A Hét 1976/2 (21. évfolyam, 20-39. szám)

1976-08-02 / 23. szám

csendet eleinte, talán hosszú percekig észre sem vettem. A végtelen fehér óceánt bámultam, mérföldes felhőgomolyagok lusta nyújtózkodását a szikrázó napsütésben, s gondolom, egy kicsit elbóbiskoltam. A csend riasztott fel: hogy nem hallom a motorok megszokott szelíd zúgását, s hogy idebenn is elült minden zaj, megszűnt a mászkálás, mocorgás, beszélgetés. Az utasok valamennyien a helyükön. Túlnyomórészt japánok, ülnek, és komoly arccal, szótlanul néznek maguk elé.

Nem tudom, mikor tették le az újságot a kezükből, ez a szemüveges fiatalember, itt előttem, a jegyzetfüzetét s a tollát, társa meg a nagyítót, amivel egy könyvecske valamiféle ábráit nézegette. Még szomszédom is, a tokiói lengyel

nagykövetség kereskedelmi tanácsosa, ölébe ejtette a könyvét s a levegőbe bámul.

Szinte óvatosan nézek hátra. Az utastér végében három piros sapka az üléstámlák felett: kissé lehajtott fejjel a három örökmozgó japán stewardess. Először látom ülni őket, amióta Moszkvából elindultunk. Két férfitársuk már szintén egyenruhában, az átellenes két ülésen. Merev arccal mintha figyelnének valamire.

Már úgy érzem magam, mint valamilyen ismeretlen vallás templomában: elbámészkodtam furcsaságain s nem vettem észre, hogy közben a hívők mind letérdeltek. Csatlakoznom kellene hozzájuk, az idegen illendőségével, hiszen itt most valamiféle szertartás kezdődik. Vagy talán már el is kezdődött...

A csend a fülemen át az agyamig

hatol. Megértem, gépünk már nem is repül. Csak lebeg a levegőben. Várunk ’valamire?

Talán a leszállási engedélyre. Megérkeztünk volna már? Nézzük csak, itt a menetrend: érkezés tizenegy húszkor. És most... ó, az én órám még a moszkvai időt mutatja. Szomszédomra nézek. Tekintete kifelé mutat, mintha intene is.

Az ablak felé fordulok s megértek mindent.

A látvány lenyűgöző.

A felhőtengerből, mint büszke piramis a sivatag homokjából, karcsú zöldeskéken kibukkan a „Hegy“.

A Fudzsijama.

Tisztelgünk előtte. Barátságosan viszszamosolyog.

Megérkeztünk Japánba.

Hatéves koromban láttam először igazában hegyeket. Addig csak a távolból láttam egy amolyan kékes foltot, amiről később kiderült, hogy a Zobor. Aztán apám elvitt egyszer magával Rozsnyóra. Mór az úton is sok érdekeset láttam. És hegyeket, végre hegyeket, közelről. Hűvös kékségük meleg zöldbe váltott át. Mosolyogtak a napsütésben. Mintha éppen engem vártak volna.

Boldogan igyekeztem apám nyomában, fef Krasznahorka várába. Ez volt az első túrám, az első a későbbi csaknem ezerből. De a szememet sem kell behunynom, hogy lássam ezt az utat. Talpam érzi a köveket, arcom a napsütést, meg a hegyoldalban lengedező szellő hűvösét, és érzem az illatot is, a gömöri erdők illatát. No de nem erről akarok írni.

1. A VULKÁNOK ORSZÁGA