A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-05-30 / 22. szám
I GÁL SÁNDOR Reggel érkezem llléshózóro Fóthyékhoz. Márti a kicsi Zoltánnal van idehaza Csomagol. Indulófélben van Algériába, Jancsi után. Márti leveleket ad, amelyeket Jancsi írt Algériából, j azokat olvasom. .Jancsi remek levélíró. Az iskolában még verselt is, de aztán I „józanabb" pályát választott: állatorvos lett. Míg Márti rakodik, két albu- i mot lapozok át. Mindkettő diákköri fényképekkel van tele. Mert Mártánál ; semmi el nem vész; Márta a megőrző. Csak forgatom a képeket, s némelyiken alig ismerek magamra. Cingár emberke — ez voltam. S most? Hiábo: | közel a negyven. — Pedig tényleg te vagy — mutatja I az egyik képen Márti. — Mikor utaztok? — Ahogy rendbe tettem az itthoni dolgainkat. Somorján építkezünk, van elég gondom az indulásig. Három év nem kis idő. . . . Mártiról és Jancsiról csak együtt és egyszerre lehet beszélni. Ezért elkérem Jancsi címét. írok neki. Mondja el ő, mondják el ők, ami elmondható az elmúlt tizenöt évről. Megy a levél Afrikába. íme a válasz! Az ember nemcsak tudatában hordja emlékeit, hanem élete fordulóinak, epizódjainak hordozói az őt körülvevő táj és környezet is. Különösen vonatkozik ez az ember szülőfalujára. Oroszkán születtem, nevelkedtem. Nagyon szeretem ezt a tájat. Ha fáradt, vagy szomorú vagyok, mindig oda megyek, miként Anteusz, új erőt gyűjteni. A feleségemnek mondogatom mindig: ott még d libagágogós is más. A tizenéveseket ugyan már nem ismerem, de érzem, tudom, szívesen látnak az emberek, hiszen itt nőttem fel, innét indultam el, „nyitott könyv" vagyok számukra. A gyerekkorom nem volt örömteljes. Apóm sajnos nem tért vissza a hábo- i rúból, így Anyám két kiskorú gyerekkel és adósságokkal maradt egyedül. Gazdálkodtunk. Apóm elvesztését hatévesen nem tudatosítottam, de hiánya később egyre nyomasztóbban nehezedett rám. Nemcsak az anyagi hátránya, hanem, főleg lélektani oldala ennek a tragédiának: az apai szeretet, intelem és tanács hiánya, különösen az élet nehéz óráiban. Amióta az eszemet tudom, azt kell bizonyítanom, hogy egyedül is ember vagyok, és ez adott ; erőt a későbbiek folyamán is, mert | Anyám minden idejét-energiájót a lét! fenntartás biztosítósa foglalta le. Ma j már, mint férj, és szintén két gyermek apja, a gyermeki hála és tisztelet mel- I lett csak csodálni tudom hallatlan ki- I tartását. Tizenöt éves voltam, amikor beiratkoztam a gimnáziumba Párkányba, j Sajnos, két hónap után ott kellett hagynom, mert a bátyámat katonai szolgálatra hívták be, Anyám pedig nehéz műtéten esett át. Két évig gazdálkodtam, közben a cukorgyárban is dolgoztam idénymunkásként mindkét évben, örömeim a könyvek voltak, és az, ha hallgathattam a falu mesemondóját, az ízes beszédű Hruska Annus nénit. Boldogan emlékszem a Csemadok keretében lejátszott színdarabokra, na meg o harsány lakodalmakra is. Szomorú és fájdalmas emlék számomra, amikor megdöglött a lovunk; ezt soha nem fogom elfelejteni, mert lelkileg is nagyon megviselt. Nyugtalan természetemet nem elé-TIZENÖT ÉVE INDULTAK gítette ki a fizikai munka; egyhangúnak találtam, és nagyobb erőpróbákra j vágytam, ahol bizonyíthatok. Amikor a j bátyám leszerelt, jelentkeztem a technikumba, Komáromba. Az első hónap volt o „legnehezebb"; a mozgáshoz szokott embernek ülnie kellett hat-hét órát naponta. Néha azt hittem, nem bírom tovább a négy fal között, felugróm és kirohanok ... A komáromi éveket életem legszebb korszakaként tartom számon. A környezet hatása ' meghatározta az ember későbbi életútját, nézeteit, egyéniségének kialakulását. Régi igazság, hogy o húszéves korban kötött barátságok a legtortósabbak. Nekem az iskola, illetve az osztályunk nagyon sokat jelentett, és jelent ma is. Azóta sok helyen megfordultam, sok embert megismertem, de nem tapasztaltam sehol azt a nagy ragaszkodást, ami minket összekötött. Az okát képtelen vagyok megfejteni. bizalmat öntött belém, ami elég volt az élet minden eddigi küzdelméhez. Köszönet érte! Úgy utaztam Brnoba, hogy féljegygyel nem olyan drága az út, és ha már arra járok, körülnézek. Felvettek az egyetemre. Új környezet, nyelvi nehézségek, és anyagi gondok. Ného azt hittem, hogy nem bírom tovább, : de meghótrálni soha eszembe sem ju| tott, mert minden nehézségben ott volt I az ösztönzés is. A kevés szabad időt anyagi gondjaim enyhítésére kellett fordítanom. Voltam a teherpályaudvar alkalmi rakodómunkása, beugró villa - moskalouz, statiszta az Operában, hómunkás, és ki tudná mi minden még. Természetesen a nyarak is kémény munkával teltek, aratással kezdtem a szünidőt és a konzervgyárban fejeztem be. Később a nyelvi nehézségek megszűntek, és anyagilag is egyenesbe jöt-A véletlenek találkozása lenne? Az „osztály" nevet bátran lehetne a „csalód" szóval helyettesíteni, mert mi csa: ládtagokként ragaszkodunk egymáshoz. Az én esetemben ezt szó szerint , kell érteni, mert feleséget is ebből az j osztályból választottam. Meggyőződésem, hogy Rezső bácsinak is nagy sze' repe volt abban, hogy mi ilyenné formálódtunk. Gondolkodása, egyénisége i szinte belénk ivódott, s hiszem, hogy az ő szavai gyermekeinkben is tovább élnek majd. Az érettségi előtt beszélgettünk, eleinte hallani sem akartam orról, hogy tovább tanuljak. Hivatkoz; tam beteg Édesanyámra, anyagi helyzetemre és a nyelvi nehézségekre. Hiába. Most is fülemben cseng a ; hongjo: „Jancsi, neked menned kell, érted? Kell! A nyelv menni fog, s az anyagiak is elrendeződnek. Majd nyersz a sportkán" — tette hozzá mosolyogva. Görcsös ellenállásomat tulajdonképpen ezzel a tréfás félmondattal szerelte le. Akkor még nem tudtam, ma már igen, hogy a legtöbbet az adja, aki biztatást és hitet ad. Sokat tanultam tőle; tudom, mindezt mástól is megtanulhattam volna, de küzdésre bátor öntudatot, a félelem nélküli nekifutást az erőpróbákhoz, azt neki köszönhetem. Neki, aki annyi önteni, mert- a negyedik évfolyam befejezése után demonstrátorként dolgoztam oz egyetemen. Az ötödik évfolyam elvégzése után megnősültem. Mindketten elég jól ismertük egymást ahhoz, hogy lehetetlent ne várjunk a másiktól, így aztán nem is ért bennünket az elmúlt tizenegy év alatt semmiféle meglepetés. Sokan elavult intézménynek tartják már a házasságot, de én sajnálnám, ha kimaradt volna az életemből. Minden emberi kapcsolatban, de a házasságban különösen, mindig egymás emberi értékeit kell a szem'előtt tartani. Ebből fakad a megbecsülés, a tisztelet és a — megbocsájtós is. Nekem a feleségem a legjobb társaságom, akivel ennyi év után sem tudok társalogni a humor árnyalata nélkül; aki magára vállalja a férfigondok fele részét, ösztönöz, biztat, hogy előre lépjek, pedig ennek ára is van; ezt a család és ő érzi meg a legjobban. Illyés Gyulát hívom segítségül, hogy érzékeltethessem összetartozásunk lényegét: , Nélküled, mint az olló egy fele — vön árvább ennél? Suta a sorsom: hogy vágjak vele? — Mit kezdenék, ha nem szeretnél? Szeretem a verseket. Juhász Gyula, XXI. ! Petőfi, Ady, Illyés és Jevtusenko verseit a legjobban. A költészet a szavak ünnepe. Olyan lelki táplálék, mint a zene. A cél, a feladat, amiért érdemes hömpölygetni a hétköznapokat, az egyetem elvégzése után sem hiányozhatott az életemből. Az ember egy idő után eljut annak felismerésére, hogy valójában milyen keveset is tud, és minél mélyebbre hatol a tudásban, annál több új kérdés nyílik minden új ismeret nyomában — végtelen az út. . . Az egyetem elvégzése után sem ment minden simán. A dunaszerdahelyi járásban kaptam állást, de mivel Márti Brotislavában dolgozott, én naponta ingáztam Réce és Somorja között. Albérletben laktunk. Katonának kellett volna mennem, de bevonulás előtt egy héttel Nyitra mellett elütött egy teherautó. Az eredmény: erős agyrázkódás, féléves betegszabadság, lelki depreszszió. Néha azt hittem, nem leszek többé teljes értékű ember. De: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék . . .” Állapotom lassan javult, egy éves késéssel letöltöttem a katonaidőmet. 1967-ben lllésházára kerültünk, végre önálló lakás, kedves környezet. Itt született a második kislányunk. Amikor mór egy kicsit helyrerázódtunk, kislányunk elvesztése feketítette be életün: két hosszú évekre. Az ember életében, világában benne vannak az örömök és a tragédiák is, és ezeket, sajnos lehetetlen szétválasztani. Együtt kell emlékezni az örömre és a jajra-bajra, derűs napokra és a kemény esztendőkre. Az életünkre. Egy biztos: a sikert soha nem I hozzák tálcán. Nem tartom magamat ; rendkívüli esetnek, sem tehetségnek. Mi adott erőt, hogy mindig előbbre lépjek? Legjobb barátom. Köteles Guszti mondta egyszer, hogy: „a minden elképzelést felülmúló szent akarat”,Talán ez. Elégedettnek lenni, megállást jelentene. Titkos vágyai mindenkinek vannak, nekem is, de nem megyek elébük; várok türelmesen. A legfontosabb számomra, s ez meg is valósult, hogy mindig legyen feladatom. 1974 augusztusa óta állami kiküldetésben Algériában dolgozom. A munka itt megerőTtetőbb, érdekesebb, de o veszélyek növekvő arányáról sem szabad megfeledkezni. Szakmai látóköröm kiszélesedett, olyan betegségekkel találkoztam, amelyeket eddig csak könyvből ismertem. Mit adott számunkra Afrika, illetve ez az ezerarcú or: szág? A kezdeti nehézségek után — az álmok világát. Nagy-nagy örömmel tölt el, hogy világunk így kitágultkiszélesedett. Ilyenkor jövünk rá arra, hogy a megannyi különbség a másmás kultúra és vérmérséklet, eltérő szokások és a különböző nyelv burkán áttörve, az ember mindenütt felfedezheti és magáévá teheti azokat az értékeket, amelyeket ez az izgalmas, bonyolult és gyönyörű élet kínál - a számára. P. S. Most a Márti következik. Sok hozzátenni valóm nincs ahhoz, amit a Jancsi elmondott, legfeljebb az, hogy én nyolc évig dolgoztam a szakmában, a Nyugat-szlovákiai kerületben a baromfitenyésztést irányítottam. A második kislányunk születése után itthon maradtam. Ha innét haza kerülünk, újra dolgozni szeretnék, mert „csak" a háziasszony szerepében nem érzem jól magamat. S méq azt, hogy Hédiké nyolc, Zoltán pedig kétéves. Baráti üdvözlettel: Fóthyék. Tenes, 1975. március 17. 5 A tenesi sétányon. János, Márti és a gyerekek.
