A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-04-18 / 16. szám

— Hallottad? — Mit? — Hogy vietnamiak tanulnak Somorján (Samorin). — Hol? — A mezőgazdasági szakmunkásképzőben. Én már láttam is egyet közülük ... Ilyen, s hasonló párbeszédre, az elmúlt esztendő végén, sok-sok somorjai lakos között sor került. Kíváncsian, szeretettel fogadták a messziről jött idegent. A hivatalos fogadtatás is meleg hangú volt. A város párt-és állami tisztségviselői, valamint a járási nemzeti bizottság alelnöke, Horváth Ferenc köszöntötte a vietnami fiatalembereket. — Mi volt az összejövetel célja? — Éreztetni a nyolcvankét vietnami diákkal, hogy ahova jöttek, ott barátokként fogadják őket — válaszolta Szamos László, a városi nemzeti bizottság elnöke. — Megismertetni őket a város történelmi múltjával és jelen életével. Nincsenek idegenben. Ittlétüket, életüket figyelemmel kísérjük, elhagyatottságot, árvaságot ne érezzenek. Az ismerkedés kölcsönös volt. Kíváncsian figyeltük a tolmács hangját, vajon hol tarthat az elhangzottak lefordításával. Nehéznek bizonyult a vietnami nyelv. Legalább olyan nehéznek, mint számukra a szlovák, amelynek elsajátításával több hónapja több-kevesebb sikerrel birkóznak. Az eddig elért eredmények biztatóak. Szókincsük napról-napra gyarapodik. Jól látszott ez azon a vetélkedőn, amelyet Presinszky Lajosné. az egyik csoport osztályfőnöke állított össze. Az első hónapokban a leggyakrabban szükséges szavakkal, a nyelv alapjaival ismerkednek, majd a szakma tanulásához szükséges matematikai, fizikai, mezőgazdasági szakkifejezéseket sajátítják el. Szeptembertől ugyanolyan diákjai lesznek a Középfokú Mezőgazdasági Szaktanintézetnek, mint a többi traktoros vagy gépesítő szakra jelentkezett fiatal. Nguyen Ngoc Thai, a tolmácsuk. Őt, vagy a másik tolmácsot láthatták a somorjaiak leghamarabb a városban. Mosószert, cigarettát, ezt-azt vásároltak maguknak és társaiknak. Huszonöt éves és hat éve Bratislavában él. — Miért? — Szintén tanulni jöttem Csehszlovákiába. A kőolajfeldolgozó iparban lesz rám szükség, ha hazamegyek. A Slovnaft szaktanintézetében tanultam szakmát, a szakmunkásvizsga után ott is dolgoztam. Most fél évig itt leszek tolmács. — Mikor volt otthon? — Az elmúlt nyáron másfél hónapot otthon töltöttem, száz kilométerre Hanoitól, a Vörös Folyó partján él a családom, apám, anyám és a bátyám. Vinh Phu kisebb város vagy nagyobb falu, ahogy vesszük, nyolc és félezer lakosa van. Két évvel ezelőtt a Szov jetunió segítségével megkezdődött egy kőolajfeldolgozó üzem építése. Ha elkészül, hazamegyek, de addig is itt segítek. A diákszálló felső emeletét kapták a vietnamiak. Benyitunk a szobákba. Hűvös van, a fűtőtest alig melegít. Az ágyak fölött tablók, az otthont, a barátokat, a családot idézik. A folyosó másik végén a „vizes" helyiségeket, a fürdőszobát, a mosókonyhát is megnézzük. Az automata mosógép most is üzemel, a szárítóban ingek, nadrágok lógnak a kötélen. Rendes, ügyes fiúk laknak a felső emeleten A mi éghajlatunk hűvösebb, a hideg őket jobban bántja. Vietnam északi részén télen plusz öt fok a leghűvösebb, délen pedig 17 —18 foknál nem hül le jobban a levegő télen sem. Amikor novemberben, decemberben megjöttek (három csoportban, három különböző időpontban), bizony nagyon fáztak. Le Due Nhuant arról faggatom, milyenek voltak az első itteni élményei? — Megérkezésem előtt csak annyit tudtam Csehszlovákiáról, hogy szocialista ország, s Vietnam barátja — mondja Nhuan. — Az első élmények? Jól éreztük magunkat, láttuk milyen jól élnek itt az emberek, s hogy minket szeretettel fogadnak, de mindjárt az első napokban jelentkezett a honvágy is. — Kit hagyott otthon? — Mindenkit, akit eddig szerettem. Apámat, anyámat, testvéreimet. Nyolcan vagyunk testvérek. A legkisebb ötéves, a sorban én vagyok a második. — Mi késztette arra, hogy ide jöjjön? — Amíg háború volt, harcoltam. 1972-töl voltam katona. A békében, a haza építésében az a feladatom, hogy szakmát tanuljak. — Honnan ez a hazaszeretet? — A szüleim, és a tanítóim sokat beszéltek a hazaszeretetről, Vietnam történelméről, a múltról s a jelenről. Tran Huu Phan, huszonhét éves, több évi katonai szolgálattal a háta mögött. Részt vett Ho-Si-Minh város, az akkori Saigon felszabadításában. Bár északon született, most délen lakik. Mert a háború után oda nősült. Felesége rendőr, japán típusú kis villában laktak Dong Nai városkában. Egyéves kislányukat naponta bölcsödébe hordták. Phan hivatalnok volt, a közlekedést, a szállítást szervezte, de a mezőgazdaságban akar elhelyezkedni, mert a déli országrész mezőgazdasági körzet. Tran-Hai Sonnal már szlovákul beszélgettem, hamarosan kiderült, tolmács nélkül is jól megértjük egymást. Délről származik, a tízezer lakosú Tay Ninhe városból. Édesapja a nemzeti bizottságon dolgozik, édesanyja az élelmiszeriparban. Előzőleg édesapja harmincöt évig katona volt. A franciák, majd az amerikaiak ellen harcolt. Son húszéves, három fiatalabb testvére van. Amikor a családjáról kérdeztem, gyorsan fellapozta a füzetét azon az oldalon, ahova mindezt már egyszer leírta. Hiába, a nyelve még nehezen formálja a szlovák szavakat. Könnyebben boldogulunk, ha az adatait úgy olvasom. Son már túl van a sorkatonai szolgálaton, mielőtt ide utazott, a rizsföldön dolgozott. Gyermekkorában a kambodzsai határ közelében laktak, de bombatalálat érte a házukat. — Kit szeretsz itt? — kérdeztem tőle. — A mosolygós szakácsnőnket, Bözsi nénit (Nagy Erzsébet nevelönőröl van szó), az osztályfőnököt, Gútai Margitot, és minden tanító nénit és tanító bácsit szeretek. A nyolcvankét ember naponta száz levelet is megir. Jönnek-mennek a levelek Vietnam és Csehszlovákia között. Leírják, elmesélik az otthoniaknak, hogy élünk mi itt, mi történt velük aznap. Jaj annak, aki nem kap otthonról hírt. Aggódik, tépelődik mi lehet velük. A kínai s a kambodzsai határ ma sem biztonságos. Hazaszeretetből fakadó kötelességtudat s honvágy birkózik a lelkükben. Ők az a nemzedék, amelynek gyermek- és ifjúkorára rányomta bélyegét a háború. Sokan közülük hat-nyolc évet töltöttek a fronton. Ott lettek kommunisták, harcban edzett férfiak. Ők azok, akikről a napi hírekben hallottunk: a Vietnami Felszabaditó Hadsereg elfoglalta .. . vagy nem foglalta el, katonát vesztett, fogságba estek. A nyolcvankét ember között van halálra ítélt is. Csoda, hogy él, hogy most tanul. Katona volt, hazája felszabadulásáért harcolt, az „amik" elfogták s szörnyű halálra ítélték. Gumicsövön az orrán keresztül belepumpáltak egy kannányi szappanos vizet, s ott hagyták az erdőben. Az ilyen kínzást rendszerint nem élték túl az emberek. Több napig feküdt eszméletlenül ő is, majd eszméletre tért, egészsége lassan helyreállt. Mert hazájának a békében szakemberekre van szüksége, eljött hozzánk és tanul. Társaival együtt tapsol, ha a Csalló, a CSEMADOK somorjai helyi szervezetének népművészeti együttese táncol. Már két alkalommal is fellépett az együttes az iskola ebédlőjében, hogy szórakoztassák a messziről jött fiúkat. Táncuk tetszett, többen meg is próbálták a lépéseket. Hiába, a zene nem ismer határokat, a környezet hatása alól senki sem vonhatja ki magát. Tegnap, az utcán, már jó napot köszöntek. FISTER MAGDA Kontár Gyula felvételei 4