúkban visszatérő téma a szereppel való vívódás, a szerepformálás nehéz folyamata. Az operettben, a musicalben a nézőnek valóban úgy tűnik föl, hogy a színésznek a fölényes biztonsággal és könnyedséggel színre vitt alakkal kevés „harca" van... — Ez tényleg csak látszat! Egyik műfaj sem könnyebb vagy nehezebb. Más természetű feladat egy Shakespearedráma szerepére készülni, és megint más feladat, mondjuk, a Luxemburg grófja címszerepének megformálása. Kevesen sejtik például, hogy a zenés műfaj mennyi karakterszínészi munkát kíván. Már csak azért is, mert manapság a klasszikus operetteket is némi átdolgozással, a valamikori eredetitől eltérően, sokkal sallangmentesebben és sztori-, illetve zeneközpontúbban kell eljátszani — kikacsintva közben a nézőre, az embereknek az új temperamentum s az új ritmus iránti igényére. — Ha már az operettre fordult a szó: szeretném a véleményét hallami e műfaj jövőjéről! — Sokan évek, évtizedek óta hajlamosak arra, hogy eltemessék ezt a műfajt. Én viszont semmi bizonyítékot nem látok arra, hogy a jó operett vonzereje csökkenne. És a jövőjét sem féltem, hiszen a mese, mint műfaj, mindig is érdekelni fogja az embereket, az operett pedig zenés mese ... Talán inkább azon érdemes elgondolkozni, hogy hogyan játsszunk operettet. Lényegében ez vonatkozik a korszerűbb hangzású musicalre is, hiszen ez a műfaj lényegében az operett édesgyermeke. — Visszatérve a szerepformálás kérdéséhez, hadd kérdezzem meg: Ön hogy készül alakításaira ? — Alapos odafigyeléssel. Nemcsak a művel ismerkedem meg behatóan, hanem lehetőleg hozzáolvasok a fellelhető irodalomból is. Csak így ismerhetem meg a tágabb összefüggéseket. Olykor még jegyzeteket is készítek. Persze, nem ettől lesz hibátlan egy-egy alakítás, de az ilyen ráfigyelés a szerep felépítéséhez elengedhetetlen. — Erre önmagától, esetleges bukások árán kellett rádöbbennie, vagy rendezőitől, idősebb színészkollégáitól „leste el" ezt a módszert? — Szerepformálás, szövegértelmezés, színpadi fegyelem dolgában nekem rengeteget adott a MATESZ-ban töltött évad, ahol a Manón Lescaut-ban Thirring Viola és Beke Sándor voltak a partnereim, az Emberbotanika című kisszínpadi összeállításban Beke pedig a rendezőm volt. Nagyszerű alapokat kaptam Komáromban, kár, hogy különböző személyi okokból olyan hamar kellett megválnom ettől a társulattól. Ha a MATESZ egyszer operettet, musicalt, vagy egyéb zenés műfajt tűzne műsorára, örömest mennék vendégszerepelni! Már a komáromi színházban is, de az Új Színpadon is szerencsém volt, hogy olyan rendezőkkel dolgozhattam, akik a próbák során nemcsak azt mondták meg, hogy mi a jó és mi a rossz ebben-abban a figurában, hanem indokolni is tudták véleményüket. Mert a negatív vélemény vagy a rendezői rendreutasítás is elfogadható, megfelelő magyarázattal. — Érett férfikorban jár. Vajon hogy foglalná össze színészi hivatásának eddigi tapasztalatait? — Említettem már, hogy csak olyan művészetben hiszek, amelyik befogadókra talál. A színházművészetre ez kétszeresen érvényes, mert aligha tekinthető valóban jónak az a darab, amit a nézőtéren legföljebb csak egy maroknyi ember ért. Az ilyen irányú kísérletezés elsősorban a stúdiószínházak dolga. A színházművészetnek épp ellenkezőleg: minél szélesebb körben kell hatnia a publikumra, mert csak így tud hozzászólni a társadalmi életnek olyan fontos velejáróihoz, mint az emberiesség, a jóindulat, az előzékenység vagy akár a segítőkészség. A színész elsőrendű kötelessége, hogy a művet és a belőle kisugárzó gondolatokat tehetsége legjavához mérten közvetítse a színpadról. A minél nagyobb számú közönségnek. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Tomáš Nehera 15
