A Hét 1971/1 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1971-06-11 / 23. szám

Stadler Róbert huszonnégy éves, nőtlen fiatalember. Két éve van egy Octaviája, azóta 56 ezer kilométert tett meg vele. Járt Lengyelországban és Magyarországon, s idehaza is sokfelé, például Stráánicén, a Magas-Tátrában stb. — Az idén a Szovjetunióba vagy Lengyelországba mennék a legszívesebben, nem tudom még, melyik út sikerül... — Ügy látszik, megtetszett Lengyelország, ha ismét oda készül. — Hát Igen, tetszett is, meg aztán ... Elharapja a szót, de végül bevallja, hogy van egy lengyel barátnője, ez az egyik fő oka és célja a tervezett útnak. Megértjük őt, mi is voltunk fiatalok. Báta Gyulának, egy tizenöt éves fiú és tízéves kislány apjának, öt éve MB 1202-es kocsija van, hatvanezer kilométerrel a kilométer-órában, amit Magyarországon, Bulgáriában, Romániában és idehaza (főleg a folyók mentén) futott le. Az idén ők sem készülnek külföldre (építkezés), ellenben a szabad szombatokat, vasárnapokat és a szabadsága egy részét valahol folyó mellett töltik majd. Báía Gyula ugyanis szenvedélyes horgász. — Huszonhárom éve horgászok. Amióta megnősültem. — Miképpen függ össze a nősülés a horgászással? — Az apósom valóságos horgászmester. Róla ragadt rám. — Mekkora volt a legnagyobb zsákmány? — Egy tizennyolc kilós harcsa. — Egyedül horgászik? — Dehogyis: az egész család. Sátrat verünk valamelyik folyó partján és szép csendesen horgászgatunk. Nincs ennél szebb szórakozás ...! S végül Máté Gyulát fogom vallatóra. Két hete autótulajdonos, Octávlája van. Szomorúan mondja, hogy a kocsi a legjobb barátjáé volt, nemrégen még együtt javítgatták, együtt jártak rajta kirándulni, de a barátja a közelmúltmindent élvezek, a nagyvárosok kivételével, mert azokat tiszta szívből utálom — mondotta Palic mester. — A Magas-Tátrát már úgy ismerem, mint a tenyeremet, számtalanszor jártam ott a fiammal együtt. Az idén külföldi utat nem tervezünk, mivel építkezni fogunk. A víz persze ezen a nyáron sem maradhat el, két hétre elmegyünk Somorjára az anyósomhoz. A fiamnak vettem egy csónakot háromezer koronáért, hadd használja ki a Dunán. Lehet, hogy Hajdúszoboszlóra is leugrom még a nyáron, kitűnő az ottani gyógyfürdő. Egyébként az a véleményem, hogy valamit kellene tenni a mi gyógyfürdőink kapacitásának növelése érdekében. Kitűnő gyógyfürdőink vannak, de ha elkezdődik a fürdőidény, nagyon nehéz helyet kapni (nem beutalásra gondolok) s amellett istentelenül drágák a magyarországi fürdőkhöz képest... ban meghalt. A kocsit 6 vette meg. Máté Gyula ugyancsak fiatal ember, huszonhét éves, nős, van egy hatéves kislánya, a felesége ápolónő. — Hol töltik a szabadságot? — Két hétre lemegyünk a Balatonhoz. — Mikor? — A nyár közepén. Attól függ, hogyan tudom a szabadságomat összehangolni a feleségem szabadságával... Könnyű nekik Csak rá kell nézni ezekre a képekre, Báfa Gyula és Palic Ondrej keresztbefont karjára s mindegyikük magabiztos mosolyára, hogy az ember arra „Két hétre lemegyünk a Balatonhoz" „Nincs szebb szórakozás a horgászásnál!" gondoljon: könnyű nekik! Ha útközben elromlik a kocsijuk, ha mondjuk, hörögni kezd a sebességváltó, folyik az olaj stb., egyszóval bármi baj éri kocsijukat az úton, egyszerűen szerelőruhába bújnak és megjavítják, nem járnak úgy, mint mi, hogy esetleg vonaton kell hazatérnünk, kocsinkat a sorsra és a pótalkatrész-hiánnyal küszködő Végzetre bízva. Az ám, gondolom, de hisz ők sem vihetnek magukkal, mondjuk, egy pótsebességszekrényt. S minthogy a „legszebb öröm a káröröm", megnyugodva és fütyörészve ballagunk a lévai autóbuszmegállóhoz. ZS. NAGY LAJOS (Prandl Sándor felvételei) Korházi "lílS liivAi i»w.— r^iTfiri Lehet-e egyáltalán „hangulatképeket" írni egy kórházról? Lehet-e hangulatos néhány hetes kórházi gyógykezelés? A hirtelen adott válasz, nyilván, nemleges. Általában. S ha a választ töprengés nélkül és személytelenül a köztudatban uralkodó véleményre — szinte kapásból — adjuk. A kórházi tapasztalatok ugyanis túlnyomórészt negatívak, az emlékek szomorúak, a benyomások komorak. Ha mindezt olyan körülmény tetézi, mint a királyhelmeci intézetét, hogy csak hatéves múltja van, az orvosi és ápolónői kar fiatal, s a környék — néhány negatív esetet vagy jelenséget felnagyítva — hajlamos az elmarasztaló véleményre, talán érthető is. Kisebbíteni, alacsonyítani, lebecsülni, fitymálgatva legyinteni kivülről könynyebb (és divatosabb), mint közvetlen közelről figyelni az orvosok és az egész személyzet tevékenységét, érdeklődéssel és türelemmel követni a gyógyítás szervezettségét, a gyógymód hatékonyságát, a páciensekkel való törődés mikéntjét, a betegekhez való viszonyt, s végső fokon a kórházat elhagyó személyek gyógyultsági fokát, az intézet összesített törekvésének fő „mutatóját". S ha ilyen szempontból próbálunk ítélkezni, mindjárt hangulatosabb képet nyerhetünk. Így voltam ezzel magam is. Némi bizalmatlanság és tétovázás ült rajtam, amíg — több napos bizonytalankodás és habozás után — ráadtam magam, hogy befekszem a helmeci kórház belgyógyászati osztályára. S ma — közel fél év távlatából — dicsérem az eszem, hogy így cselekedtem. Három hetet töltöttem a kórházi szobában, s most ennek köszönhetem helyreállt egészségemet s az alant következő hangulatképeket. AZ „ÖNKÓRKÉP" Ha van önéletrajz és önarckép, miért ne lehetne önkérkép is, gondoltam, miközben testben-lélekben készültem a kórházi kezeltetésre. Papírra vetettem hát önmagamról úgyszólván mindent, amit „kórosnak" találtam, s amit — korlátozott, szerény egészségügyi ismereteim alapján — úgy véltem, a kezdeti stádiumban (tájékoztatásként) talán kezelőorvosaim hasznosíthatnak is. Tudom, ritkaságszámba megy az ilyesmi a kórházban. Leplezetlen csodálkozással és érdeklődéssel, de kellő komolysággal fogadták is a doktorok a kezdeményezést (bár Ittott meg is mosolyogták, de ezt én természetesnek tartottam, hisz én hozzájuk képest az orvostudományban még műkedvelő sem lehetek). Az önkórkép azután kórlapom szerves része lett, önismeretre való törekvésem egyik dokumentuma. Volt ennek az önkórképnek azonban egy szándékos fogyatékossága: egy, a lelkem mélyén már sejtett, de önmagamnak bevallani nem mert tünet rögzítése; gondolván: hadd jöjjenek rá az orvosok maguk. És másnap már közölték is: barátom, te valamit elhallgattál előttünk. Töredelmesen bevallottam. S a bajaim közül éppen az volt a leglényegesebb. A többi úgyszólván annak függvénye. A kórházba vetett bizalmam ezen a ponton, ennél a fordulónál vált szilárddá. S ettől a perctől kezdve tempósan gyógyulni is kezdtem. „TESSÉK LEVETKŐZNI..." Sose szerettem vetkőzni. Tudja isten, valahogy terhemre van az öltözködés. Nem rajongom a vetkőzés látványáért sem. Sztriptízt csak egyszer láttam