A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-11-11 / 46. szám
r-kj—k azánk délkeleti csücskében ■ robog velem a vonat. Fáj _ ■ minden porcikám a kényel- I mesnek látszó, párnázott, de hosszabb utazás után mégis kényelmetlennek tűnő ülésektől. Olykor kitekintek az ablakon. Királyhelmecnél elhagytuk az őszi verőfényben tarkálló Bodrogköz jól termő, lankás dombjait. Azóta olyan sima és egyenes a táj, akár egy asztallap, ittott legföljebb szélfútta homokdűnék hullámzónak. Aztán a vasúti töltés és a mezők között vonuló fák sora is elmarad. Csak telefonpóznákat látok s egyre több vasúti jelzőszerkezet ágaskodik a pálya mentén. Egy őrház mellett csattognak el a vonatkerekek, a házikó homlokfalán keskeny fehér tábla. Megfakult betűi a közeli pályaudvart jelzik'. Čierna nad Tisou! Végre megérkeztünk. A végállomáson: Tiszacsernyőn vagyunk. A sínek azonban — méghozzá mennyi sín! — akár egy széttárt, hatalmas legyező, tovább szaladnak. Alig néhány kilométerrel arrébb, Csernyő határában van egy pont, ahol három baráti ország: Magyarország, a Szovjetunió és hazánk határvonalai találkoznak. És ez az a pont — különösen Csop felé, a Szovjetunióba futó sínpárak révén -, amely különleges jelentőséget kölcsönöz ennek a városkának. Az állomásépületben, akárcsak egyebütt, itt is élénk sürgés-forgás. Bár hadd tegyem hozzá: itt nem is az utasok, inkább a kék egyenruhás vasutasok és munkaruhós férfiak sokasága nyüzsög. Sodródom hát a vonatból kiszállt tömegben, közben egy ismeretlen hang szólít meg: — Járt már Tiszacsernyőn? — kérdezi valaki, aztán hozzáteszi: — Ez a mi szárazföldi kikötőnk. Egyszerű vasutasember mondja ezt, hangjában csöppet sem titkolt önérzettel. Körbepillantok és kissé kiábrándulva állapítom meg, hogy nincs itt sehol semmiféle kikötő. Csak egy átrakóállomást látok. Csak?! Száz és száz, Sokan várják a Szovjetunióból érkező Lada-szállitmányokat ezer meg ezer teherkocsi áll a merev sínpárakon, mellettünk átrakórampák, daruk, futószalagok. Több mint harminc éve már, hogy műszakról műszakra a Szovjetunióból, a széles nyomtávú vasúton érkezett áruk hatalmas mennyiségét „csomagolják" át itt a mi vagonjainkba; hogy vasérc és gyapot, deszka és épületfa, gép és gépkocsi, gabona és egyéb élelmiszer áramlik ezeken a sín-ereken hazánk iparának s hétköznapi életünk vérkeringésébe. Kerek arcú, ötven év körüli férfi Bodnár Béla, az átrakóállomás legrégibb dolgozóinak egyike. Jóindulatúan elmosolyodik, amikor három évtizeddel ezelőtti emlékeiről faggatom . . . Szinte úgy tűnik fel neki is, mintha az első hónapok és esztendők küszködése igaz sem lenne. — Kézi erővel, lapáttal és csákánynyal végeztük az átrakást akkoriban. Négyen-öten beálltunk egy szovjet vagonba és dobáltuk át a mi kocsijainkba az ércet, a gabonát. Gabona! Tulajdonképpen ez jelentette az első próbatételt Tiszacsernyő számára. 1947-ben nálunk ugyanis rendkívül rossz termés volt, éhír\ség veszélyeztette az országot. Gottwald Vagonból vagonba... elvtárs kérésére a Szovjetunió akkor 600 ezer tonna gabonát küldött aszálylyan sújtott hazánk megsegítésére, és ezt az óriási mennyiséget itt, Csernyőn kellett átrakni. Az állomás akkori alkalmazottai, közöttük a közeli falvak egyikéből származó Bodnár Béla is, derekasan helytálltak: negyvenhét novemberétől negyvennyolc tavaszáig három műszakban, megállás nélkül folyt a munka. így jutott az ország kenyérhez. Akkoriban még csak néhány vágány volt, talán két-három fabarakk s a környező mocsarakban nyaranta a vadkacsa fürdött. Azóta .. . Azóta valóságos városka és életbevágóan fontos vasúti gócpont épült a mocsár helyén, közel négyezer lakossal. Az élet fura tréfája, hogy bár az a félmillió tonnánál is több gabona hatalmas mennyiség ugyan, ám az elmúlt harminc évben átrakott áru mennyiségéhez viszonyítva bizony nem több egy jókora „morzsánál"! Mert azt valószínűleg kevesen sejtik, hogy kereken hét és fél millió európai nyomtávú vasúti kocsira lenne szükség ahhoz, hogy egyszerre tudjuk „bevagonírozni" azt a
