A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-05-30 / 22. szám
JÓKAIÉK KISINASA MEG A MARTOSI FEJEDELEMASSZONY Szombathy Viktor 1894 Szeptember hó tizennyolc Nem írhatunk, tele van már minden polc Jókai Mór, Ordódy és Jankovits, Feszty Béla s Balogh Imre, a hamis. Nos, innen, Martosról hoztak maguknak kisinast a pesti, Bajza utcai házba Fesztyék, bizonyos Pesti György Jánost. György a vezetékneve, de mert Pestet is megjárta, ragadványul kapta hozzá a „Pesti" előnevet. Akkor még Jókai is a Bajza utcában lakott fogadott unokájánál, aki Feszty Árpádné volt. A harmincas évek során találkoztam Pesti György Jánossal. Világtalan volt már szegény; nyugdíjasként élt ugyan Martoson, de „kezét a világ ütőerén tartotta", mint mondogatta. Mert minden művelődési összejövetelen megjelent bizony az iskolában s oly okosan szólalt föl, magyarázott, hogy gyönyörűség volt hallgatni. Mert csak a szeme volt világtalan, elméje változatlanul oly világosan fényes, amilyen ritkán akadt az egyébként nagyeszű Martoson. Ez rögtön kiviláglott abból is, amikor bemutattuk neki vendégként érkezett társunkat, az akkor Clevelandben egyetemi tanárságot folytatott s íróként nálunk is jelesül ismert Reményi Józsefet: — Én az ön nevét jól ismerem, ön az amerikai Clevelandben él, tanít s ír. Reményi Jóska hátrahőkölt. Első pillanatban azt hitte, előkészítettük jövetelére a világtalan embert. Pedig nem. — Érdekel a világ — mosolygott Pesti György János és letette kezéből a cseresznyés tálat a száruktól fosztott gyümölcsszemekkel —, ne csodálkozzanak rajta, Jókai árnyékában nevelkedtem, a Feszty-házban. Betessékelt a szobába, odaszólt a feleségének: — Nézd, három vendégem is jött egyszerre. Szeretnék örömben a bőrömből kibújni. Tizenötéves kisinasként került a Bajza utcai kis palotába, a későbbi Petőfi Házba. — A világ legkedvesebb embere volt Jókai gazdám. Úgy bántak vele, mint egy fejedelemmel. Amikor aztán Jókai gazdám újra megnősült és Fesztyék feloszlatták a háztartást, engem Benczúr Gyula, a festőművész vett magához. Húsz évig éltem náluk nagy megbecsülésben. Amikor megvakultam, azután is maguknál tartottak szeretettel. Később mégis hazakerültem s Benczúr gazdám hagyományozott nekem egy szép tanulmányfőt. De az már nem került el hozzám. Jókaiéknál, Benczuréknál sokat olvastattak vele. Végül tisztában lett János bácsi mind a régi, mind a korabeli magyar irodalommal, s úgy tudott Dickensről, akárcsak Mikszáthról, vagy Arany Jánosról. Világtalan korában felolvastatott magának. Ha nem volt megelégedve a hangsúlyozással, közbejavított. Ottlétünkkor éppen Arany Öszikékjét olvastatta. — Drága, kedves ember volt Jókai Mór, szelíd tekintetű. Kártyapartnereivel mindig évődött. Ha Jókai nyert Tisza Kálmántól tarokkon négy forintot, odaszólt neki: „Kálmán, ne sajnáld a pénzed, ha kell visszaadom, egyél igyál rajta!" — „Nagy huncut vagy te, Móric!" — vágott vissza Tisza. A Petőfi Ház felavatásán sok jeles úrnak felszolgáltam. Sok jó bor volt az asztalon. Azt mondja Mikszáth Kálmán: „No, ilyen jót még Petőfi se ivott!" — Odaszólt Bródy Sándor: „De Teleki grófnál csak ivott!" — „Megitta volna maga Teleki, ha lett volna neki!" — így Mikszáth. Pesti György János elmosolyodott s így folytatta: — Azon vitatkozott egyszer Herczeg Ferenc, meg Mikszáth Kálmán a Jókaiék asztalánál, szükséges-e az íróembernek feleség? Herczeg úgy vélte, nem okvetlenül. „Dehogynem! — kiáltotta Mikszáth — mert a férfi nem tudhatja, amit egy nő tud. Lám, én megkívánom, hogy a feleségem ott üljön a másik szobában, varrjon, kézimunkázzon, ha dolgozom. Aztán, ha valamit nem tudok, csak átkiáltok hozzá: Ilonmmmm kám, fiam, a bárány megeszi-e a rozmaringot? — Erre Ilonka aztán megmondja, megeszi-e, vagy nem. Mert az asszony sok mindent tud, amit a férfi, vagy az író nem tud. Én is, amit nem tudok írás közben, azt Ilonka szépen bekiáltja nekem!" Kár, hogy abban az időben, amikor Pesti György János még élt, nem volt magnetofon; a századvég s századelő írói, művészi világát „házbelsőből" örökíthettük volna meg. Volt ugyanis valami nagyon szép vonás az öreg György János visszaemlékezéseiben — ellentétben más „inasvallomások"-tól: csak a szépet, jót, kedveset tudta mondani régi gazdáiról. Még a pletykái is oly szelídek, senkit sem bántok voltak, mint maga, a régi gazda, Jókai. — Ahogy lejött a lépcsőn, úgy állt fel mindenki, mintha maga a király lépkedett volna alá — nézett maga elé világtalan szemével az üres semmibe Pesti György János bácsi s úgy véltük akkor, nemlátó szemével tisztán látja maga előtt „a világ legjobb emberét". A Fejedelemasszonyt Bazsó Lidinek hívták lánynevén, s ha valaki egyszer majd megtekinti Szeged mellett, Pusztaszeren az újra rendbehozott „A magyarok bejövetele" című Fesztykörképet, bizonnyal rajtafelejti szemét Árpád fejedelem feleségén, a nagyasszonyon. Ott ül Bazsó Lidi, a legszebb martosi leány, négy ökör vontatta, fakerekű diadalszekéren a Vereckei szorosban, ahogy a millennáris romantika elképzelte s a sejtelmes jövendő elé tekint. A lefestendő arcok nagy részét Martoson gyűjtötte egybe s rajzolta le Feszty Árpád. Fejedelemasszonynak Bazsó Lidit választotta ki. — Gyere, Móric bácsi — mondta egyszer Feszty Árpád Jókainak — nézd tneg őket elevenen. Törzsfők s törzsfőnék, harcosok és fehér lovat áldozó sámánok keringtek Jókaiék körül a bogárhátú, szelemengerendás, nyitott tűzhelyes házak között.-- Megérdemlik, hogy ecsetvégre vedd őket — bólintott elégedetten Móric bácsi s később a műteremben is eleinézegette a vázlat-rajzokat. Ki tudja, mire ihlették meg őt. Bazsó Lidi azóta is úgy járt a faluban, oly szép tartással, oly öntudatos érzületekkel, menyecske korában s később is, mint önmaga fejedelmi megtestesülése. Rá is ragadt a név: Fejedelemasszony. Kellemes, finom viselkedésű parasztasszony volt; tudta, mivel tartozik a rangjának. Csak éppen önmagát nem látta fejedelemasszonyként. Hívták, nézze meg A magyarok bejövetele körképet, de sohasem jutott rá ideje. Fizették volna az útját, de a mezőn-réten-istállóban mindig akadt valami egyéb teendő. Addig-addig készült, amíg meghalt Jókai, majd Lovranában Feszty Árpád s közvetlen ezután kitört az első világháború. Sose volt érkezése Bgzsó Lidinek, hogy saját teljes fenségében' láthassa magát a pesti Városliget körkép-pavillonjában. Csak meséltek neki róla, csak fényképen látta, csak elképzelte magának. Aztán bennmaradt a faluban: 1919 után útlevelet kellett volna váltania, hogy Pestre felmehessen s megnézhesse magát. Nem volt kedve hozzá. Megkérdeztem egyszer tőle, miért nem cselekszi? Pénzébe se kerülne. — Öreg vagyok én már hozzá — felelte lemondóan —, nem akarom látni lányságomat. Halála előtt mégiscsak megnézte a képet. 1943-ban autón vitték föl Pestre. Igen öreg volt már, lábai elvékonyodtak, a járást nem bírták. A Körképhez vezető lépcsőn nem -tudott felmenni. Két markos ligeti legény ültette karosszékbe s úgy cipelte föl a lépcsőn. Ma is megmaradt a fénykép, Feszty Masa őrzi. Bazsó Lidi ül a magasra emelt karosszékben, vékony lábai ernyedten lógnak, kendős, aszott feje félrebillen s úgy tekint magával szembe ötven esztendő ködös távlatából, mint egy varázstükörbe, amely hirtelen elibünk villantja a múltat s kegyetlenül szorítja torkon a jelen pillanatot is. Nézte, nézte Bazsó Lidi önmagát, a diadalmas, gyönyörű fejedelemasszonyt, Árpád vezér feleségét. Aztán ennyit sóhajtott: — Kár, hogy nem hallgattam Jókai úrra, amikor üzente: Gyere, Bazsó Lidi, megnézni magadat, fizetem az utat. Most gyere, amíg ugyanaz vagy! rekedt mássalhangzó-bozótjába tüskék közé lelnyársalódni ó folyó ó folyó földem folyója fekete földem tükre iorditva áll benned az idő s az időben a változó mindenség örök tüze hajlékeny ágú áradó apadó folyó készülődj magammal viszlek készülődj ó folyó készülődj a befogadásra II mondom néktek ez a part amit magamban megépítek megáll örökké mondom néktek ez a szél nem téved el más tájak felé immár soha -i mondom néktek ez a folyó az időben ímegszüli önmagát megújul minden napkeltében > LU U-őrizzétek magatokban a hullámverését a* életem eleven ritmusát az iszap-ágyat O a sós és nád közötti csendes öböl ^ vizibogár-békéjét az érett buzogány bugáját 1/1 mondom néktek őrizzétek magatokban a folyót itt küldöm cseppenként nyelvem alatt hordott í* énekemben ^ 21
