A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1979-07-21 / 29. szám

Nádasdon (Trstená n/Ostrove), a Duna közvetlen közelségében, ahol a talajvíz hirtelen emelkedés és az ártérben tartózkodó vadak menekülése jelzi emberemlékezet óta, hogy árad Közép-Európa legnagyobb folyója, a Nőszövetség Lelkes Ilonát javasolta a falujában megüresedett helyi nemzeti bizottság elnöki posztjának betöltésére. S mikor mertek a nők akaratával ellenkezni a férfiak? Volt megfontoltság is a kiszemelésében. Fiatal, tele ambícióval, akarással. A képzettsége is jó. Gimnáziumi érettségi és közgazdasági szakközépiskolai felépítményi. S ami talán az iskolánál is többet ér, az a néhány éves tapasztalat, amelyet a járási nemzeti bizottság szervezési osztáfyón a nemzeti bizottságok munkájának irányításában szerzett.

Nem számított utolsó szempontnak persze az sem, hogy itt született a faluban, ide „hozta“ a gólya, amely születésének évében jóval több volt a mocsaras, lápos vidéken, hiszen akkor még álltak a pajták, a szikrautő kémények, a régi világ képébe illő szalmakazlak. Meg aztán itt ringott a bölcsője, itt tanult dalolni, írni-olvasni, falut és szülőföldet szeretni. Itt érezte meg először talpa alatt a homok és kavics hordalékot, amellyel a Duna árja töltötte fel a Csallóközt. Erre rakódott a finom, rendkívül termékeny üledék.

Itt tanulta meg tisztelni, rettegni is a Dunát! Mert nem hal meg úgy ember Nádasdon, csak aki nagyon rövid ideig él, hogy ne ismerné a nagy áradások okozta félelmet. Más vidéken, a patakok és kisebb folyók vidékén az emberek iskolás korukban csupán Petőfi verséből ismerik a pusztító árvíz kiváltotta félelmet (Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzók, S tengert láttam, ahogy kitekinték). ötvennégyben például az ásványráród (Magyarország) gátszakadás mentette meg Nádasdot és az egész Csallóközt az árvízkatasztrófától. Annyira feltört akkor a talajvíz, hogy az utcák víz alatt álltak. Kitelepítették a falut, kiürítették a szövetkezeti udvart, elköltöztették az embereket Nagyabonyba (Veľké Blahovo) és Damazérkarcsóra. Ha az iskolában arról foggatták volna, milyen emberek a hősök, habozás nélkül azt felelte volna, hogy olyanok, mint a nádasdiak, akik a veszéllyel szembenézve, életüket sem féltve otthon maradtak, éjjel-nappal talpon voltak, homokzsákot töltöttek, elfojtották a buzgárokat.

Sokáig, több mint három hétig tartott a riadalom. Aztán elvonult a nagy víz, visszaköltözött a falu, a talajvíz azonban még sokáig tartotta magát. Az aratógépek nem mehettek a földekre. Elő kellett venni a kaszát. Termésben, vadállományban nagy kár esett, az egészségre pedig egyenesen veszedelmet jelentett a kutak szennyezettsége. Ekkor kezdték építeni a glóbuszokat. Ekkor vezették a hátakba központi kútból a vizet. A következő nagy árvíz, a hatvanötös, amikor Csicsónál (Cičov) szakított gátat a Duna, már nem jelentett komolyabb veszélyt a falujára. Elkészültek a talajvíz-elvezető csatornák, s a korábbi talajvizes földeken igen magas gabonahozamokat értek el.

Hazajött a falujába, illetve el sem ment otthonról. Annyi történt csupán, hogy most már nem munkába, de gyűlésekre járt Dunaszerdahelyre (Dunajská Streda). Ilyen gyűlések, olyan gyű lések gyakran és rendszeresen. Más

Az óvodában

egyéb nem változott. Ilonka volt a falubelieknek, s az maradt továbbra is. A kétely azonban palástolhatatlan volt. Ott bujkált kiolvashatóan az emberek tekintetében. Mit tud tenni a falujáért egy nő? A választ az évek hozták egyre megnyugtatóbban. Felépült a gyermektanácsadó, elkészült a futballpálya, befejeződött az utak portalanítása, néhány utca parkosítása, bővült a vízvezeték-hálózat, s 1977-ben a járási méretű szocialista munkaversenyben második, tavaly a harmadik helyen végeztek. Fellendült a társadalmi és tömegpolitikai munka, tevékenyebbé váltak a tömegszervezetek, aktívabb lett a helyi nemzeti bizottság héttagú tanácsa és huszonöt tagú plénuma. Évről évre több a polgári esküvő és a névadó ünnepség. Amikor azonban először esketett, torkában dobogott a szíve. Dercsikai (Jurová) fiatalok álltak előtte. Dercsika Nádasához tartozó anyakönyvi körzet. A szövetkezet viszont Dercsika központhoz tartozik. Hetvenötben öt község földjei egyesültek. Ameddig csak a szem ellát (Dunától a dunaszerdahelyi cukorgyár kéményéig), az most már mind szövetkezeti föld. Egyetlen szövetkezet földje.

Mi kellett Lelkes Ilonának az otthoni felelős teendők elvégzéséhez? Az emberek bizalma meg egy szétszedhető és összerakható minibicikli, amely nagyon felkapott a faluban. Azon közlekedik ő is, a nő-elnök. Azzal jár ügyes-bajos dolgokban a házakhoz és esténként gyűlésre. Jön-megy, arról köszön be a csupa ismerős udvarokba, amelyekben egészen szembetűnő-MÁCS JÓZSEF

en megváltozott az életforma. Az emberek közül sokan naponta kirajzanak otthonról, a faluból, Bratislavába és Dunaszerdahelyre járnak munkába. S jönnek vissza, hozzák haza a keresetüket. És sorjáznak az új házak. A hajdani régi, szegény és módos paraszti világra már csak három nádfedeles ház emlékeztet. S az építkezési kedv még mindig tart. Sajnos, Nádasd nem központi község! Nem fejleszthető község. Pedig a fiatalok zömmel itt akarnak fészket rakni.

Megy a munka, és közben jönnek a gondok. Alig telik el egy év hivatalba lépése óta, a Vízgazdálkodási Vállalat emberei kopogtatnak az ajtón. Arra kérik, értesítse a szövetkezetét, hogy a kijelölt új temető helyére semmit ne vessenek. Értesítse a lakosságot is, hogy a régi temetőbe már senkit ne temessenek. Átmenetileg Bakán lesz a nádasdiak temetője. Érzi, most következik számára az első nagyobb erőpróba. Megkezdődött a bős (Gabčíkovo) — nagymarosi dunai vízlépcsőrendszer építése, amely falvakat, földeket, temetőket érint, s felkavarja az emberek érzelmi éTetét. Aki azonban felkötötte a kolompot, annak kolompolnia kell. A szövetkezet tudomásul veszi a rá vonatkozókat. A falu is mindenről értesül a hangosanbeszélő'bő'l. Az első halálesetig simán megy minden. Aztán megjelenik az elhúnyt fia és követeli, hogy az édesanyját végakarata szerint a régi temetőbe temethesse. Nem használ a szép szó, s az ő idegei sincsenek fából. Kinyitja volt falubelije előtt az ajtót. Aztán szenved, gyötrődik...

Idén februárban exhumálták a régi temető halottait. A lakosság felháborodása kísérte a munkát. Attól félt, őt is megverik. Mindig szeretett olvasni, egy-egy csendes sarokban megbújni, de akkor szinte mohó szenvedéllyel tanulmányozott mindent, ami a vízlép-12