A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-23 / 34. szám
Hányszor megírták már; annyi a könyv, hogy Dunát lehetne rekeszteni vele. És a könyvek rengetegében nagyon nehéz a tájékozódás. Marosvásárhelyen véletlenül került kezembe Ruffy Péter egyik jigyelemre méltó riportkönyve, amelyben érdekesen és izgalmasan vall újságírói pályája kezdetéről. Ebben szerepel románul így a kérdés: a foszt cseva? Vagyis: történt valami? Ugyanis abban az időben, amikor Ruffy újságírói pályáját kezdte, a szerkesztőt ez az egyetlen dolog érdekelte. A riporter száguldozzon be hegyet és völgyet, falvakat és városokat, s a föld alól is kerítsen elő érdekességet, csemegét, fonákságot. Hajszolta is Ruffy éppen eleget a szenzációt, de nem járt szerencsével. Először azt a hirt hozta be a szerkesztőségbe, hogy ebben és ebben az utcában a kutya megharapott egy embert. A szerkesztő kidobta őt a hírrel együtt. — legyezze meg — mondta neki nem éppen udvariasan — nem az az érdekes, ha a kutya megharap egy embert. Az az érdekes, ha az ember harap meg egy kutyát. Nem keserítette el a kudarc, hozta gyorsan a másik hírt is, amely úgy szólt, hogy egy ember felmászott a fára, leesett és betörte a fejét. A szerkesztő azonban megint ajtót nyitott neki. — Jegyezze meg már végre, hogy nem az az érdekes, ha az ember felmászik a fára, leesik és betöri a fejét. Az az érdekes, ha felmászik, nem esik le és mégis betöri a fejét . . . Erdélyben, nevezetesen Marosvásárhelyen, jó ismerősömnél és jbarátomnál, Bernáth Ernőnél persze engem másmilyen szenzáció érdekelt. A foszt cseva? Vagyis: történt valami érdekes a romániai magyar irodalomban? Feketekávé mellett faggatom őt, s mintha készült volna a beszámolóra: — Sülő Andrásnak jelent meg nemrégiben Anyám könnyű álmot Ígér című könyve. Nagyszerű regény, nagyszerű vallomás a szülőföldről. Nem elégedtem meg az újsággal, hiszen Sütői és az írásait régóta ismerem. Félrejáró Salamon c. kisregénye komoly tengerparti olvasmányélményem. Ruffy visszaemlékezése szerint kezdtem osztani a világot érdekesre és érdektelenre, s magamban úgy morfondíroztam: — Mi abban az érdekes, ha Sütő András ír egy újabb könyvet? Az lenne az érdekes, ha író létére nem írna újabb könyvet. De nem szóltam erről Ernő barátomnak. Arra kértem, folytassa tovább az irodalmi érdekességek számbavételét. — Huszár Sándor kortárs írókkal folytatott beszélgetéseit jelentette meg a közelmúltban a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó Az író asztalánál címmel... Ebben sem láttam semmi különöset. Huszár felkereste otthonukban az íróbarátokat, megszólaltatta őket, elbeszélgetett velük munkájukról, terveikről... és most az irodalmi Könyvkiadó jóvoltából az olvasók is megismerkedhetnek a beszélgetések tartalmával. Megint csak Ruffyra hivatkozhatok: 11 — Nem az az érdekes, ha író faggat írót. Az az érdekes, ha az olvasó faggat írót. — Haja, haja virágom ... Virágúénekek Szabó T. Attila gondozásában és bevezetőjével — sorolja fáradhatatlanul Bernáth Ernő az irodalmi újdonságokat. Minden tiszteletem a Szabó T. Attiláé. Gimnazista korom óta szeretem a virágénekeket, egynémelyiket dalolni is tudom. De a világ legtermészetesebb dolga, hogy a tudós lélek fáradhatatlanul keres, kutat és szorgalmas méh módjára gyűjtöget. Nincs abban sem különös, sem szokatlan, ha egy ilyen ember szenvedéllyel összegyűjti és megjelenteti a legszebb virágénekeket. — Nem az az érdekes — kezdek bele hangosan Ruffy szavaiba, de Ernő barátom közbeszól. Ez valóban érdekes eset! — Felkeressük őt Farkaslakán? — Természetesen. — Akkor induljunk is nyomban. Kihörpintjük a kávét és felkerekedünk. Ernő barátom begyújtja a motort, a Wartburgot, és robogunk Székelyföldön Farkaslaka irányába. Hegyre fel, hegyről le haladunk, dimbes-dombos vidéken, mintha csak Gömörben járnánk. Tamási Áron szülőfaluja a Havasok közelében van valahol, Marosvásárhelytől kilencven kilométerre. Másfél óra alatt tesszük meg Mócs József: A foszt cseva? — Értem már, értem. Olyan érdekességet akarsz, amelyről Ruffy is ír a könyvében. — Hiába akarok, ha nincs — kedvetleneúem el. — És ha van? — Halljuk. — Tamási Áron öccse, Gáspár, a négy elemit végzett egykori szegényparaszt, most kollektivista is írt mostanában egy könyvet. Arnolyen életrajzi regényt. Vadon nőtt gyöngyvirág a címe. Nos, érdekes? — Ez igen. Ez már szenzáció — jövök tűzbe. — Hiszen nem az az érdekeshogy Tamási Áron megírta remek Ábelét, hanem az az érdekes, hogy öccse, Gáspár, is megírta életrajzi regényét. Hány éves az ember? —, Most hatvanhat esztendős. — Szerezhetnék még a könyvéből? — Én már beszereztem neked — mondja és mutatja Ernő barátom. A borítólapon Gáspár bácsi kezeírásával ez áll szószerint: „1967 December 15 Visszaemlékezés a régelmúlt gyermek korra és az utána következő időkre a mai napig ezernyolcszáz kilencvenhét Szeptember havában született az én jó Bátyám Tamási Áron tró bé' fejeztem 1968 Szepr_ tember 26-án Tamási Gáspár Farkaslaka Helyesírási hiba került elég az idézett szövegbe, nyilván a kéziratba is, de ezzel tisztában volt Gáspár bácsi, mert a kiadóhoz is intézett néhány beláttató szót: „és most végül a kiadóhoz szeretnék szólni, mivel én nem vagyok író, sőt iskolám is csak négy elemi osztályom van, de kötelességemnek tartom, hogy amit tudtam, azt megírjam, amivel bátyámnak sem fiú-, sem lánygyermeke nem maradt... ennélfogva szeretném, ha írásom nyomtatásba kerülne ... Én tudom azt, hogy az írásomban vannak hibák is, de azt a nyomtatásnál tessék kihagyni belőle az utat. Közvetlen az országút mellett áll a farkaslaki templom, s húzódik a temető, amelyben végakarata szerint a határokon innen és túl jól ismert Tamási Áront helyezték örök nyugalomra. A sok egyszerű kopjafától elválik és kimagasodik az övé, sejtetvén itthon makkal és mindenkivel, hogy a csend birodalmában is vezeti népét. A négy testvér gondozta sírtól nyit vezeti az idegent Tamási Áron szülőházához, amelyben Gáspár bácsi lakik. Autóval persze más irányból közelítjük meg, a Tamást írásaiban gyakran szereplő Fehér Nyikó mentén haladunk felfelé. S mivel esős, borús reggelre ébredtünk, nem kell tartanunk attól, hogy Gáspár bácsi nem lesz otthon. Néhány maszatos arcú leányka szalad előttünk és utánunk a bokáig érő sárban. Mutatják az irányt. Nagyon szegényes hajlék a Tamási ház két helyiséggel /egyikükből múzeumot rendezett be Gáspár bácsi), szépen gondozott gyepes udvarral. Köröskörül hegyek és dombok, és mintha Farkaslaka a völgybe csúszott volna. Alacsony termetű, magas homlokú, apró szemű, magyaros bajszú ember jön elénk áz udvarból székely viseletben, vagyis harisnyanadrágban, lajbiban, fehér ingben és fekete kalapban. — Tamási Gáspárt keressük — mondom én. — Az én vagyok — mondta ő és nyújta parolára a kezét. Bernáth Ernőt ismeri, ő mutat be Gáspár bácsinak. Megy előre és kinyitja annak a szobának az ajtaját, amelyből múzeumot rendezett be a bátyjának. Elég sivár berendezésű szoba. Az ajtóval szemben lapul a bölcső, oldalt nagy régimódi láda, a falon képek, s az üveglap alatt Tamási Áron könyvel, újságokba írt cikkei, a regényeiről, novellásköteteiről megjelent írások, a testvéreknek és a szülőknek írt levelei. Egyik levélben az olvasható, nemsakdm hazajön, Gáspár öccse készüljön Jel a kirándulásra, mert eltökélt szándéka újra felkeresni azokat a helyeket, amelyekhez gyermekkora élményét kötik. Utasítást is ad Gáspár bácsinak: szerezzen a kiránduláshoz olyan embert, aki jól ismeri a mezei virágok nevét és tréfás történetekkel is tud traktálni. Rövid ideig tartózkodunk csak a Tamási Áron szobában, megyünk a hátsó helyiségbe, amely hálószoba is, konyha is egyszerre. Mutatom Gáspár bácsinak a könyvet, a Vadon nőtt gyöngyvirágot, s ő nagyra veszi, hogy már Pozsonyba is elfutott a híre. Asztalhoz ülünk és beszélgetünk. —• Hogyan szánta rá magát az írásra? — Mikor legutóbb Pesten jártam, mondom a bátyám barátjának, Fája Géza író úrnak, én is tudnék könyvet írni. Hát akkor írjon, kaptam a biztatást. Ezzel a biztatással értem haza Székelyudvarhelyre. Mondom a bátyám barátainak, milyen biztatással érkezem Pestről, és nem is lenne semmi baj, ha lenne mibe írnom. Annyi baj legyen, nyújtják nekem a vigasztalást egy négyszáz oldalas füzet kíséretében. — Egyfolytában írta az életrajzi regényt? — Dehogy. Közben-közben szántottam, vetettem, kaszáltam és kapáltam. — Dolgozik még? — Még mindig dolgozom. Kollektivista lszövetkezeti tag] vagyok. Elkérem a füzetet és belelapozok. Sehol egy javítás, sehol egy törlés, a sok emlék már nagyon kiklvánkozott belőle. Csak a tinta más-más színé mutatja, hol hagyta abba, hol kezdte újra a történetet. A négyszáz oldalas füzet utolsó oldalának legalján fejeződik be a visszaemlékezés és ez jól jön nekem a további kérdés feltevéséhez: — Ha a bátyja barátai nyolcszáz oldalas füzetet nyújtanak a vigasztaláshoz, azt Is tele írta volna? — Magától értetődően. Könnyen ment a munka, mert állandóan jelen volt a Múzsa. A végén már összébb kellett fognom a mondókámat, hogy elférjen a füzetben. — Mit szólnak a sikeréhez a farkaslakiak? — Azt tőlük tessék megérdeklődni. — Olvasták már a könyvét? — Olvasták néhányan. — Mit mondanak magának? — Azt mondják, hogy te Gáspár, mink is tudnánk ilyen könyvet írni. — És maga mit mond nekik? — Én azt mondom, ha tudnátok, hát írjatok! Egyszerű, nyílt tekintetű ember. Olyan, aki vérével, verejtékével tapad a farkaslaki szántókhoz. Kérdem tőle távozóban az udvaron: — Könnyen művelhetők-e a földek? — Á dehogy. Nehezek erősen. Aztán nem Is kérdezek többet, hiszen az élete, vagy az életének egy jó darabja ott van a könyvében, amelyet hozok haza magammal ... A foszt cseva? Ruffy szavaival indítottam az írást. Igen, érdekes dolog történt. Tamási Áron öccse, a kérges kezű Gáspár bácsi visszaemlékezést írt gyermekkoráról, csínyt evéseiről, bátyjáról, apjáról, anyjáról, falujáról, szegényes életükről. S a könyvben annyi a jókedv, a humor, hogy míg olvastam a Vadon nőtt gyöngyvirágot, nem győztem csak kacagni.
