A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-12 / 6. szám
X. Mindezek az elemek — többé-kevésbé tudatosan — a mai nemzetközi feszültségek felérzésével együtt furcsán elvegyülve bukkannak fel Varga Imre gondolkodásában. Bizonyos értelemben megőrzi Vico demokratizmusát. Az Übermensch fogalma Vico és Toynbee alkotó egyéniségeinek tiszteletévé szelídül nála, de magán viseli Schopenhauer zsenikultuszának bélyegét is, ugyanakkor felbukkan költészetében a Távol-Kelet kultúrájának áhítása (lásd: Homage a Ramakrisna, vagy az Elefánt című versét). Űgynevezett dilemmarendszerének nyíltsága éppen ilyen mitikus formában ölt testet — az Elefántban Sajkamuni királyfi, vagyis Buddha születésének — majd a meghatározatlan holnap és a Semmi mítoszában; Spenglertől eltérően hisz Európa jövőjében (lásd Mítosz c. versét), de ebből is csak saját maga, vagyis a költő hamis mítoszát teremti meg. Egyébként erősen belelovalta magát a „végzetes körök” s „az ismétlődések végtelen hatalmába”. Egyelőre nem kozmikus vonatkozásban ragadja meg őket költészetében, inkább a mindennapi, társadalmi és történelmi körülményeinkre applikálja azokat, bár az Arc és ars című ciklusában már kozmikus vonatkozású kételye is felbukkan: „...A vers csupasz / bordáira nőtt irodapapír / mögé begyömöszölni egy teljes eget / és nézni lapulva a kihalt / szívként lebegő holdat — / vajon folytatja / vagy ismétli önmagát? /” Varga ekpürosziszei a történelmi világégésnek. Az ismétlődő körök új, mindent elsöprő veszéllyel fenyegetnek, így hát természetes, hogy ki akar törni belőlük. Ezért van szüksége a hitre: „...a tükör / túlpartján a hit spermáján a kövekben ...” — (Hommage a Ramakrisna), — vagy: „...a pók / ...hitének fonalán / véges testéből / leereszkedett végtelen önmagába /”. A gyűrűtől — vagyis a zárt körtől — még itt sem tud szabadulni. Az így megfogalmazott hit nagyon meghatározatlan valami, és képtelenség is, hogy Tertullianus szavaival éljünk: „Credo quia absurdum est.” Így jut el a zseni tiszteletéig a végtelenben való elakadása után, amit Az elme albérlete című versében fogalmaz meg: „...egy számtengely aknájában / megállt a lift / én a felvonóban / miért ez áramszünet /?” A számtengely a pozitív és a negatív irányba futó végtelen szimbóluma. Hirtelen kiderül, hogy a végtelenben is el lehet akadni. És természetes is: Ramakrisna, az angol imperializmus elleni passzív ellenállás és szelíd vallásreformátor hite nem ad neki elég erőt a kitörésre, a pók, vagy önmaga intenzív végtelenségének tudata sem. Így a rendkívül emberi képességekbe vetett hit vigasztalja meg. Megírja a Két zenei improvizációt. Az első, a Liszt-prelüd — egy lélegzetvételnyi himnusz a Vörösmartytól is megénekelt zeneköltőnkre: „Építsz hangjegyekből mezőt, raksz fölénk eget;/ szertetáguló muzsikád bővíti bennünk a világot / tágítja kívül a hont.” / S következik a kifakadás a becsmérlő ócska cárok ellen. Nem vagyok benne oly bizonyos, hogy annyira becsmérelték Liszt Ferencet; 1842-ben Pétervárott hangversenyezett, s a Filharmónia-Társaság tiszteletbeli tagja lett. Egy évre rá ismét sikerekben gazdag körút: Posenen át Varsóba, Krakkóba, Péter várra, végül Moszkvába. És 1847- ben a Balkánon át egészen Kijevig vonul. A második rész — A továbbképzelt zene már irreális toldalék. Liszt Ferencet megihlette a magyarok szabadságharca, s megírta a Héroide funebbre-t, melyben felhasználta az 1830-ban befejezetlenül maradt forradalmi szimfónia motívumait, s a vereség után megírta a: Funerailles October 1849. című siratóéneket az aradi vértanúk tiszteletére. (A cárok becsmérlése csak ezután következhetett be.) Egy realista felmérés szemszögéből Varga Imre vergődése, a pusztulás és a halál papírra vetett képei már fölöslegeseknek látszanak. Persze, ő nem is a szabadságharc vereségét, de saját végzetes köreinek filozófiáját írja: ......S különös a burkon átsejlő benti világ: szétzúzott hangszerek (vihar utáni fák, pincefényben kihajtott kottajelek) s a megnyurgult ágak végén a csillagok.” Talán mégiscsak jó, hogy megírta e sötét sorokat, mert újabb történelmi ekpüroszisz látomását provokálta ki belőle: „ ... Kukorított! / repült széles szárnyával a láng / nem jajgattam / fedeztek fölperzselt látomások / pörnyék /röpült a máglya vonult izzó / szirmokkal / Lángtollain a tündökletes / Xandu kastély — / Kubla kán palotája ... /” A vers címe: Látomás 1971. március 3-án. Miért köti pont ehhez a naphoz, nem tudom megítélni, talán csak a keltezés napját jelzi a pontosan rögzített dátum, s ilyen értelemben már a cím is arra utal, hogy a történelmi képek nem a múltra, hanem a jelenre vonatkoznak. A harmadik világháború szörnyű lehetőségének felérzéséről van szó. Hogy a képek történelmi vonatkozásait is érthetővé tegyem, az olvasónak tudnia kell, hogy Kubla kán Dzsingiszkán unokája, Kína meghódítója volt, aki Pekinget, az egykori Khan Baligbát választotta székhelyéül. A XIII. századbeli történelmi eseményhez fűződő képek a jelenre vonatkoztatva mindenestül beleillenek a végzetes körök eszmevilágába. Természetes ugyan, hogy a rapszodikusan csapongó költemény eljut a napjainkból vett képekig: „ ... Anyám te kopott konyhatündér / a hajad idáig csobban elárasztja az asztalt / ... Lenn az utca felráng neon öntudattal / fénybetűk egy falon Nézed: / A LÉT CSUPÁN A HALÁLLAL / TÖBB MINT AZ ÉLET. Kár, hogy ilyen aforizmaszerű bölcsességgel végződik a költemény. A lét filozófiai kategória, minden létezőt összegező fogalom, de ami létezik, az keletkezik és el is múlik, csillag, növény, állat, ember egyaránt. A létnek csak konkrét formái vannak, s mindegyikre vonatkoztatni kell a keletkezés és — elmúlás törvényét. A látomás után Adam Clark nagyszerű alakjában, a Lánchíd megépítéséhez menekül, ismét a történelmi ekpüroszisz lángjai közepette: „ ... Sátán-koponya / Belső borulatán / sercegő tűz, habzó láva — / A lukas roncsolt szemgödrön át / ki tódul a napvilágra /”. Négy teljes versszakon át a pusztulás képeit vetíti elénk a költő, csak az ötödikben jelenik meg a Lánchíd építője: „... Clark mordult az osztrákokra ekkép: „A hidat aki meggyalázza, széttöri — gyáva!” / A most mint eltévedt bogár a hatalmas ég alatt / töprengve nézi a hidat — Árva /”. Történelmi tény, hogy Clark Ádám megmentette a felrobbantásra szánt hidat, de nemcsak az osztrákok elől, hanem a negyvenkilencben visszavonuló Dembinszky seregei elől is. Ilyen értelemben rendkívül előremutató példa. A Lánchíd építésének vezetője, aki minden körülmények között saját alkotásának megvédésére tör. Azt hiszem, olvasóinak úgy szerzett volna valóban esztétikai élményt, ha ilyen pozitív és a valóság megfelelő koncepció keretében vázolja fel alakját. A Tűzbögöly erősen ambivalens értékű vers. Annak ellenére, hogy Che Guevara, Ritszosz és a délamerikai mozgalmak tiszteletére ajánlja, a békéért és egyenlőségért — maga a cím arról tanúskodik, hogy a forradalmak is a történelmi ekpüroszisz körébe tartoznak, ugyanakkor rokonszenvet is ébresztenek benne, mert a hódítások ellen törnek. Néhány megfogalmazása mégis az említett kétértelműségről tanúskodik: „...kitör a lázadás szirmaival kivirágzott a hangszórókból / köcsögökből vedrekből a sznobok farzsebéből / izgatottan vartyognak róla a rádióállomások kofák / és vannak akik felírják a falakra / A GOLYÓK MEGVÁLTOZTATJÁK A LEVEGŐT!!! / Épp’ ez a három felkiáltójel tolmácsolja a kételyt, s ugyanakkor fel is ébreszti: valóban megváltoztatják a levegőt?! Ne feledjük, a forradalom golyóiról van szó. A túlsó oldalon még ugyanaz a kar énekkel: „ ... a tanyák között vörös tarajokkal csipkés a tér / de a parasztok a sültparasztok félnek vagy alszanak... /” Költőnk, úgy látszik, nem sokat értett meg a forradalmak taktikájából. A történelem folyamán egyetlen forradalom sem jutott sikerre a paraszti tömegek támogatása nélkül. Éppen ebbe bukott bele a Párizsi Kommün, részben a Magyar Tanácsköztársaság is. A Nagy Októberi Forradalom pedig ezért győzedelmeskedett, mert a muzsikok nagy tömegei váltak a szocialista forradalom hordozóhullámává! Szidalmazással („sültparasztok”) aligha lehet megszerezni szövetségüket. Hasonló kételyt ébresztenek a költemény vége felé a vezér szavai: „... én nem akarom tudni az elme gerillaharcát... stb. / fekszem / az elme érzi kifáradt utaimat...” A forradalomba nem lehet, nem szabad belefáradni. Emlékezzünk csak Lenin Lunacsarszkijhoz címzett szavaira, mikor az 1905-ös forradalom veresége után kiábrándult a forradalomból. A Materializmus és empiriokriticizmus című munkája BÁBI TIBOR elégséges bizonyítékul szolgálhat számunkra — Varga Imre számára is. A Tűzbögöly esetében legfeljebb az vigasztal meg bennünket, hogy azok a szavak nem a tényleges forradalmár — csak a költő szavai. A Crusos-szaltók valóban a meghasonlás és a magány ciklusa, s éppen ebben találjuk a legkülönösebb sorokat: „ ... lécek dobrokolását / hallgatod a vezércikkek / túlsó oldalán / Kulacsban / Ébredsz /. Tehát politikai valóságunkat tükröző sajtónk elől menekül a mámorba. Az Anzikszban a 10. szám alatt bukkanunk rá a már idézett sorokra: ......ami épült eddig / csak sötétség / ami leomlott / eddig / csak sötétség.” Az Arc és ars című ciklus egy derűsebb megoldások felé mutató — önismeretre törő ars poetica. Elsősorban tisztába jön a költészet értékével : „ ... a tűz bármennyire szítod / nem melegít / mint a betű / vagy a villám / csak jelez... /. A 11. szám alatti rész utolsó sorai: „Leakasztod a tükör mögül a holnapi / világot s benne mint arcodban / hazádra lelsz /.” A ciklust befejező részben már nem világpusztító tüzet, de vízözönt sejt, ennek ellenére optimisztikus kicsengéssel zárja le sorait: „...De a homlok alatt a föld méhében / már egy új táj rugdal. / Igaz, ezek a derűs előrepillantások nagyon meghatározatlan célokra szegeződnek, s valahogy indokolatlanok is. Az Arc körül tengerek című versében mindezt le is rontja. A várost partra sodródott halhoz hasonlítja, s az egészet reménytelenül reménykedő sorokkal zárja le: „...Már nem tudjuk ki a hajós / Már nem tudjuk micsoda a hajó / Kivárjuk a kedvező szeleket. /” Ismét nem tudni, micsoda kedvező szeleket. Mítosz című prózaverséből már megemlékeztünk. A Bércbálványban jut el a szimbolisták misztikus kapcsolataira (korrespondenciáira) emlékeztető megfogalmazáshoz: „Egy irdatlan jel / Kőbe öltözött /”. Egyébként a bércbálvány éppen olyan patetikus és hamis, mint a Mítosz, csak érthetetlenül komor: „Nem mozdul / az éjszaka burka / lefeslett róla / Védtelenül keményen áll / Mély arca a szelek fészke / s ahogy kitódul a szél / a történelmi ráncok közül / mintha látszana az arca / Az ajak / Az égnek támasztott homlok. /” Azt hiszem, nincs szükségünk ilyen mesterségesen teremtett óriásokra. A történelmet egyszerű, hétköznapi emberek csinálják. A felboncolt múzsában: „...egy vándor lép az / úton / átüti a papirost / eltűnik mögötte.” Tehát költőnk eljut a vers túloldalára, akár Kulcsár az első kötet utolsó versében, csak éppen nem dobol. A 3. szám alatt szembetalálja magát a valóság tengerével, mely: „ ... betör a betűk közti résbe...” A 4. szám alatt: „...egy ember fut / fáradtan a szembeszélben /”. Ha fáradt, miért fut, s miért éppen a szembeszélben? Tehát ellenez valamit, csak azt nem sejti az olvasó, hogy mit. Éppen ezért csak elmosolyodik: hát fusson, ha futni akar, de nincs kedve elfogadni felkínált forró vérét, se kihalt arcát, a sok láthatatlant sem ami látni adatott neki. A kételyek egy ciklus írása közben című versében jut el önmagának, mint alkotó egyéniségnek kultikus megfogalmazásához: „ ... Csobban a hús Test a testbe árad / A szóval eggyé vegyültem / őserővé lényegültem / magam része vagyok: hatalmam kifáraszt/”. Ismét csak mosolyt csal az olvasó arcára: micsoda hatalom ez a sok félresikló naivitás? Egyébként az előző és az utolsó ciklusban is folytatja a nagy alkotók árnyékába menekülését. (Folytatjuk) ■A KILENCBŐL HÉT 14
