A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-16 / 3. szám
V6R6ÉG/ elbeszélései Bereck József írásainak egyedi atmoszférája van. Vehetnök ezt akár minősítésnek is, hisz, mi tagadás, ujjainkon megszámolhatjuk, kicsi irodalmunkban hány író képes az igazi, hamisítatlan hangulatteremtésre. Márpedig ez a prózairás alfája és ómegája. A Fekete szét c. antológiával jelentkező írónemzedéknél éppen a hangulatteremtés okán két arcra figyelhettünk föl: a Kovács Magdáéra és a Bereck Józsefére. Kovács Magda szele szokatlan volt és elemi erejű; a tudat legmélyebb régióiból zúdult elő olyan feketén, hogy még a Vajdaságban is felkapták a fejüket: Ki ez az ember? Hol vannak a gyökerei? A tapogatózásban még a középkori misztikusok neve is szóba került, eredménytelenül persze, hisz nem tudhatták, hogy Kovács Magda eredendően ösztönösen alkot, s hogy amit mesterségbeli tudás nem pótolhat, sem iskolák: generációk emlékezete sűrűsödött belé, s Gömör kimeríthetetlen mese- és mondavilága. Kovács Magdához hasonlóan Bereck József is jellegzetesen hazai „szagokat" hozott; már az első írásaiból a Csallóköz lehelletét éreztük, s az antológia után nem sokkal megjelenő kötete, a Vihar előtt beléptette a csallóközi tájat a csehszlovákiai magyar kisprózába. Jellegzetesen egyedi mikro-klimát festett meg Bereck József, eltérően azonban Kovács Magdától, az ö írói világa sokkal realisztikusabb és konkrétabb volt; hőseivel bármelyik csallóközi kiskocsmában, falusi utcán találkozhattunk. Aztán meg is szoktuk őket, s azt hiszem, valamennyi Bereck-írásban őket kerestük. S találtuk is. Aztán azt hiszem, valamennyien várni kezdtük a folytatást: jön-e szemléletbeli változás, szélesedik-e. avagy mélyül a pálya kezdetén megrajzolt világkép, barázdáltabb lesz-e a berecki hősök arca? Egyértelmű választ a közben megjelent kisregénye, az Öregem, az utolsó, nem adott, s azt hiszem, a nemrég megjelent novellás kötete, a Vereség sem. Gyakran vagyunk tanúi a csehszlovákiai magyar irodalomban a korai megtorpanásoknak, elhallgatásoknak, az idő előtti csöndnek. Kis túlzással azt is mondhatnánk, a beteljesületlen várakozások irodalma a miénk, a sokat ígérő (s gyakran egekig magasztalt) kezdések utáni — néha már szinte logikusan bekövetkező — elbizonytalanodó-ÍRÓK, TÖRTÉNETEK Petőfi megleckézteti az apósát Petőfi úgy ismerkedett meg Szendrey Júliával. hogy két barátja, Riskó Ignác főjegyző és Pap Endre költö meghívta őt az erdélyi Szatmárba. 1846 augusztusának végén látogatta meg őket. Ott-tartózkodásának idején sok előkelő családdal ismertették meg, többek között Téreyékkel is, akiknek csinos, müveit lányuk, Mari szinte vonzotta a vármegye fiatalembereit. Térey Marinak az Erdődön élő Szendrey Júlia volt a legjobb barátnője. Szeptember első felében nagy bált rendeztek a megye székhelyén, Nagykárolyban. Petőfit is ottfogták barátai. Természetesen Júlia is eljött a bálra szüleivel, és Téreyéknél szálltak meg. Petőfi a vármegye előkelőségeinek mulatságán találkozott először Júliával. Júlia rabul ejtette Petőfi szivét, Júliának is kedvére volt a már országszerte ismert költö. Petőfi a bál után még Nagykárolyban maradt és többször találkozott Júliával, sőt Erdődre is ellátogatott. Júlia szülei egy Uray Endre nevű földbirtokosnak szánták. A sors azonban közbeszólt. Petőfi szerelmes levelek sokaságával ostrosoké. Túl nagy a mércénk ? Aligha. De mintha hiányozna, vagy legalábbis sántikálna az ítélőképességünk olykor. Ilyen kérdések fészkelödtek bennem Bereck József tíz új elbeszélését olvasva. Mindjárt a bevezetőben megállapíthatjuk: Bereck első kötete és utóbbi tíz elbeszélése között túl sok változást nem találunk. A berecki világ berecki marad továbbra is. A helyszínek és a szereplők továbbra is a már jól ismert figurák, a helyenként felbukkanó főhős sem változott (akit gyerekként katonaként, kamaszként. Kertész Tamásként és annak különböző alteregóiként megismerhettünk). Ez magában nem lenne baj, hisz tudjuk a világirodalomból, hogy a legtöbb író „egytémás". Találunk viszont már-már bosszantó ismétlődéseket. Ilyen az Elégtétel című novella, amely mintha a Vihar e/őfí-nek a mutációja lenne. Csupán a szereplők mások. A konfliktus kísértetiesen hasonló (a kötekedőt leütik), a színhely is érezhetően ugyanaz, a főhős is (jelen esetben az állatorvos), aki most a csöndes mozgatórugó szerepében van jelen, míg a Vihar előttben a csöndes megfigyelő szerepkörében találkozhattunk vele. Hasonlóképpen az első kötet három epizódból összeálló Kimerevített képek keret nélkül c. írásához, ebben a kötetben is találunk hasonló kompozíciót. Az Eldöntetlen évek epizódjai a a Kimerevitett képek-hez hasonlóén szintén „keret nélkül" íródtak, s hirtelenében Hemingway korai elbeszéléseit juttatják az eszembe. (Ez a probléma egy külön írás feladata lenne: vajon miért tanulunk szemléletet is a stílusát tekintve kétségtelenül vonzó példától.) Maga a címadó elbeszélés is mintha ismerős lenne némiképp, mintha az A negyed kilenc jegyében c. Írást folytatná, ráadásul elég csapnivaló befejezéssel. Mintha kifulladt volna az író, mire az utolsó mondathoz, képhez érkezett, s nem tellett csak egy hanyag mozdulatra, a feszültség mintegy hanyag feloldására. A kötet leghosszabb írása A szellem mólja Júliát. A leveleket Sass Károly barátjának címezi, nehogy a szülök gyanút fogjanak. A szerelem egyre forróbb lesz, s egyre kevés1 bé léhet titkolni. A szülök megneszelik a titkos kapcsolatot és a szerelmi levelezést. Szendrey megtiltja lányának, hogy Petőfivel levelezzen és vejp szóba álljon. Mikor Petőfi megtudja, hogyan vélekedik Szendrey kettejük ügyéről, levelet írat hozzá és megkéri Júlia kezét. Szendrey azt válaszolja, hogy lánya még fiatal a házasságra, s különben sem merné sorsát Petőfire bízni. Petőfi viszont dűlőre szeretné vinni a házasság ügyét és haladéktalanul Erdődre utazik. Kínos jelenetek játszódtak le Szendreyék házában, s többször is megismétlődtek, mert Petőfi nem tágított. Végül az apa felszólította a lányát: válasszon. Az apja kell neki vagy Petőfi? Júlia Petőfit választotta. Az apja kitagadással fenyegette meg és kijelentette, hogy ebben az esetben nem fog hozományt kapni. Végül megüzente Petőfinek, jöjjön Erdődre és végezzék el Júliával, amit a sors rájuk mért. 1847. augusztus 5-én Petőfi ismét ellátogatott Erdődre és eljegyezte Júliát. Az esküvőt szeptember 8-ra tűzték ki. Szorongó várakozásban telt el az idő, amíg felvirradt a várvavárt nap. Petőfi Jókai Mórt és Barna Ignác orvost hívta meg tanúnak, de egyik sem jött el. így hát Sass Károly barátját és szolgálatában c. elbeszélés, amely kicsit elbeszélés, kicsit dokumentum-jellegü írás. Itt-ott szociográfia, itt-ott tanmese, az idő és a körülmények romboló kezéről. Egyegy felvillanó arc, képtöredék, beiktatott dokumentum-darabok, eléggé összefüggéstelenül. A különös vegyesség inkább válik az elbeszélés kárára, mint erősítené azt. Mindjárt más a helyzet, ha „új" témához nyúl Bereck. Ilyen írás például a Pásztorórák, amelyet egyébként a kötet legjobb elbeszélésének tartok. Bár az elbeszélés módja hagyományosan-új, ez az elbeszélés mentes leginkább a nálunk ismert traumáktól. Talán itt hunyta be a szemét egy pillanatra a belső cenzor. Rövid tartalma: a főhős (Tomi, a pincér) akaratlanul tanúja és részese lesz egy, az aggok házából a vendéglőjükbe járó, idős emberpár furcsa szerelmének. A nyugdíjas pár megszereti az ügyes és készséges fiút, aki előbb kíváncsiságból, később talán együttérzésből a cinkosukká válik és segíti őket végső elhatározásuk (az öngyilkosság) elkövetésében. Kétségtelenül ennek az elbeszélésnek a legszokatlanabb és legérdekesebb a témája, legmélyebb a moralitása. Bereck itt érezhetően elszakad a jól ismert témavilágtól, s szerepet kap a fantáziája is. A főhősről nem állíthatjuk, hogy pozitív hős, de az ellenkezőjét sem, az idős pár elhatározását furcsállhatjuk is, meghökkenhetünk rajta, de ugyanúgy helyeselhetjük is. Rögtön emögé (vagy sorrendben utána) sorolnám a Haszontalanok című elbeszélést, amelyben egy csonka kezű fiú lázadásának (menekülésének) leszünk a tanúi. A környezet közönye és viszolygása (ez inkább sejthető, mélyebb taglalásra az író nem vállalkozik) a fiút egy szokatlan barát, vagy inkább társ keresésére ösztönzi. Kétségbeesetten ragaszkodik a teljes élet illúzióját adó titkos lovaglások percnyi öröméhez, s mint az már az Írás elején sejthető, a barátság a sebesült lóval csak kudarccal végződhet. A ló dögrovásra kerül, mig az ember kénytelen tovább viselni a sorsát, ráadásul szegényebben egy reménnyel, megfosztva a kitörés lehetőségétől. Ennél az írásnál különösen (de másutt is) Lauka József ügyészségi gyakornokot kérte meg erre a tisztségre. Az esketési szertartáson, amely az erdödi vár kápolnájában ment végbe, a család részéről csak Szendreyné és ifjabb lánya. Mari jelent meg. Az apa, Petőfi apósa a kápolna feletti szobában kesergett. Szana Tamás író és krónikás így meséli el az esketést: „Petőfi Sándor és Szendrey Júlia az erdödi vár kápolnájában 1847. szeptember 8-án, a déli órákban esküdtek egymásnak örök hűséget. Az esketési szertartást.. . Kálos István, az erdödi ősz lelkész végezte. Petőfi ezüstgombos moire atillában, egészen feketében volt öltözve; Júlia fehér selyemruhát viselt kebelén thea-rózsával, fején menyasszonyi-fátyollal és myrthuskoszorúval. A lelkésznek kérdéseire mindketten tiszta, érthető hangon válaszoltak. Az öröm és boldogság szivükbe rejtőzhetett, mert arcuk meghatottságot és szenvedést mutatott..." Petőfi még az esküvő előtt kölcsön kérte gróf Teleki Sándor barátjától a koltói kastélyt, hogy ott tölthessék a mézesheteket. A szertartás után alig vettek magukhoz valamit, máris indultak Koltóra. A várudvaron már ott várakozott rájuk a hintó. Szendreyné zokogva búcsúzott el a lányától. Petőfi is elköszönt anyósától és Júlia húgától, Maritól. Szendrey is átölelte leányát és könnyes szemmel, megtörve búcsúzott el tőle. Petőfi el akart köszönni újdonsült apósától is, de az érezhető, hogy Bereck szereti a kiélezett helyzeteket. Legtöbbször csak magára az ütközőpontra összpontosít, a történések előzményei nélkül, magát a drámai magot rajzolja meg. Hihetöen és hitelesen, sokszor azonban hiányérzetet hagyva bennünk. Ha valamiben jobbak ezek az írások, mint az első kötet írásai, akkor ez a stilus. Kevesebb a romantika (bár még mindig sok), a fölösleges hasonlat. Most már nem ir le Bereck ilyen sorokat: „(... a csillagok) Félénken egymásba kapaszkodnak, szemhunyorításnyi aprózással eltopogják rejtélyes csillagtáncukat. Habos tajtékot permeteznek a világra, s ez égi mannaként hull a kóborló ebek lelkére ...". Bereck József újabb elbeszéléseit olvasva volt valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzésem. A szerző megnyugtatásául hadd tegyem hozzá: nem csak az ő esetében. Egészen véletlenül bukkantam rá Paul Valéry naplójában á következő bejegyzésre: ..... Nem azokat a műveket írjuk meg, amiket akartunk — nem magunknak, egész más dolgoknak engedelmeskedtünk. Nem is azokat írjuk meg, amelyeknek a megírására a legalkalmasabbak lettünk volna." Azt hiszem, ez sokkal általánosabb megállapítás, mintsem hogy csak Bereck József esetében lenne idézhető. Több írónk így van ezzel, s lesz is jó ideig. Végül térjünk vissza az írás elején fölvetett hangulatteremtéshez. Bereck József vérbeli elbeszélő, épp a már említett hangulatteremtő képessége hiteti ezt el velem, s nyugtat meg kissé. Bár ez a kötet nem sok újat hozott, inkább vehetjük becsülettel megírt folytatásnak, Bereck, szerintem sokkal többre képes, s remélem, többet is fog adni. Ide kívánkozik még egy megjegyzés: Nem tudom, mikor adott ki a Madách Könyvkiadó utoljára nyolcszáz példányban próza-kötetet. Mert ha a 2400-as összpéldányszámból leszámítjuk a Magyarországnak szállított 1600 példányt, hazai „használatra" mindössze 800 (nyolcszáz!) könyv marad. Ez még verskötetből is kevés. Nem tudom, milyen elgondolás vezette a kiadót az ilyen alacsony példányszám megállapításánál, mindenesetre ez a szám elgondolkoztató. Kövesdi Károly elfordult tőle. Erre a költő, fejét fölvetve felkacagott és búcsú nélkül hagyta ott apósát, hogy hintóba szállva, ifjú neje oldalán a boldogság felé kocsikázzon. Petőfi és Júlia együttlétük legszebb és leggondtalanabb napjait töltötték. Koltón teljes egyedüllétben. A fiatalasszony többek között ezt jegyzi be naplójába: ... Sok vágy, sok csalódás után elértem a díjt fáradtlan küzdéseimért: sorsom megáldott boldog szerelemmel, ez állandó örömnek kifogyhatatlan forrásával ..." A gondtalan boldogság napjai azonban hamar elmúltak. Menniük kellett Pestre, a nincstelenségbe, mert Szendrey megtartotta a szavát, nem adott nekik semmit. A költő pellengérre is állította az apósát „Egy apához" című versében, amelyben ugyancsak odamondogat: ......Midőn ármányod szétszakadt, / S leomlott minden gát, / S az ifjú végre elvivé / Magával a leányt, / Annyit sem mondtál nékiek: / Vajon lesz-e mit ennetek? / Levontad rólok kezedet, / Úgy távozának el, / Bár meggyőződésed vala, / Hogy első, a kivel / Találkoznak a nyomor lesz, / S majd el sem hagyja őket ez. / De szép hited, tisztelt apa, / Tudd meg, nem teljesül, / Te lészsz utolsó, a kinek / Segélyéért könyörögnek .. D. GY. 15
