A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-10-14 / 42. szám

Egy évi távoliét után újra itthon vagyok. Szokatlan, amit látok: karszalagos szegényemberek lótnak-futnak a faluban. Nyilasuralom van. A nyilaskereszt viselése dicsőség. A régi jegyzőt, dr. Karát leváltották, helyette egy Gál nevű úr ült a hivatalban, amikor jelentkeztem. Béres segédjegyzö is bevonult. Barátaim közül azonban többen itthon vannak. Vannak köztük olyanok, akik már leszereltek, de olyan is akad, akit még be sem hívtak . Nehéz ezen a háborúsdin eligazodni. Megdöbbentő hír is akad: összeszedték és elvitték a kommunistákat... Néhányukról semmi hír. Jó embereim, barátaim vannak közöttük. A falu két zsidó családját is elhurcolták. Olyan események ezek, amelyek váratlanul értek, s bizony felingereltek. Időbe telt, amíg némiľeg csillapodtam.

A szabadságot arra használtam, hogy értékes dolgaimat kiválasszam, s előkészítsem az esetleges elrejtéshez. Szereztem egy vaskos füzetet és eddigi java verseimet abba írtam, hogy azt is elrejthessem. Szabadságom utolsó napjaiban azután egy katonaládába bepakolva, elástam a műhely egyik sarkában. Egy nagyobb ládában az asztalosszerszám értékesebb darabjait szintén elástam.

Visszaindultam Balassagyarmatra. A jobb térdem meg-megbicsaklott, a botigazolvány is a zsebemben volt, így abban reménykedtem, hogy nem kerülök frontszolgálatra. Az utazás még körülményesebb volt, mint hazajövet. Vonat már nem volt, német teherautókkal, kétnapi hányódás után jutottam az ezredemhez. A „gyűjtőben" kötöttem ki. Nem kaptam felszerelést.

Naponként szállingóztak hozzánk sebesült vagy lemaradt honvédek. Sőt olyan is volt egy csendőrőrmester, akit a szlovák partizánok itt a közelben fogtak el, levetkőztették, s civilbe bújtatva elkergették. A magyar járőr talált rája. Most itt fekszik mellettem, s arra akar rávenni, hogy szökjek meg véle. Neki nem sok jóra van kilátása, ha itt marad. Reggelre meglépett. Aznap már közelről hallatszott'az ágyúszó.

December 6-án este hirtelen megszólaltak a gépfegyverek a közeli temetőben. Odakíváncsiskodtam: kik s hová lőnek? A németek tartották tűz alatt a közeli országutat, állítólag azon vonulnak az oroszok. Ennyit tudtam meg. A gyűjtőből ki és vissza jutni könnyű volt: nem volt őrség, nem volt kapu. Egy üresen maradt zsidó kultúrházban voltunk. Parancsnokunkat második napja nem láttuk. A laktanya legénységét örszázaddá alakítva kivezényelték az állomás védelmére. Azoktól tudjuk, akik a laktanyából a menázsit hordják nekünk.

Hetedikén hajnali négykor bennünket is riadóznak: be a laktanyábaI A villanyok már nem égnek, sötétben, lassan mozgó német tigrisek közt botorkálunk a kaszárnya felé. A lakosság is menekül, bőröndöket, batyukat cipelő civilek vegyülnek közénk, csakhogy ők ellenkező irányba igyekeznek.

Csendőrök parasztszekereket rendeltek a laktanyába, mire oda értünk, már vagy negyven fogat állt az udvaron, megpakolva, útra készen. Menekül a laktanya, állapítom meg. Bajtársaim közül, akikkel együtt indultunk a gyűjtőből, alig néhányan érkeztek meg. Kitűnő alkalom volt ez az út az eltűnésre.

Virradni kezdett, nagykabátos, csizmás parasztok ácsorogtak a szekereik mellett, ki tudja, melyik községből vagy hány faluból terelték őket ide éjnek idején? Szótlanok és mogorvák. A szekerek még mindig jöttek. Akinek viseltes a kincstári öltözete, azonnal kicserélheti — kiabálta az egyik szakaszvezető. A szabad ég alatt öltöztem át magam is a vadonatúj angyalbőrbe. Még a bakancsaimat be sem fűztem, a laktanya felett két orosz rata húzott el egészen alacsonyan. Pár perc múlva nehéz szovjet bombázók követték őket. A kocsisok, otthagyva fogataikat, eliramodtak ... Egy szakaszvezető rendelkezni kezdett: maga ide, maga oda a gyeplőhöz, irány utánam ... S már ugrott is a kapu közelében álló szekérre, s éppen engem ültetett maga mellé.

A városban teljes volt a zűrzavar. Német tankok és az Alföldről idáig űzött gulyák, vánszorgó juhnyájak közt vergődtünk ki a Kóvár felé vezető országútra. Éppen kikanyarodtunk az útra, amikor az állomást bombázni kezdték. A közeli parkban hatalmas szarvú magyar ökröt tereltek pásztoraik, a fáradt állatok keservesen bőgtek a recsegés-ropogás hallatára. Ezek a barmok egészen a Hortobágyról vánszorogtak idáig. Szomorú sorsuk — valószínű — itt beteljesedik ... Micsoda fejetlenség! A lovaim közé csaptam, csak mihamarabb el innét a pokol szájából... A bombázók ránk támadhatnak ... Szekereink kezdtek el-elmaradozni. Az Ipoly hídja Kővárnál még épségben állt, szerencsésen átjutottunk rajta. Irány jobbra. Kőkeszi felé. Balra Drégelypalánkná! már áll a harc ... Éppen kiértünk Kővárból, amikor utolértek a bombázók, majdnem az útmenti szederfákat súrolták, olyan alacsonyan szálltak. Az útszélí árokba hasaltunk, s félszemmel számláltam a gépeket: tizenkettő. Már majdnem elrepültek felettünk, amikor az utolsó félrebillent és végig géppuskázta az utat. Egy idegen alakulat vezetéklova lett az áldozat. Besötétedett, amikor Kőkeszire értünk. Hatalmas robbanások rázták a levegőt, Balassagyarmat irányában lángnyelvek nyaldosták az eget. Kőkeszin töltjük az éjszakát. Egy uradalmi istállóba éppen befértek a hét szekér lovai.

Drégelypalánkon már oroszok vannak, újságolták másnap a magyar tüzérek, akik az országút mellett voltak tüzelőállásban, s ágyúikat is abban az irányban sütögették. Szemeréden azt halljuk, hogy már Ipolyságra is bevonultak... Deménd felé tartunk, ugyancsak nógatjuk lovainkat. Szerencsére zabot is raktak a szekerekre, különben nem tudom, mit etetnénk. Hét szekérrel vergődtünk be Deméndre. Nincs konyhánk. Az én géhás szakim a legmagasabb rangú tisztes közöttünk, neki kell gondozkodni az élelmezésről. Kenyeret és szalonnát vásárol valahol. Deménden megháltunk, s reggel egyik szekerünket tehagytuk, egyszerűen nem volt hozzá kocsis: öten szöktek meg, amióta úton vagyunk, olyanok, akik a közelben laknak. Reggel a deméndi országúton egy hadnagy

és néhány szekér csatlakozik hozzánk. A szakaszvezető megörül parancsnokának, aki átveszi a vezetést. A hadnagytól tudjuk meg, hogy az útirány Somorja. Ezt innét írtam meg haza, s a levelet egy Ipolybélre iparkodó embertől küldtem el, aki falumon akar áthaladni. Ahogy a hadnagy számba vette az alakulatot, ismét kocsis nélkül találta egy szekerünket. A szakinak, vagy a hadnagynak kellene kézbe venni a gyeplőt... Ekkor az út forgatagában egy idős százados a feleségével és egy tízéves-forma gyerekkel kiválik, látva a szekereket és felkéredzkednek, mivel a gyaloglásban nagyon elfáradtak. A fiúcska hajlandó a gyeplőt is vállalni. Itt tudom meg, hogy az én szekeremen van a 23-asok géhás ládája, s benne az ezred vagyona. A szaki tehát nem hagyhatja rám: kettesben kell ülnünk a bakon ...

Léván déltájban döcögünk keresztül. Zsúfoltak a város utcái, mindenütt menekülők, civilek és honvédség vegyesen. Időnként német páncélosok rohannak szemközt... Ha nem vagyunk éberek, eltaposnak. Sok ismerőst pillantok meg, felém kiabálnak, integetnek, a kövezeten azonban nagy a csörömpölés, semmit sem értek ... Szekereink kezdenek el-elmaradozni egymástól, teherautók ékelődnek közénk. A szaki szeme rajtam van, tudja, hogy a Garam mentén lakom valahol... Ha én is meglépek, egyedül marad ... Mintha csak olvasni tudna a gondolatomban, mert éppen az foglalkoztat: nehezebben jutok haza, ha a Garamon túlmegyünk. Pedig úgy néz ki, hogy este előtt átlépjük a folyót. Erős az elhatározásom, hogy megszököm. Társam azonban vigyáz, szemmel tart. Agárdyék háza előtt döcög a szekerem, az egész család ott szorong a kapuban. Meglátnak: — Ni, a Vilmos! — A szakaszvezető kezébe nyomom a gyeplőt, mielőtt megakadályozhatna, leugrom, s kézszorítások, ölelkezések közepette váltok néhány szót velük, majd újra a szaki mellé hágok, aki álmélkodik, azt hitte, el akarok tűnni az udvarban ... A város végén megkérdezik, — már nem először, — hogy hát melyik községből is vagyok? Azt hazudtam, hogy ott már oroszok vannak, az Ipoly mentén ... Megenyhül az arca, gondolhatta: ez

CSONTOS VILMOS

AZ ÍRÁS

Ha érzed, hogy már fojtogat A születendő gondolat:

Mondd ki bátran, merd leírni.

És tudj benne hinni, bízni.

Hidd: más is igaznak lássa,

És mélyen magába ássa.

Mint valami csodásat, mi Csupa jót szépet tud adni. Hinni kell: az írás éltet Tükrözi a mindenséget Tükrözi a jót a rosszat Igaz bírálatra szoktat Értelmet világosságot Gyújt hogy belásd a világot__

— Soha ne firkálj akármit Külszínével bárha csábít Adj az írásodnak rangot Ne kolompot de harangot Kongassa, akiJiallja: értse.

Nem vész miatt vered félre: Nemes fémből öntött öble Búgjon, sziveket betöltve. Gondolattal és jósággal. Igazságra szomjúsággal.

— S aki írásod oNassa,

Fejét földre ne horgásszá:

Te segítsd őt napba nézni,

S csak előre, s bátran lépni! ,

már nem lép meg ... Most első ízben szállt le a bakról, s a kocsi mellett gyalogolva szívta el cigarettáját.

A kálnai faluvégén árkászok — magyarok, németek vegyesen — dolgoztak a Garam hidján, aknákat helyeztek el rajta. Amikor a túlsó oldalra értünk, egyszeriben fogdában éreztem magam. Ha a hidat felrobbantják, odaát rekedek. Decemberben nem tanácsos átúszni a jeges vízen...

A kálnai nagyvendéglö fészere alá álltak be szekereink, a lovakat egy elhagyott zsidó ház udvarára kötöttük. Velem jött a fiúcska is, a százados unokája, de ő az éjszakát nem töltötte a lovak közelében, azok ellátása az én gondom maradt. Vacsorára a hadnagy a szakival együtt hízott libákat vásárolt a faluban, a vendéglőben sütötték, s ott is fogyasztottuk el, még bort is rendeltek hozzá. Velem is koccintottak, elvégre nekem is volt egy csillagom. Akkor még sem ők, sem én nem tudtuk, hogy utoljára vagyunk együtt.

Egy nagymarosi fiú, Burgermaister jött velem a szállásomra, ahol a lovacskáink voltak. A konyhában aludtunk szalmán. A szomszéd szobában csendőrök szálltak meg, akik szintén fogatokkal voltak, s lovaikat is a szobába kötözték karók mellé. Egy talált fateknöbe zabot öntöttem a rám bízott négy ló elé, s nyugovóra tértünk. Társamnak éjfélkor a szekerek mellé kellett menni őrségbe. Amikor felöltözött, s elment szinte ösztönszerűen magam is öltözni kezdtem. Jól jött ez a Burgermaister; ismerős van őrségben! Az égen magasan állt a hold. Összes felszerelésem egy hátizsák, amely a szekéren maradt, érte kell mennem. Társam megismert, amikor a szekerekhez közeledtem, s nem csapott lármát. Megyek... mondtam kurtán, s kezet szorítottunk. Szerencsét kívánt, — bárcsak ő is mehetne ... Megígérte, hogy nem árulja el azt sem, hogy látott... Megmondtam, hogy nem hazafelé, hanem ellenkező irányba megyek. Ismerősökhöz. S csakugyan, Újbars felé vettem az irányt, a község ide három kilométernyire lehet. Egy lélekkel sem találkoztam, s teljesen megnyugodtam, amikor Kálnát elhagytam. Veres Vilmos Újbarson lakik, a régi jóbarát bizonyára örömmel fogad ... Még virradat előtt elértem a szélső házat, mécs világa szűrődött ki az istállóból, odamerészkedtem: tájékozódnom kell, milyen alakulat van a faluban?

Két asszony tett-vett az állatok körül az istállóban. Megrémültek, amikor megpillantottak, alig tudtak szólni, csak sápadoztak. Nem értettem, mi bajuk lehet ? Veres Vilmos után érdeklődtem, s az ittlevő katonaság iránt... Amikor elárultam, hogy megszöktem az alakulatomtól, egyszerre mind a ketten a nyakamba borultak és sími kezdtek ... Nem tudtam felfogni, mi történik... A szobába hívtak, ahol egy fiatalember ijedten ül fel a felesége mellett az ágyban, s csak bámul rám ... A könnyes édesanya mondja el, hogy fia is szabadságon volt, két napja kellett volna visszamennie ... de olyan közel már a front... gondolták ... s itt újra hangos zokogásba tört... gondolták, amikor engem megláttak, hogy érte jövök... A szabadság alatt disznót vágtak, — már rakták is elém az ízletes falatokat. Már világosodott, egyikük elsietett Veresékhez, s hozta a hírt rövid idő múlva, hogy Vilmos vár.

Újbarson néhány német lézengett. Vilmosnál nincsenek katonák, de meglátszott rajta, hogy amióta megérkeztem, igen feszeng ... Ugyanis eljárnak hozzá a német tisztek, mivel töri a német nyelvet, s tolmácsnak is használják. Nem szeretné, ha meglátnának. Tudtam, hogy itt hosszabb ideig nem maradhatok. Elindultam kora reggel hazafelé.

Biztosra vettem, hogy az én szekereim már messze poroszkálnak. A kálnai hídon még ott az utászok, már messziről láttam. Amikor a kálnai országutat elértem, éppen két ura-10