A Hét 1970/2 (15. évfolyam, 27-52. szám)

1970-08-16 / 33. szám

Terus szakácsáé, aki a jó ebédek­ről, vacsorákról gondoskodott. Teszteljék“. Egy váratlan pil­lanatban én Is átestem a kö­telező keresztelőn. Loccsant a friss dunavlz, véglgcsorgott nyakamon, hátamon, mellemen, mltagadás slvalkodtam Is ki­csit, pedig ez csak amolyan szolid keresztelő volt, férfi em­bert akár ki is kötnek, és a fedélzetet tisztító, erős vlz­­sugarú öntőzőcsőből zuhlntják rá az áldást. A külső öntözködés után nem maradhatott el a belső sem, amellyel már én szolgál­tam, köszönet Terus szakács­nő előrelátásának, akinek jég­szekrényéből a konyak sem hiányzott. A Vaskaput elhagyva Euró pának ez a nagy, népeket ösz­­szekőtő vize ismét széles höm­­pölygéssel, lapos partok között folyik tovább. A románok nagy­szerű új — és a Dunán a leg­magasabb — hídjának neveze­tes aranyszögeim megcsillan az alkonyl napfény, modern, csá­bítóan szép városokat hagyunk el míg Bráila kikötőjébe érünk, ahol lehorgonyzunk eg„v napra, hogy szállítmányunkat kirak­juk. All a hajó a kikötőben szo­rosan más hajótestek mellett, folyik a rakodás, nézem a da­ruk derekas munkáját, aztán a szemem egy kicsi piros fol­ton akad meg. Mikor jobban szemügyre veszem, látom ám, hogy török logobót mozgat a lusta szellő. Nosza, felhaszná­lom az alkalmat, írok gyorsan egy lapot törökországi bará­taimnak és felkeresem vele a félholdas lobogóval díszített kis dióhéjat, azaz inkább kagy­lót, mert oly szorosan, észre­vétlenül tapad a parthoz a bár­ka, mint sziklához a kagyló. Előveszem török tudásomat, s kellemetlenül tapasztalom, mennyit felejtettem tavalyi utam óta. De azért elbeszélge­tünk valahogy. Isztambulból jöttek, mazsolát hoztak, hol­nap útrakelnek Arábia felé. A lapot nagyon szívesen to­vábbítják, debát üljek náluk le egy kicsit. Pici a helyiség ami valószínű­leg konyha, nappali és egyben hálófülke rossz idő esetén — de két embernek — a kapitány­nak meg egy tizenhét éves for­ma fiúnak elegendő. A vendé­get pedig ha már helyet foglalt, meg is illik kínálni valamivel. Kéznél is volt egy kisebbfajta nargilé — azaz vlzipipa — s vendéglátó gazdám elém ál­lította. Ismerem-e, kérdezte. Hogyne, bólintottam, hiszen ez­zel törökhonban mint ottani specialitással mindig megkí­nálják az idegent. Pöfékeltem belőle tavaly és tavalyelőtt is. A kapitány gyakorlott moz­dulatokkal üzembehelyezi a pi­pát, elém állítja és átnyújtja a szívókét. Szippantok Is udva­riasságból néhányat. Elég ügyetlenül megy, de rövid idő után csodálatos változást ész­lelek. Kitágul a kicsi helyiség, óriási nagy lesz, már határai sincsenek, mintahogy nem va­gyok én magam sem, azaz, hogy vagyok, még hozzá remekül, könnyen mintha levegővé vál­tam volna és a tágas térben lebegnék. Én magam megszűn­tem, csak a csodálatosan jó, derűs, boldog közérzet maradt meg, és a szemem, amely nagy­ra, talán hordó nagyságúra tá­gulva belátja az egész szépsé­ges mindenséget. Ebben volt valami, suhan át agyamon a gondolat - mert agyam is van, úszkál valahol a mélyben — azután még va­lami: vissza kell jutnom a ha­jómra. Egyszer csak látom, hogy valahol távolabb tőlem a kapitány egy idegen férfivel beszélget. Kicsoda, mikor jött, nem tudom. Üzletfél lehet, vagy barát. A fiú a küszöbön ül s állát felhúzott térdein nyugtatva nézi a sötétedő eget, melyen pislákolnak már a csil­lagok. Megint visszatér a gondolat: el kell jutnom a Topfára. Oda­megyek a kapitányhoz, de nem érzem, hogy lépkedek, járok, csak mintha a szándék, az aka­rat vinne. Megköszönöm a szí­vességét és elbúcsúzom. Aztán n föld fölött valami testetlen libegéssel megindulok. Deszka­szálak, melyek a hajótesteket összekötik a víz fölött, ingatag pallók, melyekre idejövet némi aggodalommal és bizonytalan­kodva léptem, most nem érde­kelnek, hiszen íme, tudok a le­vegőben járni. El is jutottam hajónkra, föl egészen a kornfányosi fülkébe amely most elhagyott volt, s leültem a heverőre. Csak jó­val később, mikor már lefelé tartottam a kabinomba, s érez­tem lábam alatt a lépcsőfoko­kat és testemnek súlyát, akkor gondoltam: ej, ej, Musztafa ka­pitány, megkérdezhette volna előzőleg, hogy -van e kedvem kirándulni a hetedik mennyor­szágba. Másnap még láttam amint a kis bárka útrakelt, hogy a hul­lámok hátán eltáncoljon az cmálragyogású Márvány tenger felé, s rá nemsokára ml Is in dúltunk tovább, a már közeli szovjet határ irányába. (Folytatást! következik.) Magyarországon, alig egy-két órányira a fővárostól festői tájé­ka terül el az országnak: a Du­nakanyar. a csehszlováklat turista Balassagyarmaton és Vácon ke­resztül könnyen megközelítheti. Vácnál komp vlszt át az autóbuszt és az autókat az Ördögszigetre, ahonnan a Duna főbb partfán futó műútra futunk. Ezen az úton ha­ladva csakhamar elénk tárulnak a Dunakanyar érdekes települései. A hegyek lábánál, a Duna part­ján fekvő községek kedvelt nyara­lóhelyekké váltak. A falvak mel­lett villanegyedek alakultak, s nyáron még a falusi házak szo­bát Is megtelnek vendégekkel. Iga­zi virágzásnak csak az utóbbi évek­ben Indult a Dunakanyar, s az illetékesek szerint további még gyorsabb és jelentősebb fejlődés előtt áll. A pilisi oldal legrégibb üdülő­helye Leányfalu volt. Móricz Zstg­­mond, a magyar próza nagymes­tere varázsolta népszerűvé, nem­csak azzal, hogy Itt irta néhány nagy müvét, hanem azzal is, hogy tollával népszerűsítette e táj szép­ségeit. Szép kilátás nyílik innen a Duna bal partjára. Vác barokk­kori tornyai és a Naszály magas hegyvonulatai látszanak. A pilisi oldal másik elragadó nyaralóhelye Visegrdd. Salamon tornya már messziről üdvözli a közeledő utast, aki elbűvölten szemléli a V isagrádnál kitáruló festői tájat. Innen jutunk fel ka­nyargós, romantikus úton a Nagy­autómra, ahonnan ragyogó látvány Mátyá» király emlékoszlopa VWegrá­­rion nyílik a környék kúpos hegyeire, a Börzsönyre és a csehszlovákiai hegyvidékre. Számos szép kirán­dulást tehetnek a Vtsegrádon üdü­lök öreg szállásra, Tahiba vagy más falvakba és völgyekbe. Több szakszervezeti és üzemi üdülő van Visegrádon. A helység leghíresebb nevezetes­sége Mátyás király reprezentatív nyári palotája, melyet néhány év­vel ezelőtt ástak ki a régészek a domboldalból. Diszkút, gótikus fo­lyosó és más márványból készült épületrészek szépségében gyönyör­ködhet itt a kiránduló. A községen áthaladó úttest mellett, magas obellsik tetején helyezték el az igazságos Mátyás mellszobrát. Ér­demes felkapaszkodni a Fellegvár romfal közé is, ahonnan az egész kettős Dunakanyart belátni és emellett a történelem szele ts meg­érinti az embert. Odalent a mély ben játékszernek tűnő fehér hajók és fürge csónakok szelik a folyam vizét: a lenéző úgy érzi, magát, mintha helikopterből szemlélné a vidéket. A Duna a Szentendrei szigetnél szakad két ágra, itt tör kt a Vi segrád és Nagymaros közötti szo­rosból. Mindkét partját erdőkkel borított hegysorok szegélyezik. N6- grádveröce község szépsége szá­mos festőművészt Is megihletett. A vadevezösök serényen .fiúi­nak fel" a nagymarost partig, ahol hétvégi vidámság ver tanyát. Nyá­ri estéken egy-egy zenés-táncos sé tahafözás Is különösen szép él­ményt ad. Ahogy északabbra haladunk, mind vadregényesebb, szemet gyö nyörködtetöbb a táf. Zebegénynél szinte tószerüen kiszélesedik a ha talmas folyam. Innen már föl lát­ni az esztergomi hegyek koszorú­­fát. A hajókirándulás önmagában is gazdag élményt jelent. Akt egyszep elmegy Vtsegrádra, vagy a Dunakanyar bármely részé­be, — mely látogatottság tekin­tetében közvetlen a Balaton után következik, — sohasem feletti el a látottakat, s a szive elöbb-utóbb visszahúzza ide. Így voltunk ezzel mt Is, e sorok írója és fotós barítfa, aktk ízelí­tőül néhány képpeľSs érzékeltetni szerelnénk a Dunakanyarban átéli kedves órákat. VERES JÁNOS ifj. Kontár Gyula felvételei

Next

/
Oldalképek
Tartalom