A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-02-16 / 7. szám

völgy

méter

fákkal

festőién szép Gömör dísze, ékköve: Krasznaghorka vára. Roiflavától (Rozsnyótól) északra, a Csermoslya és a Sajómentén több mint százhúsz magas, fűvel, cserjékkel és benőtt dombháton büszkén mered az égnek a hajdan bevehetetlen ősi vár, mely a vidéken átvezető utak védelmére is szolgált. Már a neve is elárulja, hogy a messziről látható egykori „sasfészek“, a feudális idők legendás hírű, gyönyörű lovagvára: Krasznahorka, hazánk

egyik legszebb ékköve.

Krasznahorka vára ma is épségben áll. Hogy mikor rakták le a magas dombháton épült ősi vár alapjait, azt nem sikerült a történészeknek megállapítaniuk. A Krasznahorka várával kapcsolatos első írásos feljegyzés 1341-ből származik. A történetíró „Castrum Crasnaharca“ néven említi.

Egyes történészek — Anonymusra,

III. Béla király „névtelen“ jegyzőjére hivatkozva, aki a gömöri részek elfoglalásáról is tudósít — úgy vélik, hogy már Árpád, idejében kezdetleges erőd állt a mai várkastély helyén. Valószínűbb azonban az a feltevés, hogy a tatárjárás után, a Xtl. században — amikor a hegységek, dombok ormain egymás után épültek a várak — létesült a mai vár alapja. Ez a feltevés azért is elfogadhatóbb, mert a tatárjárás romjaiból épülő ország királya nem a garázda főurakra kívánt támaszkodni, hanem a nemességre. Ezek birtokai elsősorban a királyi birtokok adományozása révén ekkor kezdtek kialakulni és Várerődrendszerré épülni. i

A krónikások feljegyzései szerint, Mohinál, az erdő felé menekülő IV. Bélát a tatárok felismerték és üldözőbe vették. A Forgéch-fivérek mellett az Ákos nemzetségben Bebekek is a király segítségére siették. A tatárok kitakarodása után, 1242-ben, a száműzetésből visszatérő IV. Béla nem feledkezett meg egykori megmentőiről, mind az Ákos nemzetségből való bánnak, Bebeknek, mind a Forgáchoknak birtokot adományozott. A Bebekek várakat építettek, és a nagyforgalmú útvonalakon vámszedési jogot is gyakoroltak.

Minden vár alapítását, történetét regék, legendák Övezik. Krasznahorka várának alapítását ez az érdekes rege őrzi:

Bebek juhászt messzi vidéken ismerték. Olyan szegény volt, mint a templom egere. Több volt körülötte az apró gyermek, mint a birka. A

A vár boltíves kapuja

Krasznahorka büszke vára..

A Hét szerkesztőségének és a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya idegenforgalmi bizottságának cikksorozata hazánk szépségeiről és történelmi nevezetességeiről.

gazdag és gyönyörű táj mostohája volt: a szegénység, a nyomor tavasztól télig hűségesen és kitartóan, mint az árnyék, elválaszthatatlanul követte. Bebek azonban sohasem panasz^ kodott, sohasem volt rosszkedvű.

Kies erdei juhásztanyáján csak ritkán pihent meg egy-egy vándor. Legtöbbnyire vándorkereskedők vagy szénégetők. Bebek gomolyával vagy zsendicével kínálta az éhes és szomjas vándorokat, akik viszonzásul néhány garast adtak neki; elmesélték a vidéken történteket és tanácsokkal is ellátták, hogy hol és kiknek adhatja el termékeit.

Leggyakoribb látogatója egy öreg kereskedő volt, aki öszvérháton járta a vidéket. Sóval, fűszerrel kereskedett, és néha egy-egy kulacs pálinka is előkerült az illatos fűszerek közül.

— Szép gyermekeid vannak — mondogatta az öreg kereskedő Bebeknek. — De mi lesz itt belőlük? Ahogyan nőnek, a gyomruk is nagyobb lesz, itt az erdei tanyán lassan már jól sem lakhatnak. A hét gyerek közül magammal vinnék egyet-kettőt, a legnagyobbakat. Megtanulnák a kereskedés csínját-bínját, s ha ügyesek, meggazdagodhatnak. Ha beleegyezel s elszegődnek hozzám, úgy bánok majd velük, mint a sajátjaim lennének.

Bebek egy ideig tűnődött.

— Apánk körül mi is annyian voltunk, mint az erdei öregbükk alatt eső után a gomba. Mégis felnőttünk és becsületes emberek lettünk — válaszolta a juhász — de beszélj a gyerekekkel, ha valamelyik melléd szegődik, beleegyezek.

Az öreg kereskedő odahívta a nagyobb gyerekeket. A gyönyörű, messzi tájakról, a vadregényes vidékről és a

településeken, városokban lakó emberekről mesélt nekik.

— Könnyebb, jobb ott az élet, mint itt a hegyek között. Kis ügyességgel és kitartó munkával gazdag emberek lehettek — mondta. — No, melyiktek jön velem? Melyiktek választja a szebb és könnyebb életet?

A gyerekek hallgattak. Egyikük sem akarta szüleit elhagyni, egyikük sem akart vándorútra kelni.

Az öreg kereskedőnek nagyon megtetszettek a gyerekek; ezután még gyakrabban pihent meg a juhásztanyán. Apró ajándékokat is hozott, elbeszélgetett velük este a tűznél. Arról azonban többé egy szót sem ejtett, hogy valamelyikük mellé szegődjön.

Száraz nyár perzselte a tájat. Hetek óta egy cseppnyi eső sem esett. Bebek birkáival a sűrű erdő mélyére húzódott, ahol a hatalmas fák árnyékában még zöld volt a fű és a tisztásokon még zamatos a gyep. Késő délutánig ott legeltette birkáit, majd hazafelé sietett, hogy éhes gyermekeinek legalább friss juhtejjel tömhesse meg a gyomrát. Nagy sietségében mezítláb egy kőbe botlott. A fájdalom belehasított a lábába. Felszisszent, majd lehajolt és a követ dühében elhajította. Már tovább akart menni, amikor észrevette, hogy az elhajított kő helyéről egy rézkondér kandikál ki a földből. Kezével gyorsan ásni kezdett. A kondér azonban kövekkel volt körülrakva, a munka lassan, nehezen haladt. Mire az üstöt a kövek közül kiszabadította, birkái már messzire jártak. Ezzel azonban nem törődött, sejtette, hogy értékes kincsre bukkant. Amikor az üstöt kinyitotta, örömében majdnem elveszítette az pszét. Nem hitt a szemének: az üst színültig volt aranypénzzel.

A rézkondérból egy-egy marék aranyat a nadrágja zsebébe rejtett, kincsét letakarta a subájával és sietett haza, hogy közölje a feleségével a váratlan örömhírt.

— Asszony, gazdagok vagyunk! Vége a nyomornak, nélkülözésnek! — és zsebéből a kunyhó asztalára szórta a csillogó, csengő aranyakat.

— Ember, te megkergültél! Honnan ez a rengeteg arany? Megöltél valakit?... — kérdezte ijedten az aszszony.

— Ügy ismersz, hogy megölnék valakit? Gyere velem! Megmutatom, hogy hol találtam. Annyi van ott még belőle, hogy késő éjszaka lesz, mire mind hazahordjuk.

így is történt. A juhász bő subájában, felesége meg a szoknyájában hordta késő estig az aranypénzt. Már sötét volt, amikor utoljára fordultak. Bebek a sötétségben ismét megbotlott abban a kőben, mely alatt a kincs volt, s melyet elhajított.

— Ha már kétszer megbotlottam benned, ragaszkodói hozzám, emlékül téged is hazaviszlek — mormogta —, majd a követ az aranypénz közé tette, subáját gondosan összefogta és sietve hazafelé indult a feleségével.

Bebek örömében nem tudott aludni. Terveket szőttek az asszonnyal, suttogva arról beszéltek, hogy mit kezdenek majd a tengernyi arannyal. Már pirkadt, amikor álom jött a szemükre. De elaludni ekkor sem tudtak, mert ijedten vették észre, hogy valami ott csillog az ablakpárkányon.

Bebek felkelt, lassan, óvatosan az ablakhoz ment.

— Hiszen ez az a kő, amit az erdő-