A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-02 / 31. szám

TÖRTÉNETEK A KÖZELMÚLTBÓL

(Fülöp Antal: Kedvező pillanat)

FüJöp Antal — mondanom sem kellene talán, hiszen tudott dolog — egyike azoknak a fiatal csehszlovákiai magyar prózaíróknak, akiket annak idején a Fekete szél című antológia jóvoltából ismerhetett meg az olvasó. Igaz, a kötetben csak egyetlen írással, a Háromnaposok című novellával szerepelt, s ennek alapján legfeljebb tagadhatatlan íráskészségéről győződhettünk meg, de akik közelebbről is ismerhették őt, joggal reménykedtek abban, hogy hamarosan önálló kötete is napvilágot lát. Sajnos erre csak most, nyolc évvel az antológia megjelenése után került sor. Az okát ne firtassuk, azt hiszem, egyaránt ludas benne az író és a kiadó is. Inkább örüljünk a ténynek, hogy immár kezünkben a könyv, melynek címét — némi iróniával — akár jelképesnek is nevezhetnénk.

A Kedvező pillanat — elsőkönyves szerző müvéről lévén szó — meglepően egységesnek és érettnek tetszik. Jól megszerkesztett novellák sorakoznak benne, írójuk gazdasá gosan bánik a szöveggel, tud hangulatot és feszültséget teremteni, ami a jó novellista

egyik legjellemzőbb ismérve. Szándékosan beszélek novellákról nem pedig elbeszélésekről, mert véleményem szerint a kettő nem ugyanaz, még ha ezt sokan tagadják is manapság. A novella tömörebb, sűrűbb szövésű írás, ellentétben az elbeszéléssel, amelynek kevésbé feszes a szerkesztése, cselekménye lassabban hömpölygő, s gyakran kisregény méretűvé is duzzadhat. Fülöp Antal igazi műfaja az imént jellemzett novella; amikor elbeszélést ír, mintha tétovázna, egyszeriben elbizonytalanodik; helyzeteket konstruál, hogy megőrizze az írás feszültségét, ez azonban üresjáratokat eredményez (És félni ki fog?) vagy teljesen ellaposítja az írást (Zöldfülű Orfeusz).

De novellái sem problémamentesek. Az embernek gyakran az az érzése, mintha nem is mostanában (mondjuk a hetvenes években), hanem régebben, úgy tizenöt-húsz évvel ezelőtt íródtak volna. Ebben nyilván szerepet játszik az is, hogy az író gyakran merít gyermekkorának élményeiből, s ezek az emlékek ilyen közvetlen — bár vitathatatlanul szuggesztiv — formában közreadva már nem hatnak a frisseség erejével. Igaz persze az is, hogy ez a „fáziskésés" nem annyira (az

alapjában véve konzervatívnak mondható) csehszlovákiai magyar próza egészét tekintve, hanem a kortárs cseh, illetve magyarországi próza szemszögéből nézve tűnik föl.

Fülöp Antal novellái azonban az előbbi kifogások dacára is sok újat hoztak prózairodalmunkba. Mindenekelőtt új típusokkal gyarapították novella- és regényhöseink eleddig meglehetősen szegényesnek mondható gyűjteményét. A történetek zöme munkáskörnyezetben játszódik, ahol a határozott arcélű munkáshösök mellett néhány lumpenproletár alakja is felbukkan. A pontos környezetrajz nemcsak az író kivételes megfigyelöképességéröl tanúskodik, hanem arról is. hogy mindaz, amiről ír, személyes élménye volt. Fülöp Antal, íróink többségével ellentétben nem a szerkesztőségi asztal mellől figyeli az élet zajlását, egy-két riporterkedéssel eltöltött esztendőt leszámítva mindig munkások között élt és dolgozott, ezért talán nem is olyan meglepő az ä hitelesség, amelylyel a proletárkörnyezetet ábrázolja.

Fülöp Antal hősei szinte kivétel nélkül egyszerű emberek, akik nem kívánnak sokat az élettől. A kényelmet, a jómódot nem sokra becsülik, sokkal fontosabb számukra a család vagy a munkahely meghitt közössége, s ha ez megadatik nekik, akkor már boldognak érzik magukat (Háromnaposok, Szenteste). Többnyire azonban csak hasztalan sóvárognak e boldogság után, vagy mert nincs elég erejük hozzá, hogy gyökeresen szakítsanak eddigi életmódjukkal, vagy mert a környezet, melyben élnek, megakadályozza őket

ebben (Kedvező pillanat. És félni ki fog ? Kis szeretet estére).

Talán feltűnik majd az olvasónak, hogy a novellák és a kevésbé sikerült elbeszélések mellett karcolatokat is olvashat ebben a kötetben. Ennek azonban csupán a műfaji hovatartozás szempontjából van jelentősége, hiszen ugyanúgy jellemzik az írót, ugyanolyan beszédesen vallanak gondolkodásmódjáról. mintha kimondottan szépirodalmi „jellegű ” alkotások volnának. Jó volt ezeket a rövid írásokat is olvasni, helyenként igen elevenbe vágó kérdéseket feszegetnek, káros magatartásformákat pellengéreznek ki. (Gondolok itt elsősorban a kétnyelvűségből adódó fonák helyzetekre, az úrhatnámság újkori megnyilvánulásaira stb.)

Viszonylag hosszú idő telt el az antológia-beli bemutatkozástól az első önálló kötet megjelenéséig. Ennek — mint már jeleztem volt — részben a fiatal író sajátos életmódja, részben a kiadó késlekedése volt az oka. Félő azonban, hogy a kiadó, bármennyire is készséges lesz a továbbiakban, nem tud egyhamar újabb Fülöp-kötetet megjelentetni; a fiatal író ugyanis igen keveset és ritkán publikál lapjainkban, s ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy rendszertelenül alkot, nem tud kellőképpen az írásra koncentrálni. Márpedig kár volna kétségtelen tehetségét eltékozolnia, mert hiszen próza íróink gyér seregét az ő gyakoribb jelenléte minden bizonnyal erősítené.

LACZA TIHAMÉR

BEM A MAGYAR SZABADSÁGHARCBAN

ivovács Endre nem először foglalkozik Bem József tábornokkal. A lengyel szabadsághősről szóló életrajza 1954-ben jelent meg és óriási sikere volt. A szerző negyed évszázad múltán újra visszatért a témához, ezúttal azonban a legendássá vált lengyel hadvezér 1848/49 évi erdélyi szereplését dolgozta csak fel, és természetesen figyelemmel volt az újabb irodalomra és forrásanyagra is. Könyvét képek és térképek egészítik ki. Tekintettel arra, hogy ez a könyv is nagy közönségsiker, és így a kiadó egy második kiadást is mérlegelhet, ebben a rajzoló által elkövetett hibákat a térképeken korrigálni javaslom. (FI a 67. oldalon Bánffyhunyadtól nyugatra Sebesvár helyett „Segesvár" olvasható, a 260. oldalon pedig Borgóprund helyett „Borgó Kruna".)

Bem József tüzérhadnagyi rangban részt vett Napóleon oroszországi hadjáratában, az 1830/31 évi lengyel szabadságharcban eléri a tábornoki rangot, az 1848 októberi bécsi felkelés idején a felkelők főparancsnokának hadi tanácsadója, ezt követően Magyarországra menekül és Kossuth Lajosnak ajánlja föl szolgálatait, aki kinevezi tábornokká és rábízza az Erdélyből időközben a csúcsai szorosig kiszorított Baldacci-féie, meglehetősen vegyes harcértékü csapatokból álló hadtestet. A szerző leírja Bem váltakozó eredményű, végeredményben azonban sikeresen, az osztrák és az orosz csapatok ellen folytatott erdélyi hadműveleteit, s nem mellőzi az általános hadi helyzet ismertetését sem. Ebből megállapítható, hogy a Debrecenbe menekült Honvédelmi Bizottmányt voltaképpen Bem mentette meg a korai bukástól; ha a csúcsai szorostól Nagybányáig terjedő védővonalat meg nem tartja és nem képes tárna dásba lendülni, akkor a császári csapatok

eljutottak volna Nagyváradig, ahonnan pedig akadálytalan útjuk lett volna a közeli Debrecenbe.

A Bemmel szembenálló Puchner Antal óvatos és nehézkes katona. Nem lehet róla állítani, hogy magyargyűlölő volna (ö maga Selmecbányán született) és nemcsak elítéli az erdélyi fajháborút, de amint tudomására jut Nagyenyed kirablása és felgyújtása, Losenau ezredest küldi oda rendcsinálás végett. A Losenau-különítmény közeledtének hírére a Nagyenyedet felprédáló román felkelők szétszaladtak: vezérük, Prodanu pópa legalább jelentkezni mer Losenaunál, aki lecsukatja. Bem nemcsak jó hadvezér, de politikusnak is kiváló; nem dúlatja fel megtorlásul sem Balázsfatvát, sem Nagyszebent, hanem amnesztiát hirdet a románoknak és a szászoknak. Emiatt szembekerül Csány Lászlóval, aki a kemény kéz politikájának a híve. Bem tárgyal a szász és román vezetőkkel, köztük Avram láncúval is, visszafoglalja Bánátot, ahol a román lakosság szabadítóként fogadja. (Ahol láncú jelen volt, érvényt is szerzett parancsának, hogy fegyelmezetlen felkelői a fegyvertelen magyar lakosságot ne bántsák. Császárhü volta nem vitás, életrajza megtalálható a „Grosse Österreicher" c. kiadványban, de az ő szerepének tisztázása végett érdemes volna memoárjait magyarul is kiadni.)

Ha esetleg az olvasó többet szeretett volna olvasni Kovács Endre könyvében Petőfiről, mint Bem hadsegédjéről, ne feledkezzen meg róla, hogy a nagy költő Bem hadtestében nem volt több, mint egyike a magasabb beosztású tiszteknek, akit Bem szinte fiaként szeretett. Habár Bem magyarul nem tudott (mert nem is volt ideje megtanulni), jobban tudta, hogy kicsoda Petőfi, a költő, mint

például a magyarul tökéletesen beszélő Klapka tábornok vagy maga Kossuth. Kovács Endre szépírónak indult, de nem azt ambicionálta, hogy regényes formában dolgozza fel a szabadságharc erdélyi eseményeit, mint Barabás Gyula (Vihar Erdélyben. Bp. 1940), Petőfi-központúan pedig már írt róla Dienes András (Az utolsó év. Petőfi és a szabadságharc Bp. 1962.) Kovács Endrének sokkal fontosabb személyiségek történelmi arcképeit kellett megmintáznia, köztük Dembinskiét (a szenilitás kezdődő tüneteivel), az Engels által is erősen bírált Perczelét, valamint Görgeyét, akivel a szerző nem rokonszenvezik ugyan, de végeredményben a szabadságharc legsikeresebb hadvezérének tekinthető.

Az olvasó tájékoztatása végett még annyit, hogy a debreceni országgyűlés ú. n. békepártja valóban ellenezte a függetlenségi nyilatkozatot, de nem volt híve az uralkodóház előtti feltétlen behódolásnak sem, hanem a magyar forradalom hadseregének fegyvereire támaszkodva akart tárgyalni. Azok, akik a feltétlen meghódolás hívei lettek Lamberg altábornagy meglincselése után, el sem mentek Debrecenbe. Kezdeményező lépést ez irányban azonban egyik fél sem tett, Bécs egyedüli megoldásnak azt találta, hogy Szentpétervárhoz folyamodjon intervencióért. Ezzel a szabadságharc sorsa két hónap alatt eldőlt. Míg Görgey kitért a többszörös cári túlerő elől, Bem Erdélyben egy condottiere merészségével támadta meg hadteste részlegeivel a két császár létszám- és anyagi fölényben levő hadait. Dacára néhány látványos részletsikemek, Bem erdélyi hadteste részben felbomlott és Segesvár után már csak késleltetni tudta az elkövetkezendőket, de képes lett volna egy háborús fordulat kicsikarására. Erre elméleti lehetőség nyílt volna, ha Görgey és Dembinski visszavonuló hadserege Aradon egyesül és időt nyer rá, hogy külön-külön verje meg Haynau és Paszkevics seregeit. Dembinski azonban nem Arad, hanem Temesvár felé hátrált, mert már nem hitt egy győzelemben és Lugos—Karánsebes—Orsóvá irányában el akart menekülni az országból. Kossuth neheztelt Dembinskire Szeged elsietett feladása miatt és leváltotta őt, azonban ahelyett, hogy a hegyesi győző Vetter Antal tábornokra bízta volna a déli hadsereg vezényletét, Bemet nevezte ki Dembinski helyébe. Dembinski azt tanácsolta Bemnek, hogy ne fogadjon el csatát, ugyanakkor azonban elfelejtette vele közölni, hogy ő már hátrairányította a tüzérségi löszertartalékot Lúgosra. Az 1849. augusztus 9-i temesvári csata sorsa tehát azon dőlt el, hogy a magyar tüzérségnek elfogyott a lőszere. Tetézte a bajt, hogy Bem is megsebesült.

Bem ezután még egyszer visszatért Erdélybe tájékozódni, van-e még lehetősége a további ellenállásnak. Augusztus 17-én Déván maga is ráeszmélt, hogy nincsen. Átadta a parancsnokságot Beke ezredesnek azzal, hogy alkudozzon tovább Lüders orosz tábornokkal a kapituláció feltételeiről, ö maga pedig néhány tiszt kíséretében elmenekült az országból. 1850. december 10-én halt meg malária következtében, Aleppóban.

A szerző pontosan felsorolja az erdélyi harcokban részt vett csapatokat. A hadrendekhez egy megjegyzésünk volna: A 4. honvédzászlóaljat Pozsonyban állították fel, és mielőtt Bemhez irányították volna, részt vett a délvidéki harcokban. Végig becsülettel együtt maradt, részt vett a dévai kapitulációban, tehát nem széledt el, mint más zászlóaljak. Ugyancsak a volt koronázó városból származott a Sándor-gyalogezred, amelynek négy százada szintén Bem hadtestében harcolt. A székely huszárezrednek császári oldalon harcolt két százada egy forrás szerint román legénységből állott. Magyar legénység tehát császári oldalon nem harcolt, románok azonban jelentkeztek Bem hadtestébe, sőt még a komáromi várőrségbe is jutott belőlük. Bem türelmes nemzetiségi politikája a románok és szászok közt tehát részben eredményes volt.

DR. FOGARASSY LÁSZLÓ

14