A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-11-22 / 47. szám
Jíegény ember volt apóm, nagyapám, nem hagytak rám semmit, csak a szorgalmukat és o becsületüket. Gyerekkoromban többször hallottam azt, hogy „nincs", mint azt, hogy „van" — kezdte Katona Mihály, aki katona volt a javából — vöröskatona. Nézem ezt a csillogó szemű, legényesen kipödört bajszú öreg harcost, aki ugyan már nyolcvanhárom éves, de tele van élet- és munkakedvvel, s hogy az egészségével sincsen baj, azt igazolja, hogy mindennap elballag a közeli kiskocsmába és megissza o maga kétdecijét, igcz viszont, hogy sohasem többet. Most, amikor ellátogattunk hozzá Dunaszerdahelyre, egy nála jóval fiatalabb asszony fogadott bennünket:- Kit keresnek?- Katona Mihály bácsit.- Ja, maguk azok az újságírók. Említette, hogy jönni fognak. Én vagyok a felesége. Mindjárt érte megyek — mondta kedvesen és közben kezét töröígette a kötényébe.- Majd mi. Csak azt mondja meg, hol találjuk.- Ott hátul az udvarban, fát vág. Szóval munka közben találtuk meg Mihály bácsit, amint legényesen húzta a fűrészt. Betessékelt bennünket a szobába, csendre intett két koromfekete szemű apróságot, az unokáit:- Van belőlük vagy hat darab - mondta mosolyogva. — Igaz, hogy ez nem valami sok, mert hat gyerekem van, négy fiú és két lány. de hát ezek a mai fiatalok nerrj nagyon igyekeznek. Okosan, értelmesen beszél, s közben azt is elárulja, hogy csak „pái oszályt járt": — De azért én az ábécé szerint írom a betűt. Az iskolára nem volt se idő, se pénz. Magánszorgalomból tanultam. Szerettem a könyveket, s a hadifogságban, ha meghalt valaki, mindig én búcsúztattam el. — Mikor esett fogságba? — Mindjárt a háború elején. 1914-ben, azután vittek bennünket Szibériába. S hogy mit csináltunk ott? Az biztos, hogy nem pihentünk. 35—40 fokos hidegben kihajtottak bennünket az erdőbe fát vágni. Akkor egész élelemre megutáltam az erdőt. — És mit ettek ott? i — Ha megengedik, versben válaszolok: Malomsöpredékböi ettünk kenyeret, de bele ts ragadt a szánkba eleget. Égett kenyérhéjböl ittunk feketét, de meg is égette szánkat a keserűség... — Ezt okkor írtam ott, o messzi Szibériában. 1916- ben összebeszéltem a társaimmal és megszöktünk. 1917-ben peaig beálltunk a Vörös Hadseregbe. Harcoltunk Pétervárott és csak az isten tudná megmon...és Mihály harcolt doni, hogy még hány helyen. Nézzék csak a kitünetéseimet, meg ezt ez emlékérmet. Vörös bársony tokot vesz elő, s most ahogy emlékszik reszket a keze, fátyolos tesz a szeme:- A bajtársaim közül alig néhányon kerültek haza. Akit nem a golyó vitt át a másvilágra, azt a fogolytáborban vitte el valamilyen járvány, vagy az éhség.- Azt mondja, hogy olyan nehéz volt ott az élet és olyan könnyű a halál. Magának mégis volt kedve verselgetni?- Hót ha egyszer kellett. Ha a papírnak elpanaszkodhattam a bajomat, mindjárt megkönnyebbültem. Meg azután volt azért ott szép élményem is. Munkásgyűléseken többször láttam Lenin elvtársat.- És otthon tudók, hogy él? Irt haza levelet?- A leveleimet nem kapták meg és többször halálhíremet hallották. Annál nagyobb volt az örömük, amikor hat év elteltével, 1920-ban hazakerültem, és most itt vagyok. Mérgesítem az asszonyt — mondja és megöleli a feleségét. — Hát bizony, sokat mérgesít. Sohq nem hallgat a jó szóra — simogatja meg az öreg harcos kezét az asszony. — Csők ne lennél olyan öreg - huncutkodik Katona Mihály, azután tudjuk meg, hogy majdnem húsz évvel fiatalabb nála a feesége. — Meg azután én is szívesen lennék újra húsz éves. Jobban megbecsülném magam, mint ezek a mostani fiatalok. Mit tudják ezek, hogy milyen volt a mi életünk. Ha az ember beszél nekik, csak kinevetik. Nem, Mihály bácsi, ne higgye, hogy mindenki kineveti. Ne higgye, hogy nem hiszünk magánok, hogy nem becsüljük meg. Tudjuk, hogy mit köszönhetünk azoknak a vöröskatonáknak, okik a munkásság felszabadításáért, mindannyiunk jobb jövőjéért harcoltak. N. L. E. figyelmeztető jelzések egész sorozatát. Ilyen esetben bizony a szerencsétlenség oka a felelőtlenség és a könnyelműség. A domb tetején egy zsindelytetös kápolno áll, meiy körül színes, fából faragott keresztek sorakoztak. Az épület közelében egy repülőgép légcsavarja különös esetről tanúskodik. Az alatta elhelyezeti táblán oivoshotjuk, hogy Karol Löfflet százados téli időszakban, 1938. november 22-én sppitiepülögépevel a Lomnici-csúcs nyugati felének ütközött. Bizonyára a köd és a felhőkkel egybeolvadó hótakaró okozta a százados halálát. Itt kel megemlítenünk azt is, hogy nemrég egy lévai családapa óitotlannak vélt hegyi túrán harminc rneteres szakadékba zuhanva lelte haldiát. Az emléktáblák szaporodó sokasága legyen intő példa azok számára, akik kedvelik a kockázatot, a veszélyes vállalkozásokat. Szöveg és képek: Kalita Gábor Akik már látták a Tátra szépségeit, a Csorba-tö üde víztükrét, a Lomnici-csúcs felhőkkel körülgyűrűzött ormát, azt hiszik, hogy e természetodta környezetről tudják mindazt, ami e fogalom képének kialakításához szükséges. Pedig a Tátra égbe törő ormai nemcsak barátai tudnak lenni az embernek. A hegymászókra nem egyszer ott le- 5elkedik,.,a könyörtelen halál. Évről évre szaporodik e hegyóriás áldozatainak száma. A legtragikusabb szerencsétlenségek sorozata játszódik le télen-nyóron egyaránt. Az itt szerencsétlenül járt embereknek dilit emléket a Tátrai Nemzeti Parkban levő jelképes temető. Azt hiszem, nem sokan ismerik ezt a helyet, mely a Poprádi- és a Csorba-tó közötti turistaút egyik mellékágában húzódik meg. A temető létrehozói nem látványosságot kivánnak nyújtani a turistáknak, ezért a Nemzeti Park vezetősége a kirándulóktól jogosan megköveteli a csendet és a helyhez illő fegyelmet. A maga mivoltában egyedülálló ez az inkább a kegyeletnek és a megemlékezésnek, mint temetőnek szánt hely. A környezetet az ember jóformán alig változtatta meg. Nem állítanak itt sírköveket, hanem körben a sziklafalakra erősítik a kis öntöttvas-táblákat, feltüntetve rajtuk o szerencsétlenség körülményeit. Különös dolgokról mesélnek ezek a táblák. Nemcsak hazai, de gyakorlott külföldi hegymászók is szerencsétlenül jártak itt, pedig tudásuk és felkészültségük jófoiman maximális volt. Mert a Igen, ez a két sor sok mindent elárul, hegymászás olyan kedvtelés, ahol nem elég a Találkoztam azonban felelőtlen emberek mindenre kiterjedő figyelem. Ehhez a sporthoz léktábláival is, akik megszegték a tiltó szó A temető kápolnája jócskán kell szerencse is. Az áldozatok javarésze komoly diplomás ember volt. Érdekes feliratot olvastam az egyik mérnök fejtáblójón; A hegy volt a Te életed, A hegy lett a Te hóhérod. Löffler százados emléktáblája
