A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-12 / 28. szám
KORTÁRSAINK Karinthy Ferenc Karinthy Ferenc (1921) sokáig nem volt más, mint a zseniális apa, Karinthy Frigyes rossz fia .. . Egyáltalán nem indult például költőnek, mint bátyja, Gábor, aki szorongásos álmait versekben oldotta fel; inkább a sportpályákon és az uszodákban, mintsem a könyvek között töltötte ifjúságát. Aktív vízipólózó volt, csupán legendás lustasága akadályozta meg abban, hogy bekerüljön a válogatottba, egyszerűen elfelejtett rendszeresen eljárni az edzésekre ... Tudta-e már ifjúságában, hogy az édesapja és az a bohém világ, amely a budapesti kávéházakban körülvette Karinthy Frigyest, a magyar Swiftet, egykor majd éppen az ő tolla nyomán kél újra életre? Nagy emberek terhes örökségét (az „apja fia") kezdetben úgy akarta elfelejteni, hogy megjátszotta szerepét; minél messzebb esett apja fájától .. . Ám az édesapja halála utáni idők, a muszáj-egyetem, ahol a magyar nyelv olasz jövevény-szavaiból doktorátust is szerzett, de legfőképpen a háború és az ostrom változtatták meg életművésznek induló pályáját: ___az elmúlt idő most záródik le, végérvényesen, benne az én ifjúságom is: az ostrom a fejezet végén a pont." S éppen Karinthy Ferenc írta meg a főváros ostromáról szóló regényét, a Budapesti tavaszt, amely méltó krónikája az 1944—45-ös fordulatnak. Az író azóta, az 1953-ban megjelent Budapesti tavasz sikere óta — a történetet meg is filmesítették —, egyik legsikeresebb írónkká vált. írói módszeréről, s kortársai írásairól egy ízben, beszélgetés közben, így vallott: — A jelenkori magyar prózával fölöttébb elégedetlen vagyok ... Hogy irodalmunk miként ad választ a modem ember legidőszerűbb kérdéseire — ez a kérdés sosem foglalkoztatott. — S mi az, ami foglalkoztatja ? — Sokkal jobban izgat, hogy vajon ötven vagy száz esztendő múlva képes lesz-e majd a mai prózánk felidézni a kései olvasó előtt forró napjainkat, a változó, alakuló, soha nem volt kapcsolatokat, viszonylatokat, ütközéseket, szövevényeket, a kavargásokat és helycseréket, az emelkedő vagy aláhanyatló életpályákat, pedig ezt más nem fogja megírni helyettünk, s korunk még egy új Balzac palettájára is adhatna elég szint: ha ez megközelítőleg sikerülni fog, benne lesz kérdésünk, feleletünk. — Ezért érzi magát „fölöttébb elégedetlen"-nek? — Igen, irodalmunk még mindig adósa a történelemnek, és ami a magam ars poeticáját illeti, ebből a tartozásból szeretnék amennyire erőmből telik, valamit törleszteni. Karinthy Ferenc ezúttal igen szerényen fogalmazott. Ha valaki élő magyar prózánkból a sűrű élet szövevényein tartja állandó pillantását, úgy a „második" Karinthy az, a magyarság életsorsának szakadatlan figyelője, a szív és az érzelmek titkainak folytonos kutatója. TÓBIÁS ÁRON (RÉSZLET) Késő este értem ebbe a Michigan állambeli városba. A tó sötét foltja fölött szálltunk el, neki a keresztutcák fényrácsának: ilyen hibátlan-pontosan kimért, teljesen szabályos, csupa négyzet városokat csak Amerikában látni. A repülőtéren nem vártak, az egyetem meghívására utaztam oda, de úgy jött ki a lépés, két nappal korábban érkeztem. Nem értesítettem, személyesen nem is ismertem itt senkit, örültem, hogy ellötyöghetek egy kicsit. Szobáról is magamnak kellett gondoskodnom, a limousine — óriás taxi, társastaxi — bevitt a központba, a fekete sofőr kitett egy rendesnek látszó, nem túl drága szállodánál. Még ki se csomagoltam, szólt a telefonom. — Yes? — mondtam. — Szervusz, Cini — hallottam a kagylóból. — Ki beszél? — Meg sem ismered a hangom? — Bocsánat... Ki az? — Jellemző. Az is, hogy már egy órája itt vagy, és nekem kell fölhívnom téged ... Ottó. — Milyen Ottó? — Ha még egyet kérdezel, leteszem a kagylót. Erről ismertem meg, a tolakodó érzékenységéről: mintha a magam hangját hallanám vissza. Később se sikerült tisztázni, valamiképp kikerülte, hogy honnan értesült jövetelemről. Talán az egyetemről? Mint utóbb kiderült, nem sok kapcsolata volt velük, és ök se tudhatták, hogy hamarabb érkezem, és hová szállók. S nekem se volt fogalmam róla, hogy Ottó itt él, ebben a tóparti városban. Michiganben, Amerikában, őszintén szólva még arról sem, hogy egyáltalán él. Hazulról, kamaszkorunkból ismertük egymást, ő két évvel fiatalabb nálam, a szomszédunkban lakott. Ha azt mondom: barátom volt, túlzók: inkább apám rajongói közé tartozott, noha az ő jelenlétében az elfogódottságtól eleinte ki se merte nyitni a száját. Sértődékeny, nehéz természetű fiú, akárcsak én. Gondolom, maga is írt, bár ezt erősen titkolta. Sokat vitatkoztunk, veszekedtünk, mindenről másként vélekedtünk, gyakran idegesítettük egymást, gyanakodtunk, minduntalan magyarázkodnunk kellett, félreértéseket eloszlatnunk, hogy legutóbb nem így gondoltuk, nem úgy értettük, és legközelebb hasonlóan folytattuk. Apám halála után elköltöztünk az Üllői útról, ritkábban találkoztunk, csak hébe-korba hallottam róla. Vidéken újságíróskodott, gimnáziumban is tanított, majd kultúrvezető vagy efféle lett. Itt-ott a verseit is olvastam, előbb lelkes, hosszú ünnepi költeményeket, aztán néhány év múlva keserűbbeket, csalódottakat. Hamarosan meg is jelent, a szálló halijában találkoztunk. Hatalmas kocsiját, nem lelvén, úgymond, parkolóhelyet, a bejárat előtt berregtette, tüstént megjegyezve, hogy ez csak az egyik autója. De rögtön, amint beszálltunk, helyesbített: ez nem is az ő kocsija, ez a menyasszonyáé, azazhogy nem menyasszonya, csak együtt élnek. A másik autó az övé, ám az most le van állítva, tengelytörés miatt, túl sokba kerülne megjavíttatni. Illetve csupán pillanatnyilag nincs rá pénze, a jövő hónapban több ezer dollár jár neki, habár ő itt szegény ember. Minden állítását azonnal egy másikkal igazította ki. Még ott a kocsiban elregélte: 56-ban jött ki, pontosabban 57 januárjában, és egy filmvállalatnál rendező, vagyis asszisztens, ami itt nem azonos azzal, amit otthon neveznek így, inkább amolyan ügyelő vagy felvételvezetö, noha forgatókönyveket is ír, igaz, nem a maga nevén. Egyébként nagyon utálja a filmszakmát, a kommerciális hajszát, bár most négy nap szabadságot vett ki. Főként azért, hogy velem lehessen, de a veséje is fáj, ezt azonban nem szabad elmesélnem a feleségének. — A feleségednek? — Akitől elváltam. — Ja úgy, ő is itt él? Gyereked van? — Egy tízéves kisfiam. A feleségemnél lakik. — Aki eszerint nem azonos a menyasszonyoddal. • — Mondom, hogy Pat nem a menyasszonyom. — Pat? — Eredetileg Dorothy a neve, csak én hívom Patnek. Nagyon édes lány. — Remélem, megismerem. — Meg fogod ismerni. Aztán rögtön összevesztünk, már nem emlékszem, hogy min, általában mindenen összevesztünk. Elmondta, tulajdonképpen azért jött el hazulról, mert a legjobb barátja is eljött, az egyetlen a világon, akivel közös a jelrendszerük, és igazán beszélgetni tud. Ez a barátja azonban Dél-Amerikában telepedett le, annak is legdélibb részén, Santa Cruzban, ami messzebb van ide Budapestnél, az elmúlt tíz évben csupán egyszer, másfél napra találkoztak. Erre én kijelentettem, hogy hülye, miért nem ment ö is Dél-Amerikába, vagy jött ide a barátja. Mire ő, hogy engem szellemileg kórosan deformált a rendszer, melyből nem bírok kiszakadni, s amelyet ö egyébként minden hibájával együtt többre tart, mint én, erre az én kiábrándult novelláim olvasásakor ébredt rá. Akkor miért jött el onnan, kérdeztem, vagy miért nem megy vissza, azt felelte: ezzel is bebizonyítom, milyen vészesen hülye vagyok, ha még ezt sem értem. Már nem is tudom, hogy erről még az autóban beszéltünk-e vagy abban a kis bárban, ahová azért visz, mondotta, mert nagyon ócska hely, és ott kapni a legrosszabb kávét. Ellenben van egy csinos spanyol pincérnő, ámbár az épp szabadnapos. Másnap reggel értem jött, gőzfürdőbe mentünk, aztán fölvitt a város legmagasabb felhőkarcolójának csúcsára. Ottó megvesztegetően készséges, de lerázhatatlan volt, sehol egy pohár italt nem engedett kifizetni, viszont minden időmre igényt tartott, és még arra is féltékeny, amikor az egyetemet fölhívtam. Nagyobb kirándulásokat is tettünk, ugyancsak a menyasszonya, azaz Pat kocsiján, a lányt azonban egyszer se hozta el, különféle indokokkal. Michigan állam a nagy észak-amerikai tavak közt fekszik, az ötből négynek a partján. Ezekből mi hármat láttunk: a sok megrázó újvilági tájélmény után számomra meglehetős csalódás voltak. E tavakat addig, főként persze May Károly regényei alapján, öt üvegkék, égre néző, ragyogó kristálytükörnek képzeltem. Ehelyett szürke, sivár, eloiszkolódntt, nagy, lomha vizek, melyekbe a környező városokból, ipartelepekből annyi mocsok és mérgező anyag került: a partokon mindenütt táblák intenek halcsontváz elrettentő rajzával, hogy ne szennyezzük tovább, ne öljük meg a tavakat. Igaz, én késő ősszel, hideg, borús időben vetődtem oda: az olajszagú, sötét-zavaros hullámok unalmasan csapkodták a gátakat, nyálkás fekete réteggel vonva be a kőfalat, a párás levegőben megszemcsésedett füst, korom, mely az arcunkba, hajunkba ragadt, kókadt sirályok. De közben folyvást otthoni dolgokról vitatkoztunk, mert Ottó mindent jobban akart tudni; mellesleg csakugyan oly tájékozott volt, mintha el se jött volna. Eltávozása óta kétszer járt odahaza, egy ízben állító-10
