A Hét 1979/2 (24. évfolyam, 27-52. szám)
1979-09-08 / 36. szám
MÁCS JÓZSEF jogfosztottsóg élményét, s mert az író jobbára azt írja, amit első húsz évében átélt, átszenvedett, én sem teszek másként. A háború utáni jogfosztottságot írtam meg Adósságtörlesztés című regényemben, a háború máig kísértő rémére figyelmeztetek Kétszer harangoztak című könyvemben, a háború utáni első esztendő kavargását írom meg jövőre megjelenő Szélfúvásban című regényemben, s apa és fia, vagyis a kisemberek háborús bűnösségét illetve büntetését. írtam meg az Irodalmi Szemle ez évi számaiban közölt A vesztes című kisregényemben. Mennyire igaz, hogy az ember, különösen ha író, nem szabadulhat első húsz évének legfelejthetetlenebb élményvilágától. Ahhoz rakjuk, míg élünk, a további élményeket. A mögöttünk levőt álmodjuk magunk elé újra és újra.. . Én magam Móricz Zsigmondon, Veres Péteren és Szabó Pálon nevelkedtem, s nemzedékem tagjai még sokan másokon. A Tőzsérrel egyszerre fenegyerek Duba Gyula nem restellt úgy előlépni a homályból, hogy Na, ki vagyok? Az olvasók persze nem találgatták. Megmondta ő a könyveiben. Első regényében azt állítja, hogy egészen szabadon esett, pottyant az irodalomba. S abban különbözik paraszt apjától, hogy míg ő soha nem hagyta magára a vajúdó tehenet, a fia otthagyta a vajúdó paraszti világot. S jelezte nemsokára, hogy nagy és egészen szokatlan dolgokra döbbent a jelenvaló világ, amely még a csukákat is ívásra készteti. S ha már idáig értem, mondom azt is, hogy nemcsak a világ teremtő, de a prózaíró is. Felütöd Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz című nagyszerű, sorsproblémás könyvét, s máris ott vagy a dolgok értelménél. Ha pedig Ordódy Katalinnak fogod meg a kezét, magabiztosan végigjárhatod vele a keskenyebb utat. S lehetnek számunkra szinte elérhetetlen messzeségben a csillagok, lehetünk földönfutók, ha kergetnek, s didereghetünk egy szál ingben is, ha nem marad más. Szlovákiai magyar regények egész sora rajzolja meg a szlovákiai magyar társadalmat. S ez olyan öröm, hogy Egri Viktorral együtt mondjuk el mindenkinek. Mondjuk el, hogy mór nemcsak valóságosan, falvakban, városokban és százezreket kitevő számban létezünk, de az irodalomban is. A prózaíróknak megvan a valósághoz mélyülő kiapadhatatlan forrásuk, s akarjuk, kívánjuk, hogy a költészetnek is még jobban meglegyen. Hon lássuk és élvezhessük is a medvék alászállását és a költők merész átkelését az élet szélesen hömpölygő folyamán, mint ahogy látjuk a zöld vizeket és a piros kavicsokat. S ne ábrándokat kergessünk, hanem a méríeghiteles Koncsollal együtt tanuljuk megvetni a kanosaiul festett eget. Fábry Zoltán valóságirodalmat akart, kívánt, követelt mindig is hangosan gondolkozva stószi délelőttökön. Én magam, lehet, még mindig kanosaiul és nem Koncsolul nézek irodalmunk égiszének tegnapi, mai és holnapi alakulására. öröm, hogy különösen a lírában, de a prózában is gazdag az utánpótlás. A fiatal Kovács Magdát, a mesterségére nézve egyetlen csiflagbognárt például már egy kicsit a magam terhének érzem. Cipelem a novelláiban megalkotott világot. Mert nem tudom felejteni a történeteit. A jó írás emléke ugyanolyan tartós, mint az első szerelemé. Nemcsak az életünkkel (o háború utáni esztendőkre gondolok) irodalmunkkal, irodalmi műveinkkel is biztatóan elrugaszkodtunk a nullapontról. S ezzel töprengésem, egy kicsit játékos, könyvcímekhez, verssorokhoz kapcsolódó vallomásom végére is értem. Bocsássák meg, hogy minden to Iforgatónk nevét és egyik—másik könyvének a címét említeni nem tudtam. OLVASTAM EGY KRITIKÁT A Hét VII. 14-i „Hallottuk, olvastuk, láttuk" c. rovatában, Jókai Mire megvénülünk című regénye tévé-adaptációjáról. Enyhén' szólva csodálkozással, de még inkább rosszallással. Igaz, az adaptációk ritkán sikerülnek. Helyesebben, ha olvastuk a regényt, utána a tévében látva pl. bosszantóan rövid lett. Nem a szívünk szerinti részek kaptak hangsúlyt, más színészt képzeltünk egyes szerepekre. Nem értek egyet Cselényi László azon véleményével, hogy — idézek: „sablonos, szentimentális történet, . naiv, könnyzacskókra ható romantika." Nem ez a véleményem és velem együtt biztosan még sok más tévénézőnek sem. A regény szép, jó, ha száz évvel ezelőtt írták is. Enyhén szólva erős kifejezés „rettentő vérengzés’-nek mondani három szereplő halálát. Czipra halála szomorú, hiszen fiatal és szeret. Az öreg Topándy, bár halálán van, de tréfálkozik; cinikus, ezzel elveszi a halál komorságát. Lóránd pedig szép, idillikus környezetben, a szabadban hal meg. Ismerjük a regényt, tudjuk, hogy Jókai képzeletében így született meg: ez a regényhős meghal. Azért született-e ilyen maró kritika, mert az írója, Jókai a miénk? Azt szeretnék, ha minden műve remekmű lenne? Nos, ha a „Mire megvénülünk" nem is tartozik Jókai legjobb művei közé, de a gyerekek közt nem szeretjük-e a kevésbé szép, vagy kevésbé jót is, úgy mint a többit? A regény tipikusan romantikus mű, azokra jellemzőek a nagy végletek: szélsőségesen jó és rossz hősök, ha úgy tetszik — angyalok és ördögök. Nemcsak Jókainál, de a világirodalom számtalan romantikus írójánál is. Ha volt ebben a sorozatban elmarasztalható, az talán egyik-másik kezdő színésznek a megszokottnál kissé gyengébb alakítása. Valahol azt olvastam, hogy a tévé-sorozatoknál mindent szabad csinálni, csak unalmasat nem. Unalmas volt a Mire megvénülünk? Illúzióromboló volt? Határozott nemmel válaszolok rá. Horváth Adóm, a tévéfilm rendezője, nem új ember a szakmában, neve garancia, hogy nagyon gyenge mű ne kerüljön rendezésre. Kívánok minden tévé-nézőnek még sok hasonló jó, vagy kevésbé jó sorozatot. A kritika írójának javaslom, olvassa el újfent Jókai regényét, belátja majd, hogy enyhén szólva tévedett. BOROSS ILONA PUSKIN: Két vers A végtelen, bús világsivatagban, hogy, hogy, nem, három forrás tört elő: a fiatalság vizén fényes hab van, nyugtalan, szilaj, zúgva szökdelő; a mámor-csermely ihletkortyra várja a sivatagi száműzötteket; aztán az édes feledés hűs árja szívünkben minden lángot betemet. ★ Szerettem önt. Szerelmem tán még mindig nem hunyt ki lelkem mélyén teljesen. De ugye, gondjaim már nem érintik? Miattam könnye soha ne legyen! Szerettem szótlan, reménytelen szenvvel, mely kínt és félénk vágyat egybeönt... Szerettem igaz szívvel, amilyennel most, adja isten, más szeresse önt. LERMONTOV: Vitorla Magányos vitorla fehérük a kék tengeri ködön át. Mit keres, mily vágyak vezérlik? Mért hagyta el szülőhonát? Hullámok játszanak, szél pörölget, s az árboc hajladoz, riad. Szerencsét ő, jaj, dehogy kerget, s nem a boldogságtól szalad! Alatta hab derűs azúrja, fölötte arany napsugár — de ő vihart kér, s vihart újra, nyugalmat másban nem talál. (SIMKÖ TIBOR fordítósai) (Foto: Ján Dubeň)
