A Hét 1982/1 (27. évfolyam, 1-26. szám)
1982-03-20 / 12. szám
Csak egy percre... Sok éwel ezelőtt az éberhardi (Malinovo) magyar tannyelvű általános iskolából Sómórjára (Samorín), az akkoriban divatos ifjúsági alkotóversenyek járási döntőjébe küldtek egy élénk szemű, kiváló muzikalitással és — tanítóinak véleménye szerint — pacsirtahanggal megáldott kislányt, aki innen a kerületi, majd az országos fordulóba is bejutott. Ez a kislány azóta már nemcsak nagylánnyá, sőt jópár éve feleséggé „cseperedett", de külföldön is népszerű énekesnővé vált. A neve: GODA MARIKA. — Marika, az utóbbi időben mintha kevesebbet lehetne hallani rólad. Hogyan telnek napjaid? — Tény, hogy a sajtó nemigen kényeztet el rokonszenvével, de a CSEMADOK szórakoztató jellegű rendezvényeire is csak néhanapján, vagy egyáltalában nem kapok meghívást... Ennek ellenére azonban rengeteget szerepelek. Járom az országot és énekelek. Részben önálló műsorommal, részben a férjemmel: Jancsi Istvánnal, a bratislavai opera magánénekesével, részben pedig a Szlovákiai Hangversenyrendezöi Iroda, a Slovkoncert magyar esztrádcsoportjának 100 perc jó hangulat című műsorával. Tavaly például három előadás híján százhúsz fellépésem volt, ami azt jelenti, hogy minden harmadik nap színpadon voltam. Mostanában is sokat utazom, február végétől április derekáig csaknem harminc fellépésre szerződtem. Uj gépet kapott a gyár. Szép modem konstrukciót, az ember önkéntelenül is megsimogatta, ha elment mellette. Egyszeriben a műhely büszkesége lett A kutatóközpont dolgozói a legmodernebb módszerek alkalmával kidolgozták a gép kezelésének pontos, minden részletre kiterjedő technológiáját bal kézzel a gombot, jobbal a kart nyomjuk, húzzuk, torditjuk, csavarjuk.. . pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen. Nem vész el egyetlen tizedmásodperc sem, a gép az indítás után automatikusan termel, a munkás pedig az ipari televízió képernyőjén kíséri figyelemmel a munkát. Az ünnepélyes avatásra lejött a vezetőség. A gép kezelője. Kovács János, büszkén lépett a csodamasina mellé. Elkészültek az ünnepi fotók, elfogytak az ünnepélyes szöveggel teleírt papírok, kezdődhetett a termelés. Kovács János bekapcsolta a gépet. Halk duruzsolás hallatszott, a jelenlevők elégedetten néztek egymásra. Kovács János villámgyorsan átismételte magában a kezelési utasításban meghatározott mozdulatok sorrendjét, aztán belefogott: jobbat a gombot, ballal a kart, nyitott és húzott, fordított, csavart, és jaj — a jelenlevők fölszisszentek. Kovács János karjai összegabalyodtak, kis híján elkapták őt a gép ördögien forgó kerekei. Márpedig ha ez a csodamasina egyszer elkap valakit, annak már rendelheti is a szakszervezet a koporsót! Szerencsére Kovács János idejében abbahagyta a modern munkafolyamatok előírásszerű végzését, megmentve ezzel a szakszervezetet a váratlan kiadástól. Félszeg mosolyt küldött a jelenlevők felé, gondolatban újból HORDJUNK-E KESZTYŰT? — Szeretsz közönség elé lépni? — Természetesen! Sohasem féltem a publikumtól, mert nagyon sokat köszönhetek neki. Tulajdonképpen a közönség rokonszenve győzött meg arról, hogy az én előadói stílusomnak a nótaéneklés és az operettdallamok felelnek meg a legjobban. Eredetileg, a konzervatóriumon ugyanis operaénekesnőnek indultam és a záróhangversenyen Donizettit, Verdit énekeltem. — Különbséget teszel az idősebb korosztályú vagy a fiatalabb publikum között? — Lényegében nem. Az idősebbeknél a fogékonyságot, a lelkesedést, a fiatalabbaknál a közvetlenséget kedvelem. — Bizonyára példaképeid is vannak. . . — Igen, főképpen az operetténeklésre vonatkozóan. Név szerint Zentay Annát, Németh Marikát említeném, Honthy Hanna művészetét pedig ma sem győzöm eléggé csodálni. Sohasem állt szándékomban utánozni őt, de mindig érdekelt, hogy mivel, milyen színésznői eszközökkel tudta lázba hozni a közönséget. — Pályafutásod során sokat szerepeltél külföldön? — A bratislavai konzervatórium befejeztével egy esztendeig Finnországban énekeltem, a hetvenes évek második felében pedig csaknem öt esztendeig Ausztriában. Volt már turném Svédországban. Romániában, Magyarországon, Lengyelországban is. — A messzi távolban is gondoltál szülőfaludra: a felső-csallóközi Félre ? — Rengetegszer! És az otthoni táj szeretete is közrejátszott abban, hogy nem tettem eleget svájci, belgiumi és hollandiai meghívásoknak. — Legközelebbi terved? — Nincsenek közeli meg távoli terveim. Egyszerűen énekelni akarok. Sokat — és annál is többet! (mik-) A kesztyűről már Xenophón görög törté netíró művében is ol vashatunk, aki puha nyoknak nevezi a per zsákat, mert ezzel a ru hadarabbal védik a kezüket. A magyar Apor Péter szerint viszont a kesztyű ősszel és télen okos viselet, csak nyáron utal puhányságra. Az o korában a férfiembert „ha nyárhóban kesztyűt húzott, csúfolni, kacagni kezdték vala, míg szégyenletében létévé". Bezzeg a francia III. Henrik udvaroncai télen, nyáron, még alvás közben is kesztyűt hordtak. Egy hóbortos elődjük, a görög Pithollosz még evéshez is kesztyűt viselt: minden ebédhez hármat készített elő. A háromból egyet a nyelvére is húzott, hogy meg ne égesse a leves. Korunkra szerencsére józanodott a divat. A kesztyű télen és nyáron is higiénikus viselet, fagyos napokon pedig megvédi használóját a szennyeződésen kívül a hidegtől is. Utcai hirdetések már az antik Rómában is voltak. Albumnak nevezték őket, mivel albus latinul fehéret jelent, és e hirdetésekhez mindig fehérre festettek egy-egy falrészt; erre a tiszta alapra került aztán piros vagy fekete betűkkel a reklámszöveg. Az első igazi hirdetőoszlopot NAGY A TUDOMÁNY! átismételte a megteendő mozdulatokat, aztán belefogott: jobbal csavart, ballal zárt, és — a jelenlevők újból felszisszentek, Kovács Jánost kis híján megint elkapta a gép. A felelős vezetők összenéztek és magukban szitkozódtak; Kovács János ugyanis balkezes volt Nem maradt más hátra, mint kihívni a kutatóközpont specialistáit, hogy oldják meg a problémát. A specialisták komoly arccal állták körül a gépet. Óránként hat-hét megoldást javasoltak, vitattak meg és vetettek el: a probléma kemény diónak bizonyult. A legkonstruktívabb javaslatot, mármint, hogy Kovács Jánost képezzék át jobbkezesre, maga az érdekelt vetette el. A specialisták a rájuk szegeződő pillantások füzében egyre idegesebbek lettek, egyre több idegen szót, szakkifejezést használtak és buzgón törülték homlokukról a verítéket. Egyiküknek hirtelen felderült az arca: rossz itt a szellőztetés, kicserélem, mondta. Mint amikor lavina zúdul le a hegyről, dübörögtek fel a kifogások: rossz lett a vizlevezetés, a porelszívás, a fényvisszaverés, de még a kongásegyüttható is. Sőt a kutatócsoport főnöke még a plafon egy részét is tartósította valamilyen speciális idevágó csodaszerrel. A gép csak állt középen és várt a sorára. Két hét múlva, miután mindent bekentek, levezettek, elszívattak, elforgattak, ismét öszszedugták fejüket a gép fölött. Az áttöprengett napok nem voltak hiábavalók: a konstruktiv javaslatok most percenként estek és vettettek el, míg végül is megszületett a döntés: a gépet darabokra szedik, áttervezik, átszerelik, potom négymillióért. Mindannyiunknak felragyogott az arca: az elme mégiscsak győzedelmeskedett a gonosz felett! Egyedül Kovács János nézett értetlenül maga elé, aztán a homlokára csapott és mondott egy cifrát. Mindezek után átment a gép másik oldalára és eddigi önmaga tükörképeként kezdte végezni a tudományosan előirt mozdulatokat, jobb kézzel téve, amit mindeleddig ballal csinált. És csodák csodája, a kezei nem gabajodtak össze, a gépnek esze ágában sem volt elkapni őt, néhány percnyi csiszolódás után tökéletes kettőst alkottak, mintha világéletükben sziámi ikrekként éltek volna. Mondanám, még ma is boldogan termelnek, ha meg nem haltak, s így igaz: a gép kifogástalanul működik, s Kovács János ma is ott serénykedik körülötte mindenki megelégedésére, csak itt-ott káromitja el magát néhanéha, amikor a speciálisan tartósított plafon egy darabja a fejére esik. CSÁKY PÁL viszont csak a múlt század derekán állította fel a németországi Naumburgban egy Ernst Litfass nevű úr (német nyelvterületen a hirdetöszlopot mindmáig Litfass-oszlopnak is nevezik). A leleményes férfiú Sopronban, aztán Bécsben volt nyomdászsegéd. Később Naumburgban, s idővel Berlinben is saját nyomdát alapított. Naumbprgi tartózkodása alatt állította fel azt a Kőoszlopot, amely minden későbbi hirdetöoszlop modelljévé vált. Bár Litfass eredeti szándéka csak annyi volt, hogy saját nyomdájának termékeit reklámozza rajta, a sikeren felbuzdulva magát az ötletet is népszerűsíteni kezdte. Sikerrel, mert a hirdetőoszlopok igen rövid időn belül gombamód elszaporodtak Németországban, és kisvártatva az egész világon. MIÉRT KÖLNI A SZAGOS VÍZ? A kölnivíz Köln városáról kapta a nevét. Itt alapította meg az olasz Johann Maria Farina (1685—1766) a világ első kölnivízgyártó üzemét 1709 ben. A XVIII. századi Kölnben még nem volt neve az utcák nak, és a házakon sem volt házszám. 1792. október 8-án a francia csapatok elfoglalták a varost, s parancsnokuk elrendelte a házak megszámozását. Az illatszergyár épülete a 4711 -es helyrajzi számot kapta, s Farina utódai meg tartották e számot egyre népszerűbb szagos vizük márkaneveként, amelyet hosszú kísérletezés után — maga az alapító kevert ki kámfor, kakukkfű, menta, ürömlevél, zsálya, citrom, narancs, szerecsendió, fahéj, ibolya, levendula, szegfű és rózsa porított keverékének párlatából. Sikerét az is bizonyítja, hogy a parfümöt kivéve hamarosan a többi folyékony illatszert is kölnivízként, később egyszerűen kölniként vagy otkolonként emlegették. Az otkolon neve a francia eau de Cologne szóból származik, amely szintén Kölnre utal, mivel Köln francia neve Cologne. Persze illatszereket jóval a nagyüzemi gyártás kezdete előtt, már az ókorban is készítették, főleg jó szagú olajokat és keneteket. Parázsra is szórtak gyökereket és füveket, hogy per fumum, azaz a füstön át is élvezzék a kellemes illatokat. Ebből a „per fumum" -ból származik a kölninél töményebb illatszert jelölő parfüm szó. MIBŐL LETT A RAGTAPASZ? Az elmúlt századokban, ha az embernek valami testi-lelki nyavalyája volt, az orvosdoktorok adtak rá valami erős szagú, ragadós orvosságot. Bekenték vele a bőrt, és betakarták vele egy darabka vászonnal, ezt flastromnak nevezték. A múlt században aztán Paul Beiersdorf hamburgi patikus előre elkészített formában hozta forgalomba a gyógyszer és a textil kombinációját. Beiersdorf 1882. március 27-én szabadalmaztatta találmányát, és hamarosan céget alapított gyártására. Utóda, Oskar Toplovitz a flastromnak nem a gyógyhatására, hanem tapadós voltára fordította inkább a figyelmét. Kaucsuk és különböző fajta gyanták felhasználásával egy öntapadós masszát állított elő és 1896-ban forgalomba hozta az első ragtapaszt. A „Cito" főleg a kerékpársport kedvelői, továbbá a vadászok és a turisták körében vált népszerűvé. A következő lépés egy cinkoxidos tapasz volt, amely már nem ingerelte a bőrt. Leukoplast néven 1902 óta árusítja a kereskedelem. 22
