A Hét 1981/2 (26. évfolyam, 27-52. szám)

1981-10-10 / 41. szám

Gyermekkoromban közlekedett a Dunán egy • gőzös, fehéren lebegett a vízen, sokszor láttam /önni-menni, kikötni a parton, úgy hívták: Hébe. Annak idején a folyó melletti ligetfalusi strand kisebbik medencéjében sokat úszkál­tam — csak úszkáltam volna, mert még úszni sem tudtam — négykézláb másztam a sekély vizű gyermekmedencében. Kedvelt játékom volt, hogy elmásztam egyik lépcsőtől a másik lépcsőig, vagyis a medence négy lépcsője közt körbe-körbe átlósan, a betonpart egyik oldalá­ról a másikig, „hajókáztam" és „kikötöttem". EBERT TIBOR •I HEBE FOTO: BILSKY VLADIMIR Csak egy percre... Nyurga növésű, dú: hajú fiatalember FÜSl TIBOR, Somorja (8a morin) kulturális életé nek szervezője, hivatá sos irányitója. Az idei őszön azonban minden korábbi közművelődési „évadkezdésnél" sok kai több dolga van. hi szen október első nap jaiban adták át rendel tetésének e csallóközi városka új kultúrházát. — Mit jelent Somorja életében az újonnan léte­sült városi művelődési otthon megnyitása ? — Nem kedvelem a túlságosan hangzatos kije lentéseket, most mégis azt kell mondanom, hogy valamiféle forradalmi változást, mert a kultúr­házban szinte egy csapásra megoldódik a terv­szerű közművelődési munka feltételeit biztosító gondok zöme. Az utóbbi egy-másfél évtizedben bizony nemigen nyilt alkalom a rendszeres s főképpen minden tekintetben színvonalas kultu­rális és népművelői tevékenységre, hiszen klub­jaink, öntevékeny csoportjaink például a mozi­szinpadon, tornatermekben, a kommunális üzem nagytermében és másutt találtak szükség megoldásnak számító menedéket; és ugyan ennyi ideje például hivatalos színelöadás sem volt Somorján .. . — Bemutathatnád az új kultúrházat ? — Háromszintes, összesen mintegy 18 millió korona ráfordítással készült épület, amely való­ban sokrétű és állandó tevékenységre ad majd lehetőséget. Korszerűen fölszerelt színházterem, szakköri előadások céljait szolgáló audovizuális előadóterem, ifjúsági klub, próba- és bábterem, fotolaboratórium és még néhány további helyi­ség, valamint otthonosan berendezett büfé és kávéház várja az érdeklődőket. — Nem hat-e majd zavarólag, hogy a somorjaiak akarva akaratlanul elszoktak a lakhelyükön kínált kulturális rendezvények látogatásától ? — Hazudnék, ha azt állítanám, hogy szétszórt­ság és az eléggé nehéz körülmények ellenére közművelődés dolgában netán pangás lett volna városunkban. Tény viszont, hogy kétségkívül nagy az alig húsz kilométernyire fekvő Bratislava vagy az ugyancsak nem messzi Győr vonzóereje. Mivel azonban gyerekkorom óta itt lakom, ren­geteg embert ismerek, úgyhogy közönségtobor­zás és müsorszervezés tekintetében joggal bí­zom a személyi kontaktusok előnyében. Termé­szetesen, a lakosság érdeklődésének megfelelő programokat igyekszünk majd összeállítani, hogy az otthoni műsorok varázsa épp olyan nagy legyen, mint az egyebütt látható programok vonzereje. — Miben határoznád meg az új kultúrházban összpontusoló közművelődési tevékenység legfőbb célkitűzését? — Hogy a somorjaiak ne csupán a munkában, a fővárosba vagy Dunaszerdahelyre tartó napi in­gázás közben, hanem a szórakozásban is egy­másra találjanak. Nagyon fontosnak tartom az önművelést is, ezért munkatársaimmal együtt feltétlenül szorgalmazni szeretnénk a szakköri és klubtevékenységet. Játékosan szeretnénk elérni komoly eredményeket. — Melyek a látványosabb programok az idei esztendő végéig ? — Mindez most van kialakulóban. Ami viszont biztos: több zenei rendezvényünk lesz, minden szombaton diszkót rendezünk, az év végéig háromszor látogat el hozzánk a MATESZ. meg­indítjuk a szakköri munkát és az óesztendőt búcsúztató szilveszteri mulatság is műsoros lesz. Az egész tegnap, ebéd után kezdődött. Ép­pen a villamosra vártam, fejemben hétköz­napi gondok zsongtak, arfiikor hirtelen meg­hallottam magamban a hangot: „Találkozol Dáviddal". Micsoda ostobaság — gondoltam. Dávid barátom geológus volt, s valahol messze Északon dolgozott. Micsoda ostobaság . . . Miért találkoznék vele éppen ma? Felszálltam a villamosra, elképzeltem Dá­vid arcát — és akkor hirtelen megpillantot­tam őt. A hátsó peronon állt. Megpróbáltam átfurakodni a tömegen, hogy odasiessek hozzá, és sűrűn mentegetőztem a komoran rám meredő utasoknál. „Nem fogsz vele beszélni" — szólalt meg ismét a belső hang. Miért ne beszélnék véle? — feleltem magamnak. Ebben a pillanatban azonban a villamos fékezett, és Dávid le­szállt, még mielőtt megszólíthattam volna. „Látod, látod" — nevetett bennem valami. Idegesíteni kezdett a dolog. Leültem egy megüresedett helyre, és elgondolkodtam a rejtélyen; de nem sokáig, mert leült mellém egy fekete hajú, szép lány, és oagyon jól esett, hogy magam mellett éreztem a testét. „A fiú ötöst kapott". Hát ez az én belső hangom végképp megbolondult?! Nézem ezt a jó illatú, ked­ves, fekete lányt, s valamilyen hang valami­lyen ötösről beszél... A fiú ... A fiú .. . Csak nem az én fiam? De hát ö jó tanuló. Alighogy hazaértem, elkértem fiamtól az ellenőrző könyvét. A gyerek odaadta, és fájdalmasan nézett rám. A vonalas papíron ötös állt. Feldühödtem, fiam sírt, aztán hirtelen megértettem, hogy tulajdonképpen nem is a fiamra haragszom, hanem arra a belső hang-PETER STOLICIMY A BELSŐ HANG ra, amely a villamoson arról a jó illatú lányról az ötösre terelte a figyelmet. Bekapcsoltam a televíziót. Hirtelen újra megszólalt a hang. „Műszaki hiba lesz". Gondoltam, kikapcsolom a televíziót, de aztán rájöttem, hogy hülyeség lenne. Hiszen a képernyő kivilágosodott, a képernyőn gó­lyák látszottak, amelyek a nádasban járkál­tak, s közben egy ornitológus filmezte őket. Akkor egyszerre csak megugrott a kép, el­tűnt, és a képernyőn megjelent a felirat: „Elnézést kérünk nézőinktől a műszaki hibá­ért". — Elnézést kérnek! Hát én nem nézem el — kiáltottam bőszen. Egyáltalán nem nézem el! Hiszen ez az én szememben nem közön­séges műszaki hiba volt, hanem valami ször­nyű dolog bizonyítéka. Hiszen én ... ez ret­tenetes . .. „Esni fog az eső". Az ablakhoz mentem, és kinéztem. És akkor diadalmasan válaszoltam a láthatatlan jósnak: hát ez aztán igazán zseniális előrelá­tás! No nézd csak, mennyire beborult! Az emberek már esernyővel a kezükben járkál­nak az utcán. Úgy éreztem, győztem. Hiszen minden tökfilkó tudja, hogy ha beborult, akkor esni fog. Tehát az én belső hangom tévedett! Száz százalékig! Ekkor hirtelen villámcsapás­ként ért, amit hallottam: A lépcsők voltak a kikötők. Órákig eljátszot­tam így... Négy-öt éves tehettem ... Hosz­szú-hosszú forró nyarak, anyám a vadrózsaös­vénynél ül egy színes napernyő árnyékában olvasgat, kötöget, konzervdobozokból kenyérre keni a pástétomot, az uzsonnám. És Hébe mögötte könnyedén ellebeg a folyón... vizes lábnyomok szaladnak utána a betonon, a kavicsokon. Nem tudtam, ki volt az a Hébe . . . Aztán már nem hajókáztam többet. A mély medencébe ugrottam fejest a lépcsőkről, a lajtkövekről úsztam, erővel, lábtempóval, mell­úszással, gyorssal, ötven, száz, ezer,... sok sok száz, ezer, métert... fel s alá a víz felszínén, a víz alatt. Éreztem a víz hosszát, mélyét, feszülését. Nem gondoltam már Hébé­re, észre se vettem. Rég megszáradtak az utána futó vizes lábnyomok, s az elhajított konzervdobozok alján, szeméttelepek rétege iben sápadt el, kihunyt a régi nyár... Hajók, folyók, hajók, medencék, vizek, ten­gerek : én. Moszatok, hínárok, polipok, halak, kis és nagy halak, cápák, tintahalak vére: én. Hajókürtök, búgások, rajzolatok, az ég vi­zén . . . SOS jelekkel teletűzdelve bölcsebb vagyok? Ismerem a vizek, a medencék, a folyók, tengerek, hajók értelmét? Megtanul­tam vajon...? És ismerem a víz erejét, sodrát, örvényeit? Hébe: rég tudom már az ifjúság istennője, fehér hajó . . . Akárhányszor partot ért, mintha anyám ült volna ott barnán, moz­dulatlanul. . . Bizonyos, ahány part. annyi szo­bor, mindenütt Ö, ugyanaz vár reám. színes napernyő, napok, csillagok, neonreklámok alatt.. . Úgy lépek ki a partra, mint annak idején a sok-sok négykézláb mászás után a sekély vizű medencéből a lépcsőkre, a kikötő­be ... Hébe: vizek szakállas, tetovált, cserzett bőrű matrózának a menyasszonya.. . „Hatkor megjön a feleséged". Az ördögöt jön meg! Hiszen ebéd után elutazott; kikísértem a repülőtérre, és ma­gam láttam, hogy a repülőgép felszállt. Megint valami diadalt éreztem, mégis tü­relmetlenül nézegettem az órát. Hat óra előtt megszólalt a telefon, és feleségem ismerős hangja csendült: — Képzeld, Prága nem fogadta a gépet, Brnóban szálltunk le, és aztán visszahoztak. Gyere értem a kocsival, légy szíves. Amikor feleségem befejezte a beszélge­tést, én még csak álltam egy ideig, és kezemben reszketett a telefonkagyló. Meg­értettem, hogy a belső hang tévedhetetlen, s félni kezdtem töle. Úgy éreztem, valami szerencsétlenség tör­tént velem. De aztán fontolóra vettem a dolgot, és megértettem, hogy hátrányai mel­lett előnyei is vannak. Megnyugodtam. Tulaj­donképp hasznom is volt ebből a belső hangból. Mert ha a villamosban nem terelte volna el a figyelmemet arról a szép szom­szédnömről, s én talán, ne adj' isten, ha arra gondolok, hogy a feleségem úgyis Prágába utazott ... Ha meggondolom, micsoda kala­majka lett volna ebből... Tulajdonképpen ez az én belső hangom: fantasztikus dolog. Egész éjjel nem jött álom a szememre. Egész éjjel vártam, mikor szólal meg újra a hang. A végén már elkeseredtem, hogy soha többé nem jelentkezik, pedig hozzászoktam. Féltem, hogy örökre elhallgatott. Hogy élek én már ezután nélküle? Hajnalban végre újra megszólalt az én belső hangom: „Többé nem jelentkezem" ... Ford: Gellért György (mik-) Fotó: Gyökeres

Next

/
Oldalképek
Tartalom