A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-29 / 39. szám
Szeretem az utasokat, ők is szeretnek engem. Feletteseim megbecsülnek: 1901-ben emlékérmet kaptam, vele járó oklevél kíséretében. Elkérem tőle, s elismeréssel gyönyörködöm benne én is: 500 000 km baleset nélkül! — Bizony, nem kis dolog ennyi kilométert baleset nélkül lefutni. Most hányadiknál is tart? — Nemsokára elérem a bűvös számot, az egymilliomodik kilométert. Igaz, már hat kocsit „nyúztam“ el, mert az utasok biztonsága megköveteli, hogy mindig százszázalékos kocsival járjak. Szeretem a kocsit, szeretem a száguldást. Sokan azt mondják, hogy ez nem is busz, hanem levegőben járó hálókocsi. Ez egy kicsit túlzás, de az igaz, hogy én nem úgy vezetek, mintha követ, vagy kavicsot szállítanék, A kanyarban „beemelem“, a bukkanókon „átemelem“ az aszfalthoz tapadó kerekeket. A jó sofőr kezében az útnak, a kocsinak és utasoknak egy testté kell összeforrniuk. Így nem fárasztó, hanem élvezetes az utazás. — Véletlenül tudom, hogy ismerősei és barátai gyakran megbízzák egy-két dolog elintézésével, s így számukra „megspórolja“ az egy napba kerülő besztercei utat. — Igaz. Nincs olyan nap, hogy 1—2 ügyet ne kellene elintéznem Besztercebányán. Alkatrészek, ruhafélék és lábbelik beszerzését, receptek kiváltását naponta vállalom. Vállalom mert hát én „olyan jó ember“ vagyok, aki megérti mások gondját-baját és így magamnak szerSzívdobogtató, kellemes, nyugtalan érzés tölt el mindenkit, aki hosszú útra indul, hogy majd egy nagyszerűbb, szebb érzésnek adja át magát abban a boldog, léleknyugtató percben, amikor újra hazaérkezik. Talán senki nincs a földön, aki ezeket az érzéseket ne ismerné. Indulunk — megérkezünk. Tesszük, amit kell. Ez a megállapítás százszorosán érvényes a gépkocsivezetőkre. Šafárikovo (Tornaija) főterén várom a BB 32-82 számú expressz autóbuszt, illetve annak közismert és népszerű vezetőjét, Vasas Barnabást. Mint húsz év óla mindig, most is pontosan érkezik. Az utasok kiszállnak. Beülök, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Amíg átvizsgálja a polcokat, és az üléseket, közösen szidjuk az időjárást, de amikor leül, már szakmába vágó kérdéssel hozakodok elő: — Ügy tudom, ön is részt vesz a „Vezess baleset nélkül“ szocialista versenyben. Bizonyára sok ezer kilométer van már a „kerekek“ mögött. Mi a titka annak, hogy valaki biztos kezű, jó sofőr legyen? — Mindenre születni kell. Tompa Mihály költőnek, Bach zeneszerzőnek, Amundsen sarkkutatónak, Tyereskova. űrhajósnak — én sofőrnek születtem. Persze, ezenkívül szakismeret, jó szem, erős idegek, és soksok türelem is kell hozzá. S amíg beszél, vidáman csillog ki napbarnított arcából két vidám szürke szeme, amely naponként figyeli a forgalmas országutat Tornaija és Banská Bystrica között. — Sokgyermekes zscllércsaládban születtem a gólyafészkes Runyában. Bizony, sok víz lefolyt azóta a Turócon, amióta én Sápi Lajos tanító úr keze alól kikerültem, hogy nyakamba vegyem a világot. Sajólenkén, egy urasági birtok kovácsműhelyében, Béres János mester keze alatt kezdtem el a vasas szakmát. Nagyon szigorú volt — de jól tette. Gépészkovács lettem, ám közbejött a háború, és én is megjártam a poklot. Szüleim, testvéreim már elsirattak. mert egykori bajtársaim azt hitték. halálos sebet kaptam egy tüzérségi tűz után. Igaz, megsebesültem, de felépültem. Szerencsésen hazaértem. 1947-ben már az akkor alakult géppállomás dolgozója voltam. Igaz, akkor még ki-ki otthonról vitte magával féltve őrzött, saját szerszámos ládáját, de boldogok voltunk, hogy dolgozhattunk. Pár év múlva, 1950-ben a Csehszlovák Autóközlekedési Vállalathoz kerültem, vezetői vizsgát tettem, és kormányhoz ültem. Éreztem, — ez már az igazi! Soha többé el nem szakadtam a volántól. Kis ideig rövid távon „gyakoroltam“ magam, de már kerek húsz éve, hogy távolsági vonalon szállítom az utasokat. Tornaijáról Besztercebányára akár csukott szemmel is el tudnék már menni. zek vele sokszor felesleges izgalmat és gondot. — Például? — Csatáznom kell bürokrata vagy rosszindulatú egyénekkel. Vigyáznom kell mások pénzére, okmányaira. Többször rá is fizetek az ilyen ügyekre, mert én pénzt soha senkitől el nem fogadok. Amit teszek, barátságból teszem. Igaz, fáradságomért kárpótol az emberek ragaszkodása, szeretete. — CSEMADOK-tag? — Természetesen. Már 1950 óta. Sokáig voltam kultúrfelelős a runyai szervezetben. Több színdarabot rendeztem, amivel bejártuk a vidéket. A legnagyobb sikert a „Cigánynyal“ értük el. Sajnos, most már nincs meg a régi lelkesedés nálunk sem. Már elmúltam ötvenéves, a fiatalok közt meg kevés a tenniakaró, agilis ember. — Nős? — Nem, sajnos nincs családom. Legszebb éveimet a háború, majd a hajnaltól estig tartó szüntelen munka töltötte ki. Nem értem rá a lányok után járni, özvegy édesanyámmal élek, aki már 76 éves. Bizony, gyakran én állok a mosógép vagy a tűzhely mellé, hogy elvégezzem az ún. „női munkát“ otthon. Ami kis szabad időm van, azt a szőlőmben töltöm, vagy tanítom a nemrég szerzett szép farkaskutyámat. Azt hiszem, ő szeret engem legjobban a világon. Okos, szófogadó. Boldogan ül be hozzám a kocsiba is. Épp úgy szereti a száguldást, mint jómagam. Utunk soha el nem fogy ... KOVÁCS ISTVÁN
