A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-11-01 / 44. szám

Emil Boleslav Lukáč Nyolcvan éves lenne, ha megéri, a sors azonban másként határozott. Pedig még szeretett volna néhány évig élni, még melengette terveit: élettörténete megírását s egy antológiát hazai ma­gyar költők müveiből, a Duna vallomá­­sá-nak kiegészítő részét. Sajnálta, hogy a Duna vallomásá-ba (Spoveď Dunaja) nem illeszthette be szervesen Szlovákia magyar költészetét és gyakran ismétel­gette: — Meglásd, tető alá hozom a hazai magyar költőket! A hazai magyar közönség tisztelte és szerette, az irodalmárok túlnyomó ré­széhez baráti szálak fűzték. Gyakran hívták magyar irodalmi estekre s ö soha sem utasította volna el a kérdést. Halá­la előtt néhány hónappal törött lábbal jött el velünk Szerdahelyre. Megjelené­sével rángott adott az irodalmi találko­zóknak, lángot gyújtott a szemekben. Mellette nem lehetett unatkozni, felcsi­gázta az ember érdeklődését, különö­sen akkor, ha Ady, Juhász Gyula vagy Babits verseit szavalta. Ilyenkor ő is feltranszformálódott s villamos szikrá­val telt meg a terem. Mindig is hallani fogom hangját, különös hangsúlyozá­sát, ahogy megnyújtotta a szóvégeket, kissé paposán, kissé szlovákosan, de teljes lelki átéléssel. Több, mint félszáz Ady-verset tudott könyv nélkül, de min­den valamire való magyar költőtől citált strófákat, sorokat. Szerelme volt a ma­gyar költészet s emlője is poézisának, szinte az anyatejjel szívta magába, vi­rágzó ifjúságában. Fölkerestem né­hányszor Fraňo Kráľ-utcai lakásán, bön­gésztem könyvei között, amelynek túl­­- nyomó része magyar volt. Sok magyar iróbarátja volt, többek között Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Illés Endre, Győry Dezső és mások, akik meleg ajánlások­kal küldték el neki könyveiket. Lukáč hangsúlyozott szlováksága mellett sem tudott lemondani vagy elszakadni a magyar kultúrától, irodalomtól, még azokban az időkben sem, amikor az ilyennemü barátságot nemcsak hogy rossz szemmel nézték, de egyenesen tiltották. Éppen ezekben a viharfelhős időkben védte meg Ady humánumát és internacionalizmusát a nacionalista tá­madókkal szemben, a ludákok ellené­ben. „Életemben a többi magyar költő mellett egyre többet foglalkoztam Ady költészetével, számtalam tanulmányt ír­tam róla, fordítottam verseit. És min­denkor megvédtem Ady költészetét és forradalmi szellemét mindennemű tá­madás ellen, azok ellen, akik Adyt de­kadensnek és destruktívnak titulálták s szerették volna megnyirbálni forradalmi szellemét... Ady nekem nagyon sokat jelent, nemcsak nagy költői géniuszt, hanem szellemi hidat is a magyar lírá­hoz, de ezen felül embert az emberte­len évek idején és nem utolsósorban a magyar—szlovák barátság elmélyítésé­nek egyik tartós pillérét" — vallotta Lukáč egy interjú alkalmával. Emil Boleslav Lukáč Selmecbánya elővárosában, Hodrusbányán született 1900. november 1-én. Ott akkoriban három nyelven beszéltek: magyarul, szlovákul és németül. Itt járt elemibe, itt kapta első impulzusait. Később a hírne­ves Selmecbányái líceum diákja lett. Gyermekségétől fogva két nyelven be­szélt, szlovákul és magyarul, hiszen családja is e két nyelvet váltogatta. „Az édesanyámtól tanultam írni és olvasni, ő nevelte belém az irodalom szeretetét. Ő és a nénikém adta a kezembe a magyar és szlovák folyóiratokat." A Selmecbányái líceumnak gazdag könyvtára és kitűnő magyar tanára volt. A fogékony eszű és az irodalom felé vonzódó Lukáčot a magyar-latin szakos Klaniczay Sándor vette szárnyai alá, eligazította olvasmányaiban, megis­mertette Ady költészetével, kezébe adta a Nyugatot. „Ez a nyolc év nyomot hagyott egész életemen, hiszen a Rá­­mánájától egészen Ady-ig megismer­tem a világirodalmat, sőt az utolsó két esztendőben első zsengéim is itt szü­lettek" — mondotta a költő. A teológiát Bratislavában, Párizsban és Lipcsében végzi. Mint előtte Ady, ő is Párizson át tekint ki a világba. Neki azonban nem Bakony-erdeje Párizs, nem menekül űzötten a honi állapotok elől, ő a fény városában a kultúra forrá­sait keresi s a szlovák kortárs költők közül elsőként ismerkedik a modern formamüvészettel, irodalmi irányzatok­kal. Impresszionista, szimbolista és expresszionista művészi eszközökkel tágítja költészetét, erre ösztönzi szlovák kortársait is. Claudelt fordít és elsajátít­ja tőle a szimbolista, barokkos-himni­­kus kifejezési formákat. Párizsban döb­ben rá elhivatottságára s visszasóvárog a selmeci hegyek közé. Első verseskötete, a Spoveď (Gyónás) 1922-ben jelenik meg. A költő világké­pe még kaotikus izzású. Ebből a ködös és bizonytalan állapotból keresi a kive­zető utat, a megigazulást. Következő kötete a Dunaj a Seina (A Duna és a Szajna) már megnyugtatóbb és ki­egyensúlyozottabb poémákat tartal­maz. Szülőföldjét szembeállítja a csillo­gó világvárossal, a hazaszeretetei a kozmopolitizmus bizonytalanságával. Polgári foglalkozása evangélikus lel­kipásztor, de 1926-ban otthagyja a papi pályát és Bratislavábá költözik. Tanári állást vállal. Mozgalmas életet él: tanár, költő, publicista, szerkesztő, irodalomszervező és egy kicsit politikus is. Mindenképpen a modern szlovák irodalom egyik szószólója, vezéregyéni­sége. „Útkeresése jelentős tényezővé teszi a két háború közötti szlovák iroda­lomban: a modern költészet továbbfej­lődése nélküle el sem képzelhető" — állapítja meg róla Sziklay László. Kiemelkedő köteteiben: A farkasok dalában (Spev vlkov) az Elixírben, a Bábelben és a Dies iraeben hangot ad nyugtalanságának, félti népét a fasiszta harapófogótól, félti az európai kultúrát. Európai lakoma című versében (1939) találjuk e sorokat: „Megint szüret (A kor fúriái) ülik rettentő áldomásu­kat .. Az ötvenes évek elejétől, a személyi kultusz nyomására, neki is el kell hall­gatnia. Csak a hatvanas évek derekán jelentkezhet újra s a fiatalabb nemze­dék szinte alig ismeri. Ő azonban régi optimizmusával és vitalitásával lát munkához, szárnyakat ad neki a vágy, hogy behozza a mulasztást. Sorra jelen­nek meg kötetei, a Hudba domova (A szülőföld muzsikája), a Stĺp hanby (Szé­gyenoszlop), az Óda na poslednú a prvú (Óda az utolsóhoz és elsőhöz) és a Szív a Kaukázus alatt. „Gyöngyházcseppek" címmel kiadja a francia költők antológi­áját, „A nagy üzenetváltás" címmel cik­keit, tanulmányait, emlékezéseit jelen­teti meg a Madách. Megjelennek válo­gatott versei, Petőfi nagy forradalmi költeményének, Az apostolnak javított fordítása. Fordítói munkáját a Duna val­lomásával koronázza. Ez a vaskos anto­lógia keresztmetszete a hétszázéves magyar költészetnek. „Ez a vállalkozás: harc a lehetetlennel" — mondogatta gyakran a költő, de amikor kezébe vette a kötetet, ellágyult a tekintete, érezte, nagy mü, életmű született. „Évtizedekig dédelgetett vágyam volt ez a nyolcezer soros, mintegy háromszáz magyar köl­tőt bemutató antológia, félévszázadnyi következetes, lelkes munka hozta létre s életem kiemelkedő munkájának tar­tom. Nem sajnálom a fáradtságot, a belé fektetett energiát: szolgálat volt, gyötrő, ösztökélő, vigasztaló munka, s hozzájárul ahhoz, hogy megismerhes­sük egymás értékeit, hogy becsülni tud­juk egymást, hiszen népeink közös ügyért küzdenek és dolgoznak" — mondotta az antológia megjelenése után. A kissé megkopott és illuzórikussá váló hídszerepet ö munkájával, életvite­lével realizálta. Européer volt, érzékeny intellektusa befogta Európa szemhatá­rát... Lelki szememmel látom, ahogy ballag az utcán s kajla kalapja alól fölsüt a tekintete. Látom, ahogy turkál az antik­­váriumi könyvek között s morfondírozik magában. Látom a pódiumon, amikor átszellemült arccal Adyt recitálja, látom a kiskocsmákban kvaterkázni, s fülem­be cseng öblös hangja, amely sztentori erővel tört elő. Váratlanul hagyott itt bennünket s megrendített távozásával. Gondozzuk emlékét, hagyatékát, megérdemli hogy tovább éljen bennünk. DÉNES GYÖRGY Emil Boleslav Lukáč versei EZ IS SZERELEM Szeretni, mint a fű, nem kérdezni, miért, minek, kit. Abba nem hagyhatni semmiért. Szeretni bókok és vád nélkül, egyszerűen, ahogy szülőfalunk tanított meg rá: hűen. Nem kell vad szenvedély, se görnyedő alázat se szikrázó kedély, se tűz, mely egyre lázad, szeretni kell csak. Bármit. Olcsó kis perkálruhák foszlányait. (Mi az? Csak nem sírnál?) Egy kerek kalapot, mérföldek távolából. Egy kesztyűt. Vagy egy szót, hangzott el légyen bárhol. A karikagyűrűt, amit már föl nem húz az ujjára a lány. Vázát, mit széijelzúz egy durva mozdulat Mosolyt, amelyre rég hiába vársz. Szeretni. Ennyi épp elég. Szeretni, ez a fő. Akár a rét virága, suttogni, ott, ahol nem hallja senki: — Drága! POSTSCRIPTUM Csodaszép mindez, könnye mindmáig fojtogat... Titkos dobaj, mi félénket bátorrá bujtogat. A sorstól lepisszegett csönd, min lázadás lesz úrrá. A közös kirohanások: éljen az élet, hurrá! Csodaszép volt mindez, s részben talán még él is itt: érzem (az emlék hamura hasonlít egy kicsit) a kinyílt ajkak illatát, a gátat, a leomlót, az augusztusi tejútról messzetűnt éji hollót... SIMKÓ TIBOR FORDÍTÁSAI 11

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom