A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-11-04 / 45. szám
Regélő Csallóköz TÜNDÉR ILONA A tündér szó sokszor és sok alakban bukkan elő nyelvünkben. Hogy csak néhányat említsek, ilyen pl.: tündérasztal, tündérfátyol, tündérfenyő, tündérfürt, Tündér Ilona, tündérország, tündérrózsa, tündértánc stb. A Tejút a régi csallóköziek szerint — Tündérek-útja, Tündérekjárása, s a Tejút egy részének neve pedig Tündérek-fordulója. Egy csallóközi monda szerint a Göncöl-szekér nem más, mint a Tündérkirálynő-szekere. Ma már inkább csak az öregek tudják, hogy valamikor régesrégen Aranykertnek nevezték a Csallóközt. Itt járt Tündér Ilona három, hét, a legtöbb változat szerint tizenkét szépséges és jóságos társnőjével (más változatok szerint leányával). „Aranyhajuk a sarkukat verte, aranyos ruhájuk tündöklött a holdfényben. Ha sírtak, szemükből gyöngyök, ha mosolyogtak, ajkukról rózsák, ha léptek, sarujukból arany hullott. Itt táncoltak, daloltak, mulattak és minden éjjel egy pár aranysarut elnyűttek. Ha pedig avatatlan közelített, kimondták a varázsigét: „Köd előttem, köd utánam, hogy engem senki meg ne lásson!” A Karcsay által megőrzött változat szerint Tündér Ilona hattyú képében úszkált Csallóköz vizein: „... Csallóköz tája még olyan gyönyörű volt, hogy Aranykertnek neveztetnek, sok tündér lakta akkoron; a nagy Duna szigetei voltak legkedvesb mulató lakhelyeik, ott járt hajdanta Tündér Ilona is, mint hattyú úszkálva a Dunán. Vízi tündérpalotáikban mondhatlan fény és gyönyörűség uralkodott, aranytól és gyémánttól ragyogott ott minden, vízi tartományaik messze terjedtek el onnét, egész a tengerig.” Ipolyi Arnold gyűjtéséből megtudhatjuk, ki és hogyan kerülhetett be ebbe a földi tündérhonba: „. .. ezen tündérországba ... a néphit szerint csak ritkán juthat el halandó, tündérek kegyeltjeinek, választottjának kell lennie, aki csábjaik által odaédesgettetik, és akkor is csak bűvszerekkel, sanyarú próbák által érhet hozzájuk. Midőn a csallóközi dunai szigetek még tündérek lakai voltak, más ember azokhoz nem férhetett, hacsaknem valami csodálatos, bűbájos mesterségek által, vagy ha valakit különösen megkedveltek, elvittek magukkal vízi tündérpalotáikba, és szolgálatukba vették: ki hozzájuk jutott, nehéz próbák alá vettetett, s ha szilárd hűséget mutatott irántuk, elhalmozták kegyükkel, de ritka állotta ki sokáig; a hűtlent visszavetik bűvmóddal a sanyarú életre... és soha nem tudta meg, miképp került ki onnét .. Az eddig idézett regék szerint tehát a Csallóközben akkor még csak a tündérek és meglehetősen kisszámú kegyeltjeik laktak. Mintha a szigetséget a tündérek egyszerűen kisajátították volna maguknak, tilalomfákkal vették volna körül. Hozzánk tartalmilag lényegesen közelebb állanak, emberibb, mélyebb és határozottabb mítoszi jelentőséggel bírnak azok a csallóközi mondák és regék, melyek a tündéreknek a halandók közti megjelenését, az emberi dolgokba való jótékony, áldásos beavatkozását örökítették meg. Ez a jelenség regéinkben mindig a visszasóvárgott aranykor emlékeihez kapcsolódik, melynek megszűntét egy szomorú érzet kitűnő alaphangjával kísérik, mint az alábbi pozsonypüspöki mondában is: „Csallóközben még azon időben, mielőtt „Csallóközzé” lett volna, szép aranyhajú tündérleányok jártak át a Macskaréven, a mogyorósi uraság földjére: egy agg fűzfa alatt, mely máig látható teríték meg éjente asztalukat; kinek kedve tartá, az hozzáállhatott és jóllakhatott, távoztukkor sarujukból aranypor hullott a nyomukban, ki mennyit bírt, anynyit szedhetett, s nem is volt akkor sem koldus, sem szegény az egész tájékon, de mióta egy gazember a tündérek asztalánál jóllakozva, háládatlanul rácsunyított, azóta sohasem látta senki a tündéreket. A macskarévi révész kompjában utánok egy aranypatkót talált, s azzal ki volt fizetve, a tündérek eltűntek, s a vidéken azóta gyakran nyomor és ínség uralkodik: az Aranykert Csallóközzé lett." A nagy sziget (szigetség) nevei: Csallóköz, Aranykert stb. is mítoszi vonásokra figyelmeztetnek csakúgy, mint a Duna fövenyében található aranypor. A néphit szerint az arany csak csoda, a tündérek jósága és adakozó kedve folytán került a parti fövenybe a tündérek hajából, ruhájából, sarujából — állítják egyesek. A magyarázat szép és kielégítő lehet bizonyos szempontból, mert ha tudományos hitele nincs is, művészi hitele annál inkább van, hiszen népünk teremtő képzeletét dicséri. Hová lettek a tündérek a csallóköziek szerint?” A csillagokba szálltak, s ha talán mégis léteznek, nem érintkeznek a halandó emberekkel, mert ezek mindig gonoszabbak .. Manga János egy másik változatot jegyzett le: „... mióta egy részeg ember levágta Tündér Ilona haját, a tündérek eltűntek.. A rege egyre világosabb formát ölt, egyre inkább kötődik valóságos, meghatározott helyekhez. A következő változatban Illésháza, csallóközi község neve is szerepel már: „... a tündérek — királynőjükkel együtt — az illésházi réven át jártak a Csallóközbe. Illésházán még mindig áll egy hatalmas nyárfa, mely a néphit szerint annak a nyárfának ivadéka, mejy alatt a tündérek asztala állott...” Már 1839-ben akadt valaki (Csapó Kálmán), aki megverselte a tündérrege egy másik változatát. Ennek a tartalma röviden a következő: Tündér Ilona és kísérete a Dunára járt le fürdeni, s amikor távoztak, lábnyomaikban „termett” az aranypor. A mogyorósi uraság egyszer megleste őket, s azon nyomban halálosan beleszeretett a tündérkirálynőbe. Eszét vesztve rohant a habokba, hogy Tündér Ilonát foglyul ejtse. De tervét nem valósíthatta meg. A tündérkirálynő megátkozta az uraságot, de még ezt a földet is. Egy másik regeváltozat alapján festette gyönyörű faliszőnyeg-tervét Nagy József pozsonypüspöki festőművész, melynek tartalma röviden a következő: A vízimolnár jó termést ígérő búzaföldjét titokzatos éjszakai látogatók letiporják. Három fia van. Először a legöregebbet, majd a középsőt küldi ki éjszakára, de azok bizony elalszanak. Végre a legkisebb fiúra került sor, aki éberen figyel minden neszre. Egyszercsak nagy szárnysuhogást hall és látja, hogy vadlüdak ereszkednek alá a búzatáblára. És amint a vadlüdak földet érnek, csodálatos szépségű leányokká változnak át. A legény mindjárt tudta hányadán áll, hiszen eleget hallott már Tündér Ilonáról, akinek varázsereje csodálatos aranyhajában van. Odalopakodik és levágja a tündérkirálynő haját. E változat szerint a tündérkirályné ezért haragudott meg az emberekre és hagyta el a tündérnép örökre a Csallóközt. Nagy József szép fali szőnyegtervén éppen azt a jelenetet örökítette meg, amikor a molnárlegény lenyírja a tündérkirálynő haját, s a tündérek rémülten menekülnek. Cserbenhagyva királynőjüket, visszaváltoznak vadlüdakká. Van amelyik már egészen az, van amelyik még félig tündér. .Háttérül a megejtően szép csallóközi természet, az érdekes alakú botlófák szolgálnak, melyek boszorkányos sötét tömegükkel csak még inkább kihangsúlyozzák a tündérek érett, asszonyos szépségét. A regekör egyre bűvül, gazdagodik— és csiszolódik is, mint a dunai kavics vagy az aranyszemcse. Újabb és újabb változatok születtek a nép ajkán: „... amikor a legény levágta haját, Tündér Ilona abban a minutában elveszítette csaknem egész varázserejét. Mivel megtetszett neki a szemrevaló legény, hús-vér asszonynyá változott társnőivel együtt. Mind a tizenhármán csallóközi legényekhez mentek feleségül... Bizony, az öregjeink azt mesélték, hogy a mostani csallóköziek ősanyái tündérasszonyok voltak .. „... a jóságos tündérek annyira megszerették a becsületes, szorgalmas csallóközi embereket, hogy a vizek lecsapolása után virágokká változtak csak azért, hogy az emberek közelében maradhassanak az idők végezetéig ...” De akad még olyan változat is, mely Tündér Ilonát történelmünk egyik legvonzóbb alakjával, Mátyás királlyal hozza kapcsolatba! Mennyi ebből a valóság és menynyi a mese? Ki tudja? De azt tudjuk, hogy a csallóközi leányok a szép nyári éjszakákon, valamilyen elhagyatott helyen, ahol biztonságban érezhették magukat, meztelenül fürödtek. S ha esetleg meglátta őket ilyenkor egy költőibb lelkületű aranyász vagy halász, már meg is születhetett a mese a csallóközi tündérekről. Elhitték a csallóközi aranyászok, hogy a tündérek hajából és sarujából került az aranypor a parti fövenybe? Dehogy hitték! Hiszen valószínűleg már az őshazában is mostak aranyat, ismerték a víz tevékenységét, s tudták, hogy a távoli hegyekből hozza a víz az aranyport. A mesét nem keverték össze a valósággal, hiszen a kettő külön-külön is csodálatosképpen kiegészíti egymást és teljessé teszi a természetben élő ember életét. A vízből, mocsárból földet támasztó csallóközi emberben nagyon jól megfért a valóság és a mese, mert a környezete ilyenné tette. Ezért építette a gátakat, szakította át a töltéseket, rekesztette el a Dunát, vagy törte éjjel-nappal a jegét, ha a körülmények erre rákényszerítették, ha kellett és ezért adta szájról-szájra a meséket, regéket, történeteket népdalokat a pásztortűz mellett, aranymosás, kukorica- vagy tollfosztás közben. A tündérek eltűntek. A mesét felváltotta a rideg valóság. A melengető mesét az úri bitangság, a kenyérpusztító szárazság, vagy a szenynyes, hideg áradat, mely néha évente többször is pusztított a Csallóközben. Pedig a szegény embert a mindennapi kenyér realitásán túl az álmok és a mesék is éltették. Hiszen a szegény ember álmodja a legszebb álmot, meséli a legszebb mesét. Ezért volt és van létjogosultsága mindig a mesének, amíg ember él a földön! Az illésházi révész rozzant kompján még 1938-ban is ott fityegett egy jókora patkó. S az szerinte nem közönséges szerencse-patkó volt ám, hanem: — Ez lenne a bizonyítéka, hogy valamikor régen a tündérek itt laktak a Csallóközben. Amikor aztán távoztak, egy aranypatkót ajándékoztak elődeim egyikének, aki utoljára vitte át őket a Dunán. — De hiszen ez nem aranypatkó! — Most már nem az, de biztosan az volt! Hát a mese igazolásául talán ennyi is elég azoknak, akik hisznek a mesék igazában. Egy régi újságban olvastam: „... A tündérek eltávoztak az Aranykertből, a Csallóközből. Velük együtt eltűnt a fákról csüngő arany gyümölcs és eltűnt az a gondtalan boldogság, amely ma már kizárólag a tündérmesékben lelhető fel. Ma már alig valaki kutat arany után a Csallóközben. Van azonban arany ezen a vidéken, ha nem is a fákon, vagy az iszapban. Minden esztendőben valóságos aranytengert ringat a dunai szél a csallóközi búzaföldeken ...” N. LÁSZLÓ ENDRE Foto: Könözsi 14
