A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)
1976-08-30 / 26. szám
A felszabadulás utáni esztendőkben, amikor a parasztember életébe bedübörögtek az első traktorok és bizonyosnak látszott, hogy utánuk újabbak is jönnek, a parasztember megállt a „vasördög“ előtt és néhány kurta szóval, ám félénken ócsárolta a traktort. Féltékeny volt rá, ellenségének tekintette, mert megsejtette benne a hódítót. A paraszti életforma évszázadait végigküszködő sorsok ösztönét örökölt ember összeszorult szívvel pillantotta meg szeretett lovainak és jámbor igásállatainak leáldozó csillagát. Nem volt bizalma a traktor iránt. Bizalma a lovaké volt, s bizony ezek rá is szolgáltak erre. Szerette tehát a lovat. Még az a paraszt is, aki sosem mondhatta magát lovasgazdának. Aki egy életen keresztül csak álmodozott róla, az szerette csak igazán! Szívósnak, szépnek, hűségesnek ismerte meg. S bizony még a könnye is kicseppent, amikor a háborús frontok sarába ragadt ágyúk előtt ott látta megszakadni a lovat. Amikor az ostromgyűrükbe zárt, kiéhezett lakói ott nyúzták az elhullott lovakat a véres flaszteron. Vagy ott látta az elesett katona mellől elvonszolhatatlan, gazdájához halálában is hűséges lovat. S a lónál okosabb állattal soha, de annál ostobább emberrel bizony sokszor találkozott már életében. így aztán, amikor ott állt a traktor előtt, hirtelen nem is tudott mást felhozni ellene, csak azt, hogy a traktor rossz, mert letapossa a földet s ráadásul trágyát sem „szolgáltat“, mint az igásállatok, a lovak. A bárgyú és gyámoltalan, ám mégis kedves és emberi érvelésen akkor még csak kevesen mosolyogtak. Ma mór persze azok is kinevetik a hajdani önmagukat, akik az ötvenes években sokáig kötötték az ebet a karóhoz s a lovak iránti szeretetből, jóhiszeműségből sokáig szidták a traktort. Am a lovak számára minden parasztember szívében máig is tágas hely maradt, s máig is szeretettel tudnak beszélni a lovakról. Az ember, a ló és a traktor azóta megbékéltek egymással. Igazi ellenségek persze sosem voltok, bár hát a ló számban és teljesítőképességben alulmaradt. De nála szebb, hűségesebb és okosabb állatot ma is hiába keresnénk. Felkerestem hát a lovakat.. . Fent a Murányi-fennsíkon, ahol a hatalmas erdők közt rejtőző kövér legelőkön gyönyörű ménesek élnek. Pár száz méternyire a tenger szintje fölött, húsz kilométernyire a legközelebbi emberi településtől. Az itteni lovak alig néhány emberrel találkoztak életükben. Itt jöttek a világra, itt álltak lábra, itt haraptak először a fűbe. Gondozóikon, nevelőiken kívül nem sok embert láttok, mégis szelídek, kedvesek. Talán éppen ezért. A fennsíkon akkor kezdődött el a lótenyésztés, amikor másutt kezdtek teret hódítani a traktorok. 1950-et írtak. A fennsík hat esztendővel korábban még puskaropogástól volt hangos, rengeteg partizán vette be magát az erdők sűrűjébe, s a hatvanhét hektárnyi terület egy része katonai repülőtérként szolgált. Ennek köszönhetően itt most béke van, csend és nyugalom. Amikor az autónk megáll, a lovak egy fél percre felütik a fejüket, aztán tovább legelésznek. Hallani szájukban az üde, méq harmatos fű ropogását. Korareggel van. Amit látok, az nem csak legeltetés, itatás is. Eső régen esett, a környékbeli forrásokból alig-alig csöppen egy kevés víz. Egyébként is ezeket a lovakat úgy szoktatták, hogv kizárólag abból tartsák el magukat, amit a környező természet nyújt. Szomjukat a mélyedésekben felgyülemlett esővízzel és harmattal oltják, éhüket pedig kizárólag legeléssel. Abrakot, szemesta kormányt eddig még csak nem is láttak. Akár a vadlovak — bár magatartásuk jámbor, szelíd. Nézem a békésen legeltető ménest, hallgatom a vezérlovak kolompjának szavát és elégtételt érezve arra gondolok, hogy íme, az embernek mégiscsak szüksége van a lóra. Nemcsak a háborúkban, nemcsak a versenypályákon. Ezeket a lovakat iqóslovakként tenyésztik az ország erdőgazdálkodási, fakitermelő üzemei részére, ahol nélkülözhetetlenek. Annak ellenére, hogy a fakitermelés terén is nagy változások álltak be, erős és ügyes gépek segítik, könnyítik az ember munkáját, itt még mindig szükség van lovakra. Nem pótolhatók semmivel. Olyan naav szükség van rájuk, hogy országos viszonylatban többszöröse a kereslet a kínálatnak: ötször annyi lóra lenne szüksége az erdőgazdaságoknak, mint amennyit a tenyészetek nyújtani tudnak. A lovak négyesztendős korukban kerülnek eladásra, nvolctízezer koronáért. Jóllehet tÓDlálékukat és „hajlékukat" egyaránt a természet adja, felnevelésük önköltségi áron négy-ötszörösen eladási árnak. Pedia iái és okosan gazdálkodnak az itteni szakemberek. Hiába, a ló ma nem olcsó s ennek okai régebbi eredetűek. A tenyészet fennállása óta vezetett törzskönyvekben eddig 1890 csikó születését jegyezték be. luraj Hrčák csikós 1150 darabot adtak már el a fakitermelőknek, a többi itt legelget, növekszik, edződik, mígnem négyesztendős korában aztán gazdát cserél, hogy meredek hegyoldalakon vontassa a hatalmas szálfákat. Duruttya Mihály mérnök tősgyökeres kassai. Két szenvedélye van: a lovak és a futás. Esztendők óta minden reggel lefut tizenöt kilométert s néhányszor már ott versenyzett a Kassai Békamaraton népes nemzetközi mezőnyében is. Szereti szülővárosát, mégis megvált tőle, mert úgy látszik, a lovakat még jobban szereti. Amikor a nyitrán a mezőgazdasági főiskolán diákoskodott, mór tudta, mert elhatározta, hogy ha végez, csakis a lótenyésztésben fog dolgozni. Igazi szeretettel, szakmai hozzáértéssel beszél a lovakról. Rengeteget tud róluk. Genetikai képleteket rajzol és azt magyarázza, hogyan tenyésztenek majd ki különböző keresztezések útján egy olyan fajtát, amely remélhetőleg „szlovákiai hegyiló“ néven kerül rá a világ lófajtáinok listájára. Ez nem kis' dolog. A végleges eredményig öt generáció felnevelésére van szükség, s közben persze jó adag türelemre, sok-sok hozzáértésre, lelkiismeretes munkára. Már utána vannak két generációnak, s biztosak benne, hogy sokéves munkájuk sikerhez vezet majd. Az alapanyag a híres kárpáti fajta, a mokány (hucul) ló, 26
