A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-30 / 48. szám
„Élő színpadot!" (75 Öves a Moszkvai Művész Színház) 1897- ben egy hűvös őszi éjszakán a kis moszkvai kávéház egyikének pincérei leplezetlen gyanakvással figyeltek két fiatalembert. Pedig sem ruházatuk, sem viselkedésük nem volt feltűnő. Annak, hogy a pincérek mégis egész éjjel rajtuk tartották szemüket, egészen más oka volt. A két fiatalember már tizenhét órája „teázgatott“ a kis sarokasztal mellett. Szemlátomást izgalmas témáról vitatkoztak ... Bár nevük már ismert volt művészkörökben, akkor még senki sem sejtette, hogy a 34 éves szinész-rendező Konsztantyin Szergejevics Alekszejev — művésznevén Sztanyiszlavszkij és a 39 éves színházi rendező, drámaíró, az igen népszerű Kis Színház vezetője Vlagyimir Ivanovics Nyemirovics-Dancsenko, forradalmat készít elő — a színházművészet gyökeres reformálását. Mindkettőjükben élt a felismerés, miszerint a színpadi ábrázolás egyre inkább elgépiesedik, és ezért az új szocialista realista színházi stílus megteremtését határozták el. Sztanyiszlavszkij szakítva kezdeti naturalista, illetve pszichologista felfogásával — sokat tanulva a meiningeniek játékstílusából — a színpad gondosabb berendezésére, a színhatások finomabb kidolgozására, de elsősorban a szövegben való nagyobb elmélyülésre a színész és az irodalmi mű viszonyának gyökeres megváltoztatására törekedett. Ugyanezt, az új megfogalmazáshoz vezető utat kereste Nyemirovics-Dancsenko is. Mindenképpen szerencsésnek mondható tehát a kávéházi találkozás. Ettől kezdve együtt, közös erővel szállhattak síkra közös céljaikért. 1898- ban meg is nyithatta kapuit a Művész Színház. Művészeti vezetője Sztanyiszlavszkij lett, szervezője, gazdasági vezetője Nyemirovics-Dancsenko. Alekszej Konsztantyinovics Tolsztoj: Fjodor Ivanovics cár c. történelmi drámája volt az első bemutató, s habár a darab rendezésében még sokban érvényesül a meiningeniek rendezői elgondolása, a darab általános feltűnést és sikert hozott. Ez az előadási mód azonban még nem volt a társulat saját stílusa. Csehovra volt szükség, hogy a Sztanyiszlavszkij-féle elmélyült, az „átfogó cselekvés“ szempontjából megítélt színházművészet létrejöhessen, hiszen a Sirály sikerével megindul az új színjátszás, a realista előadási mód végleges térhódítása. És a Sirály „szárnyalását“ a Három nővér, a Ványa bácsi, a Cseresznyéskert átütő sikerei követték, s így Csehov s az úttörő utakat járó Művész Színház sikerei elválaszthatatlanok egymástól. E 75 évvel ezelőtt alakult moszkvai művésztársulat hatása az egyetemes színházkultúrára napjainkig is felmérhetetlen. Sztanyiszlavszkij művészi felfogása, rendszere, a színházművészet haladó elméletévé válik. Rendezői, színészi és színészpedagógiai tevékenysége, elméleti művei (Életem, Egy színész felkészül, Színészetika, A színész munkája, Cselekvő elemzés stb.) nagymértékben elősegítették a 20. századi realista színjátszás elméletének és irányának megfogalmazását. Pálházy József 0 9 0 Messziről kezdem ... Ha a CSEMADOK- hoz fűződő emlékeimről akarok írni, vissza kell mennem egészen a szövetség megalakulását megelőző időszakba. Hat elemi és két polgári elvégzése után, a felszabadulást követő hónapokban, 1945 márciusáprilisában, amikor Rozsnyón ismét megnyíltak az iskolák kapui, így szólt a szülői szigor: vagy iskolába vagy dolgozni mégy ... Mivel az anyanyelvi iskolában nem folytatódott a tanítás, az utóbbit választottam. Alig 14 évesen napszámosként kezdtem el dolgozni, előbb híd- és útépítésnél, majd egy fűrésztelepen. Nagyon keveset kerestünk. A heti bérből a feketepiacon alig futotta egy kiló zsírra vagy szalonnára. Csehországból viszont jó hírek érkeztek. Azt beszélték, hogy ott jól megfizetik a munkást. Egy hattagú csoporttal 1946 végén a morvaországi Hranicébe kerültem. A csoportot a krasznahorka-váraljai születésű Szarka Ferenc rozsnyói bányász szervezte, aki a burzsoá köztársaság éveiben megjárta a francia és a belga bányákat is. Engem úgy vett magához, hogy majd jó leszek vízhordónak. A kőtörőben azonban, ahol munkába álltunk, ilyesmire nem volt szükség. Így engem is — annak ellenére, hogy még nagyon fiatal voltam — beosztottak a partiba. Követ törtem és csilléket raktam. A kőtörőben a cseh nemzetiségüeken kívül dolgozott néhány szlovák és német nemzetiségű munkás is. Tőlünk kezdetben idegenkedtek. Azt hitték, hogy háborús bűnösök vagyunk. De miután megtudták, hogy önként, és azért jöttünk el hazulról, mert otthon nincs munkalehetőség, itt viszont van és jól lehet keresni, eloszlott a körülöttünk kezdetben támadt bizalmatlanság légköre. őszinte barátságba kerültünk a többiekkel. Senki sem nézte, hogy ki milyen nemzetiségű. A kőtörő az említett várostól hat kilométerre, egy erdőszélen terült el. A bánya mellett épült barakkban laktunk. Magunk főztünk, mostunk, takarítottunk. Kezdetben csak a munkának éltünk. Újság, könyv, rádió nem jutott el hozzánk. A világ eseményeiről is csak elvétve szereztünk tudomást. Ezerkilencszáznegyvennyolc decemberében Rozsnyón töltöttem a szabadságot. Itt jutottam hozzá az Üj Szó akkoriban megjelent első száméhoz, amelyet nyomban megrendeltem csehországi címemre. Az Üj Szó a kőtörőbe egyedül nekem járt, de a lapot a magyarok közül mindenki olvasta. Vagy úgy, hogy kölcsönkérték, vagy úgy, hogy esténként, vacsorafőzés közben, felolvastam belőle. Számomra azok az évek jelentették a politikai eszmélés időszakát. Egyrészt a kőtörő Idősebb munkásaitól, harcos kommunistáitól, másrészt az Üj Szó cikkeiből szereztem meg azokat az ismereteket, amelyek hatására fokozatosan magam is szocialistává-kommunistává váltam. Az Üj Szó munkáslevelezőket toborzó felhívására kezdtem el írni. Előbb verseket, elbeszéléseket, majd rövid cikkeket, tudósításokat. Nagy örömet jelentett számomra az első szerkesztői üzenet, amely így szólt: „Minden verset szigorúan elbírálunk. A foglalkozása senkinek sem lehet enyhítő körülmény ... Próbálkozzék tovább. Írjon rövid cikkeket, tudósításokat a napi élet eseményeiről.“ Igazán akkor örültem, amikor 1949 derekán megjelent az Üj Szóban az első tudósításom. Aztán rendszeresen küldtem az életünkről, munkánkról szóló rövid cikkeket, beszámolókat. Három és fél évig tartó kőtörői munka után 1949 végén visszatértem Rozsnyóra. A Gömöri Ércbányászati Vállalat sajóházi üzemébe kerültem. Előbb csillésként, majd segédvájárként dolgoztam. Itt léptem be — 20 éves koromban — Csehszlovákia Kommunista Pártjába. Előzőleg azonban (1946-ban) a szakszervezetnek, 1949-ben pedig a CSEMADOK-nak lettem tagja. Otthon amint kimentem a városba, barátaimtól, ismerőseimtől elsőnek arról érdeklődtem, hogy Rozsnyón megalakult-e már a CSEMADOK? Csehországi munkahelyemre az Üj Szón keresztül ugyanis egyre-másra érkeztek a hírek új helyi szervezetek alakulásáról. A hírek olvasásakor határoztam el, ha hazamegyek, nekem is az lesz az első dolgom, hogy beállók a CSEMADOK-ba, a kommunisták vezette kulturális egyesületbe, a szervezett magyar dolgozók közé. Meglepődtem, amikor kérdéseimre barátaim nem tudtak felelni. Csehországban bennem az élt, hogy a magyarlakta falvakban, városokban nyilván mindenki érdeklődik a CSEMADOK iránt, és ég a szervezeti élet vágyától. Akkor, mint 18—19 éves emberke nagyot tévedtem. De lelkesedésem nem csökkent. Tovább kerestem az utat a CSEMADOK-ba. Talán mondanom sem kell, hogy sikerrel. Nemcsak kedvemre való szervezeti életet, hanem jó elvtársakat és jó barátokat is találtam itt- (Ma sem tudom, hogy miért, de az ifjúsági szövetséggel csak a katonaságnál, 1954-ben kerültem kapcsolatba.) VALLOMÁSOK AZ ÜJ SZÓRÓL ÉS A CSEMADOKRÓL Az idősebbekre, Fábry, Szekeres, Zsila, Fibi, Ambrúzs, Molnár, Gál, Barczi és más elvtársakra, a tapasztalt régi harcosokra, Rozsnyó munkásmozgalmának ismert képviselőire gyakran úgy tekintettem, mint tanítókra, mint példaképekre. Ma is él bennem, amit ezek az elvtársak akkoriban mondtak, és amit a CSEMADOK érdekében tettek. A velem egykorúak közül Dobránszky Zoli, Ledvinszky Laci, Lőrincz Kató, Popál Ica, Hadovszky Gyuszi és sokan mások jártak akkor ide rendszeresen, és kerültünk egymással szoros kapcsolatba, jó barátságba. Az 1950-es évek elején ismét elkerültem Rozsnyóról. Azóta csak látogatóba járok haza. De ha időm engedi, a helyi szervezetet mindig felkeresem. Legutóbb (1973 májusában) a CSEMADOK rozsnyói járási konferenciáján találkoztam a régi barátokkal, ismerősökkel. Kissé hiányoltam, hogy az úttörők, a törzsgárda, a régi tagok közül ma már csak néhányan vesznek részt a CSEMADOK munkájában. Am ez nem azt jelenti, hogy a régi tagok elfásultak, megszűntek dolgozni. Más körben tevékenykednek, más helyen állnak az építés és a kultúra szolgálatában. A munka a kezdet kezdetén sem volt könnyű. Sok nehézséget, sok meg nem értést kellett leküzdeni, hogy eredmények szülessenek, hogy fellendüljön Rozsnyó és a járás kulturális élete. A nehézségektől azonban nem Ijedtünk meg. Vállaltuk a feladatot. Az akadályokat összefogással, közös erőfeszítéssel, sokszor éjszakába hajló munkával győztük le. A régi tagok a tanúk, hogy milyen szép volt itt akkor az élet, milyen beszédes eredmények születtek. Én nem játszottam színdarabban, nem léptem fel nyilvános összejöveteleken. Csupán egyszerű tagként jártam a szervezetbe, és mint az Üj Szó munkáslevelezője, az újságon keresztül adtam hírt az együttesek életéről, munkájáról. Nem végeztem tehát különösebb munkát, számomra mégis élmény és felejthetetlen marad az az időszak, amelyet a CSEMADOK rozsnyói helyi szervezetében töltöttem. Azokat a fentebb mondott szavakat, hogy politikai eszmélésem idején a szocialista-kommunista meggyőződéshez az Üj Szó cikkeiből merítettem az ismereteket, itt még azzal szeretném kiegészíteni, hogy a CSEMADOK a sok egyében kívül arra tanított meg, hogy mi a szervezeti és közösségi élet, hogyan lehet és kell a tömegek között élni, dolgozni. Számomra ezért vált eggyé, illetve egymást feltételezővé és kiegészítővé az Új Szó és a CSEMADOK, ezért tudtam hosszú éveken át — akkor is, amikor a szektás vezetés következtében ez hátránnyal járt — párhuzamosan dolgozni az Üj Szóban és a CSEMADOK- ban. Az indulásnál kapott élményért próbálok ma is egyformán munkása lenni mindkettőnek. Életemet ez is, az is döntően befolyásolta. Ezért tekintek az Üj Szóra és a CSEMÁDOK-ra úgy, hogy ezek számomra nemcsak munkahelyet, hanem kissé iskolát is jelentettek, (ösztönzésüknek köszönhetem, hogy később tanítói, majd tanári oklevelet szereztem.) Hivatkozhatnék számos fontos szerepkörre, amelyet az Üj Szó és a CSEMADOK az elmúlt negyedszázadban nemcsak az egyes ember, hanem az egész csehszlovákiai magyarság, sőt az egész ország életében betöltött. Munkájuk révén — ahogy erről más alkalommal már beszéltem — felelevenedtek és széles körben ismertté váltak a nép legsajátosabb gondolat- és érzésvilágát kifejező művek. A folklórban kezdettől fogva nem az „élő ősiség“-et látják, a hagyományőrzésnek nem az abszolutizálására törekednek. A népművészetet azért ápolták és ápolják, hogy megőrizzék a nép alkotó kedvének tárgyi bizonyítékait, és kifejezésre juttassák, hogy mennyi szépség, erő és ízlés uralja a nép kultúráját mindenkor. A sok egyébb mellett jónak bizonyultak
