A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-06 / 40. szám
A Hét szerkesztőségének és a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya idegenforgalmi bizottságának cikksorozata hazánk szépségeiről és történelmi nevezetességeiről. GIGANTIKUS SZIKLACSUCSOK II. rész Bevezető cikkünkben elmondottuk, hogy a Gerlachfalvi-csúcs, mely nevét a lábánál megbújó községtől kapta, az Alpesektől a Kaukázusig terjedő hatalmas európai hegyláncolatokban a legmagasabb hegyorom. A csúcs a Magas-Tátra legdélibb beszögellésében kapaszkodik az égA vadregényes sziklatömbök között a távolból a hófedte Lomnici-csúcs emelkedik a felhők közé nek. A hegytömb alját tizenkét méter magas sima és merőlegesen emelkedő sziklafal képezi. Nem nehéz felkúszni rajta, csak egy kis 'gyakorlat kell hozzá: az ember nekitámasztja lábát a sziklafalnak s a falba erősített vasláncba kapaszkodva felhuzózkodik. Ez a legkényelmesebb turistaút falbaszálló szakasza, de a vérbeli hegymászók több utat is használnak a csúcsra. A turisták azonban előnyben részesítik a hoszszabb, de biztonságosabb utat a viszonylag enyhén meredek hegyoldalon felfelé. Egy órán belül — az idő kizárólag csak a természetjárók fizikai képességeitől függ — feljutunk a Strbinára. Innen pillantjuk meg először sovárgó célunkat : a Gerjachfalvi-csúcsot. A pompás látvány mindenki számára varázslatos módon új erőt ad, felpezsdít, mert bizony erre szükség is van a következő szakasz leküzdéséhez. Ezután ugyanis, a legtöbb esetben még a nyári hónapokban is hómezőkön kell átvágni, és most ősszel sokszor fordul elő, hogy az új hóban kell utat vágni, hogy elérjük célunkat. És mert a sportszabályok szerint mindig a célegyenesben legkeményebbek a hajrá küzdelmei, az út végén néhány métert vashágókon át kell megtenni. És ha valaki szédülős — a világért se pillantson vissza a mélybe. Rettenetes mélység tátogatná torkát feléje. Pedig aggodalomra nincsen ok, a vashágó fogai szilárdan ülnek a sziklafalban. Kezünk, lábunk biztonságosan kapaszkodik beléjük. A turisták arcán ekkor már a közelgő győzelem mosolya dereng, és dehogyis torpannának meg közvetlenül a cél előtt csak azért, mert még át kell lépniük a lábuk alatt tátongó sziklahasadék fölött. De hisz ez lehetetlen! Ugyan, no, hiszen előttünk már ezrek tették meg ugyanezt az utat! Tényleg úgy van, hiszen nyáron mindennap eljut idáig jó néhány turistacsoport, de bizony gyakran megtörténik, hogy amikor megpillantják a vashágót, a nyúlszívűek hegyi tapasztalataikra hivatkozva keresnek okot a visszafordulásra. — Na, innen forduljunk vissza, úgy látom, még nagyon hosszú az út a csúcsig, és sötét este lenne, mire visszaindulnánk! — hallottuk nagyon sokszor, a „bölcsebbek“ pedig ezt szokták hangoztatni: — Természetesen egészen más lenne a helyzet, ha egyedül volnánk, vagy egy hegymászó kollégával, de igazán nem vehetem a lelkemre, hogy a hegyeket nem ismerő tátrai üdülők szakadékok fölött szökelljenek, és csúszós vasfokokon mászkáljanak. Még valami szerencsétlenség is történhet... Az is sokszor előfordul, hogy a turistacsoport valamelyik tagja akarva, nem akarva kénytelen követni társait az oromra. Ez pedig sok esetben fölösleges. Aki nem bízik saját erejében, inkább forduljon vissza! Részben ez az oka annak is, hogy az utóbbi időben a Gerlachfalvicsúcs ormára vezető turistaút jelzéseit nem festik át, nem újítják meg a hegyiszolgálat tagjai. Ez bizonyos fokig érthető is, hiszen a hegyiszolgálatnak nem érdeke, hogy tapasztalatlan turisták vágjanak neki a csúcsnak hegyivezető nélkül —. a nagy tapasztalatokkal rendelkező hegyivezető pedig jelzés nélkül, még az éjszakai sötétségben is ismeri az utat. Aki mindenáron csúcsra akar jutni, onnan akar gyönyörködni a tátrai bércekben, vagy fényképeket, színes diapozitívokat akar ott készíteni, de nincsen kellő tapasztalata, az kényelmesen és biztonságosan feljuthat a mindössze harminc méterrel alacsonyabb Lomnici-csúcsra — a függővasút kabinjában. Mindezt nem fölösleges ijesztgetésként mondjuk el, s ezért hadd erősítsük meg egy példával is. Néhány évvel ezelőtt történt.. Egy nászutaspár szintén feljutott a A Magas-Tátra szikláit csak a nagy tapasztalattal rendelkező hegymászóknak ajánljuk Gerlachfalvi-csúcs orma alá, a vashágóig. „Ünnepi alpinisták“ voltak, sohasem voltak még ilyen magas szíklaormon, ezért nagyon okosan elhatározták, hogy a vashágón nem mennek át, visszafordulnak. Minden baj nélkül, szépen lassan le is érkeztek az alsó tizenkétméteres sima sziklafalhoz. Itt azonban végleg inába szállt a fiatalasszonyka bátorsága, s mi tagadás, a párjáé is! A fiatal férj azonban, mivel nem akarta, hogy férji tekintélyén mindjárt a házasság küszöbén, a nászúton csorba essék, elsőként kezdett leereszkedni a falba vert mászóláncon. De hogyan...? Bármilyen hihetetlenül is hangzik: fejjel lefelé ...! Kérem, ne mosolyogjanak, pontosan így történt, ahogyan elmondjuk: fejjel lefelé indult útnak! Sohasem tudta megmagyarázni, milyen ötlet szülte a gondolatot, hogy ilyen pózban vágjon neki egy 12 méteres falnak ... És, hogy mégsem történt szerencsétlenség, azt csak a véletlen szerencsének köszönheti. Éppéff akkor érkezett a fal alá a hegyiszolgálat két tagja, és szerencsésen átsegítette a félelmetes útszakaszon az akrobata férjet, és a sziklapárkányon reszkető asszonykát. Tragikomédia, de nagyon könnyen tragédiává is változhatott volna. A ISatizfalvi-tó és a Koncsiszta, melynek sziklái között „székel“ a Tatra szelleme; Zmok... Ám a Gerlachfalvi-csúcs ormáról nyíló kilátás egy pillanat alatt elfeledteti a megerőltető hegymászás összes viszontagságait. Mert ha onnan szétnézünk, mind a háromszáz tátrai hegycsúcs a lábainknál térdel. Ó, micsoda gigászi erő árad ebből a szeszélyesen széthónyj fantasztikusan hullámzó, és mégis végtelenül nyugodalmas kőtengerből. A sziklák komor szürkeségét csak néhány felhőfoszlány és fehéren sziporkázó hómező élénkíti. Messze lenn, a hegyvonulat lábánál faluk és városk játékszernek tűnő házacskái fehérlenek. Miniatűr gyermekvasutak futkároznak körülöttük, s országutak alig kivehető ezüstös vonalai kígyóznak szerteszét. Följebb a völgyekben, a Liljowehágótól a Kopa-hágóig turista táborok sátrai villannak elő a fák közül. Feledhetetlen élmény és látvány az oromról a Tátra kőbemeredt szépsége, s ami a legcsodálatosabb: itt az ember nem érzi saját hangyavoltát, kicsinységét. Ellenkezőleg: mintha a Tátra méltóságteljes őserejéből, magabiztos büszkeségéből valami belénk is átplántálódott volna. Nagyszerű érzés ez, de vigyáznunk kell, ne becsüljük túl erőnket, ne kockáztassuk, s ne hívjuk „életre“ Zmokot, a Tátra szellemét... <-k-) A Lomnici-csúcsra, ahonnan szintén nagyszerű a kilátás, kényelmes függővasút viszi fel a turistákat
