A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-18 / 33. szám

Tízórai az óvodában A falu pedig szép lesz... Vannak olyanok, akiknek Így la szép, dombrafelsxaladé utcájával, csinos há­zaival, melyek között az újak kacérkod­va foglalják el «Z öregebbek és Igazán öregek helyét, a falu fölötti akácossal, a falu alatti szürke szövetkezeti telep­pel meg a csönddel, amelyhez hasonló már kevés helyen található s amit csak ritkán zavarnak meg a falun áthaladó teherautók, személygépkocsik vagy egy­­egy motorkerékpár. E sorok Írója bevall­ja, hogy ónéki bizony így Is tetszik a falu, ahogy van__ Nem így azonban Hlavács József, a helyi nemzeti bizottság titkára, aki már csak hivatalból sem lehet elégedett so­ha, hiszen azért választották a falu élé­re, hogy Igyekezzen elégedetlenkedni, pontosabban: változtatni mindazon, ami elavult, régi és nem megfelelő s járul­jon hozzá (vagyis járuljon az élenT, hogy Bajtava (Bajta) Is modern faluvá alakuljon. Másodszor, azért sem lehet elégedett, mert Omaga Is bajtai, Itt nőtt tel, Itt lakik, tehát szívügye, hogy a fa­luja szépen fejlődjön. Annyira szívügye, hogy a Járási út­építő vállalat embereivel, akik velem együtt érkeztek a községházára (vagy hatan), például szóba sem áll. Sőt, ked­vesen vállon fog és betessékel az eskető terembe, hogy nyugodtan beszélgethes­sünk. Az útépítő vállalat emberei meg tanácstalanul állnak, téblábolnak az iro­dában, s látom az arcukon, legszíveseb­ben megfognák a titkár gallérját és megráznák őt. Persze, ha az olyan köny­­nyen ménnél Hiszen ha a titkárt nem Itt látom, hanem az olimpiai keretben, mondjuk a kalapácsvetők között, egy csöppet sem csodálkozom. Azt, hogy öt­venéves Is csak azért hiszem el, mert 0 mondja, mert az arcára van Írva, hogy nem szokott hazudni... Egyszóval Hlavacs József hnb elnök Az új iskola az útépítők téblábolnak és toporognak, ml pedig az esketőteremben beszélge­tünk. — Nem haragszanak meg? — kérdem az ajtó felé Intve. — Annyi baj legyen, sose törődjön ve­lük. — Mégis hát ml a baj? — Az, hogy az útépítő vállalat meg­javította az országutat. Arra kértük őket. hogy ezt a rövid utcarészt is csinálják meg egyúttal, amit itt Iát az iskola mel­lett. Hiszen ha az sáros marad, akkor a szövetkezet gépjármüvet, traktorai egykettőre tönkreteszik a leaszfaltozott utat Is, ráhordva a sarat. Nem és nem. Hallani sem akartak róla. Most meg ide­jönnek, hogy „gyerünk, vegyük át az utat!“ Szóba se állok velük. Ezt bizony észrevettem. S megvallom, nagyon tetszett, hogy a titkár nem mér­gelődött, nem gorombáskodott, egysze­rűen csak levegőnek nézte az útépítők tisztviselőit. Nekem viszont szívesen és részletesen magyaráz. Elmondja, hogy elfogadták a galántal felhívást a választási program teljesítése érdekében, hogy a tömeg­­szervezetek ötezer korona munkafelaján­lást tettek, megtudom tőle, hogy a fel­ajánlott munkát mindenekelőtt a kultúr­­ház építésén, továbbá a faluszépftésl ak­cióba, és a legfontosabb mezőgazdasági munkák során a szövetkezetben akarják ledolgozni. Tehát Bajiénak kultúrháza is lesz, méghozzá nem Is akármilyen. 480 ezer korona költségvetéssel tervezték, ebből 100 ezret az államtól kaptak, 60 ezret adott a szövetkezet, a falu lakói pedig 5154 brigádóra ledolgozását vállalták az épülő kultúrházon (4125 órát már ledol­goztak). A kultúrházat egyébként az egységes földmüvesszövatkezet épltőcso­­portja építi, a munka kitűnően halad s szeptember elsejére befejezik. A kul­­túrháznak lesz egy 150 személyt befo­gadó nagyterme, színpada, a színpad alatt öltüzök, Itt lesz az ú| községháza, esketőterem, könyvtár, büfé stb. Egyszó­val lesz benne minden, amire kulturális szempontból Bájténak szüksége van. Ezután Hlavács elvtárs még klklsér és megmutatja az iskolát, amely ugyan­csak a közelmúltban épült s Itt áll szem­ben a jelenlegi községházával, nyíló vi­rágok között. Körüljárjuk, lefényképez­zük s mert az óvodában folyik a taní­tás, egy belső felvételt is készítünk. A< titkár semmi hajlandóságot nem mutat arra, hogy visszamenjen az útépítők kö­zé. — Ráérnek, van Idő egész nap — mondja s nem tudom hirtelen, minket marasztal-e vagy a községházán várako­zó útcsinálókra gondol. Ml azonban elköszönünk, örülünk, hogy megismertük Hlavács Józsefet, ezt a kedves és karakán bnb-tltkárt. ürömünkben sokáig Integettünk neki. Zs. NAGY LAJOS P. Iíasko felvételei ,Jé*.i T -úton - útfélen , • Ü to n á lló k Félreértés ne essék, nem holmi lélegzetelállító bűnügyről akarok számot adni, még csak nem is minket támadtak meg torzonborz útonállók — mármint engem meg a fotós barátomat, aki egyúttal gépkocsitulajdonos —, hanem mi voltunk az útonállók... egyszó­val a végcél előtt mintegy har­minc kilométerrel, két egymástól távol eső falu közt bedöglött a motorunk. Én sem értek sokat a motorhoz, de a barátom még annyit sem, így aztán eléggé fu­ra helyzetbe kerültünk. Mit volt mit tennünk, útszélre toltuk a kocsinkat és kitartóan integet­tünk a közelgő gépjármüvek ve­zetőinek — persze krisztusi áb­­rázatot vágtunk —, majd csak megesik rajtunk a szíve valaki­nek. Nem esett meg. Karunk be­lefáradt a nagy integetésbe. Fá­radtságunknál már csak az elke­seredésünk volt nagyobb. Végül mégis felcsillant ben­nünk a remény: egy ütött-kopolt vétrieszka lassított, az út szélére húzódott és megállt. Fiatal fiú ugrott le a volán mögül — örö­mömben fiatal fiúnak láttam Gajdoš Ladislavot, de mint ké­sőbb kiderült, már nős ember, sőt fia is van, mindegy, gondol­tam, csak a motort csinálja meg —, mert neki az volt a szándéka, hogy megcsinálja. Gondterhelten hajolt a motor fölé, nézelődött, mi a barátommal segítettünk ne­ki nézni, ő meg csak kopogtatott, szaglászott, csavargatott ezt-azt, végül meglelte a hibát: az el­osztófejben az a kis „izé“ volt a bűnös. — Van ilyen kis izé? — kérdezte. — Nincs — felelte fotós barátom megsemmisülten —, nem is tudtam, hogy ilyen kis izé is van benne... Fiatal barátunk apró mosolyt rejtett a tenyere alá, megvakar­ta a fejebúbját: — Sebaj/ — mondta —, majd lesz... — Azzal felugrott vén csatalovára és eldü­­börgött mellettünk. — Samu le­gyek, ha ez visszajön — mondom a fotós barátomnak, aki úgy né­zett az elrobogó kocsi után, mint­ha csalánnal paskolgatnák a mez­telen fenekét. Bűnbánó arccal az égre tekintett és kétperces fo­hászt rebegett el. S nem hiába, mert csoda történt: negyed óra sem telt el, visszatért a remény­ségünk, de nem egyedül, magával hozta Gáplovsky Stanislav autó­szerelő barátját, aki az olajeres markában szorongatott kis izét öt percen belül a helyére tette. És nyomban felduruzsolt a mo­tor. A fülünknek édes muzsika. A két fiatalember felháborodva utasította vissza a felkínált bor­ravalót, ne sértegessük őket, mondták, majd további szeren­csés utat kívánva elmentek. Meg mi is. Az esethez kommentárt fűzni felesleges, ugyebár? A gitáros A gépkocsitulajdonosok közül bizonyára sokan találkoztak már I az ELKON S-100-as motor tesz-I I I I I Gajdoš Ladislav és Gáplovsky Stanislav Akantis József okos tanácsokat ad a tulajdonosnak telő, illetve diagnosztáló berende­zéssel, bár Szlovákiában csak há­rom darab van: egy Bratislavá­­ban, kettő pedig Dunajská Stre­­dán (Dunaszerdahelyen) a Zväz­­arm autó-motor klub tulajdoná­ban. Én az okos kis berendezést Martinban ismertem meg együtt a kezelőjével: Akantis Józseffel, a jóképű, huszonhét éves fiatal­emberrel. Három éve járja az or­szágot és tesztel. Egy-egy város­ban két-három hétig tartózkodik, aztán megy tovább. Hét végén hazajár Szerdahelyre a családjá­hoz — feleségéhez és kétéves kis­fiához, akiket nagyon szeret. — A klubtagok részéről nagy az érdeklődés — mondja a szim­patikus fiatalember —, örülnek, hogy kedvezményesen átnézzük a kocsijukat. Elégedettek a mun­kánkkal. Akantis József eredetileg autó­villanyszerelőnek tanult ki So­­morján. Ugyanott végezte el a fémipari mesteriskolát, de akkor már dolgozott. — Szeretem a munkámat — mondja szerényen. — Tökélete­sen kiélem magam benne. Lehet, hogy furán hangzik, de így van... Egyébként a muzsikát is szere­ti. Gitározik. Szombat esténként odahaza játszik a barátaival a Kulacs borozóban. No, lám, hát ilyen fiataljaink is vannak! LOVICSEK BÉLA P. Haško felvételei »s

Next

/
Oldalképek
Tartalom