A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)

1969-10-26 / 43. szám

BÁLINT TIBOR gyermekbeszéd (Mondd el az embereknek, hogy nem szabad csüggedni, meri a torró nagy szelek végigta­pogatják majd a löld arcát, és felszikkaszta­nak minden bánatotl) í— Ezt a kisfia üzeni? — Igen, 6. 4— Hiszi a plszi. 4— De kérem .., — Miért akar beugratni? — Már bocsánat — — Nem vagyok mai csirke, érti? Engem ne­héz álejteni. És csodagyerekek nincsenek. — Én sem hittem bennük. — És? — Mától kezdve hiszek. — No, viszontlátásral (Mondd, hogy vigyázzanak, ne aludjanak el uideregve az ég hideg mellén, s akkor az atom­bombát átlyoggatják és megemésztik az idó férgeil) — Mennyi idős a kisfia? — Hároméves. — Igazán elképesztő. — Ugye? — Elképesztő ez a hazugság! — De uram ... Nyári Sándor pékmester szomorúan elmoso­lyodott. Már tudta, hogy senki sem fog hinni neki, pedig szüntelen előtte volt a kölyök, amint fölkapaszkodik a gyermekágy vékony rúdján, és talpra állva megszólal.1 — Mikor is beszélt a gyerek? — Ma hajualbau ... — Külön ezért ébredt fel, ugye? — Isten tudja ... — Leheljen csak ráml — Nem ittam én egy cseppet sem. — Annái szánalmasabb! Míg beszélt, a kicsi arca sima volt, és sze­mének kékfényű gömböcskéjét sem repesztette négyszögekre az ellenszenves koravénség, ame­lyet úgy gyűlölt. — És valóban ezeket mondta. — Igen. — No hagyja, ne törődjék vele! — Miért? — Csak olyan gyerraekbeszéd ez. — De igaz. — Majd adnék én neki igazságot! — Megverné? — Kikalapálnám a fenekét! — És miért? — Mert veszélyes. Később úgy odamondogat magának, hogy Ütheti faiba a fejét. (Szólj az emberekre, hogy térjenek vissza a szép álmokhoz — intett a kicsi oly nyu­godtan, ahogy a kockajátékát szokta kérni —, aki nem álmodik, elunja magát és meghal. Nézd, hány élőhalott járkál nappal is az utcá­kon!) — Fog nélkül született a gyerek? — Igen. — És beszélni sem tudott? — Nem. — No lám. Pedig már azt hittem, hogy egy kis Buddhával ajándékozott meg bennünket. — Ön gúnyolódik. — Mi egyebet tehetnék? — Higgyen nekem. — Majd máskor, tata, máskor! Nyári József pékmester ment az utcán, ke­zét zsebébe csúsztatta, s örült, hogy csak ma­gában goudolta végig a párbeszédeket; ez a felismerés oly izgalommal melegítette át, hogy ba kellett térnie egy pohár fröccsre a Vén hordóhoz. A belső szoba párás füstjéből elmosódó ar­cok, kalapkarimák puha hullámvonalai tűntek elő, s fölöttük, mintha botra volna tűzve, ide­­oda imbolygót! egy csorba, sovány és borot* válatlan arc; tátugva, hadonászva ismételte: — Hát isiueritek-e a fiamat? — No mit mondott már megint? — El sem hiszitek! — Dehogynem, dehogynem. — Ilyen kölyök nincs is! Ne szerénykedj, az istenbe. 4 — Gyerünk a szöveggel! Az ember megtörölte pálinkás száját: — Hát azt mondja ma éjjel a fojtani való bi­tang: most kell hazajönni, vén hullarabló? Ha legközelebb kihagysz engem a buliból, laposra verlek, vagy belecsurgatok a zsebedbe! — Óriási! — Pokoli! — Isteni! — Hiszen ez egy valóságos csodagyerek! A fölcsapó kacagások egy pillanatra megfa­­kitolták a villanyfényt, mintha a konyhából gőz tódult volna be. Nyári József kihörpintet­­te poharát, és sietve távozott. — Mennyivel szebb dolgokat mondott az én Éltásom, s mégsem akarják meghallgatni! — gondolta fájó irigységgel, majd elhatározta, hogy vigasztalásként egy meleg fonottkalácsot visz az ő kis prófétájának. Végig a Barcaságon A Keleti-Kárpátok elvégzödesétői, a Király­kőtől nyugatra az Aldunáig jelölhetjük ki a Déli-Kárpátok tő vonulatát, mely a Fogarasi havasokkal kezdődik és a Szebeni havasokkal folytatódik. A belső kristályos vonulatot a Te­­mes vonalán túl az Orsovai masszívum fol\v­­tatja. A Fogarasi-havasokban találjuk Erdély legmagasabb csúcsát, a 2544 méteres Negoit. A Déli-Kárpátok egyik legforgalmasabb hágója a Brassói-havasokban a Tömösi-hágó, utunk végcélja. Háromszékből dél felé tartva a Bar­­casági medencét érjük el. Jelentős város itt Sepsiszentgyörgy, a székelyek egyik kultúrköz­­pontja. A város ott fekszik, ahol a Csíki meden­ce felől jövő Olt völgye, valamint a Háromszéki medence a Barcaság felé nyílik. A város tégla­lapalakú főterén áll a Székely Múzeum, Kós Károly alkotása. Remekbeszabott székelykapu­kat láthatunk itt, és gyönyörködhetünk a szé­kely népművészet széles skálájú alkotásaiban. A tér túlsó olSalán áll az Állami Székely Színház. Híres színtársulata ez a székelyeknek, s Erdély többi városában is szívesen látott ven­dégek a sepsiszentgyörgyi színészek. Sajnos nem volt lehetőségünk megtekinteni az esti elő­adást, Inert az idő sürgetett, és még aznap el kellet érnünk utunk végcélját, a Tömösi-hágőt. Előbb azonban befutunk Brassóba a Tömösi­­hágó innenső kapuvárosába, Brassónak hadá­szati fontossága mellett fekvésénél fogva rend­kívüli a gazdasági jelentősége is. A várost német lovagok alapították, akiket II. Erndre király telepített a lakatlan terü­letekre, a XIII. század elején. A belváros falai, kapui, bástyái részben még ma is állanak. A keskeny szalagtelkeken szűk, zárt udvarokat hagyva szoronganak a meredek nyeregtetős egy-két emeletes régi házak. A nagy zsúfolt­ságot az északról, a Barcaság felől bevezető szélesebb üzletutca és két tér szakítja meg. Egyik a főtér, középen az ódon, jellegzetes gót stílusú városháza (Rathaus), mely a környező tér városképével együtt akár Lipcsében vagy Nürnbergben is állhatna. A másik, ennek szom­szédságában a XIV. századvégi, hatalmas csúcs­íves templomnak, a zömök tornyú Fekete-temp­lomnak a tere. Csak nehezen tudunk átvergődni a belvá­ros szűk utcasorain, valamint a várost körül­ölelő körút forgalmán. Alig marad mögöttünk azonban a gyárváros kéményerdeje, máris fel­tűnik az óriási Bucsecs hóföldre hegycsúcsa. 2500 méteres hegyóriás ez. Fehér hősapkája szinte a felhők fölé magasodik. Elértük tehát a Déli-Kárpátokat, itt vagyunk a Tömösi-hágó előtt. Ez a hágó fő közlekedési útvonal Erdély ős Havasaföld között. A hágó vidéke rendkívül vadregényes. Hatalmas fenyvesekkel borított sziklaszálak között vezet az út. Ellentétben a Kelet-Kárpátokkal, sokkal gazdagabb a nö­vényvilága és óriási fenyvesek borítják a há­gó két oldalát. A történelmi feljegyzések sze­rint itt, ebben a szorosban játszódott le sza­badságharcunk egyik legdrámaibb ütközete, a magyar történelem Therinopáléje. A Hargita tetőjén Az Olt mentén felfelé haladva elérjük Csík­szeredát, Csík megye központját, Csík megye az ősi hét székely szék egyike. Maga Csíksze­reda lényegében központja az Alcsíki és Fel­csíki medencének is. Nagy átmenő forgalom­mal rendelkezik észak-déli irányban, Gyergyő­­ból Háromszékbe. Ezzel szemben kelet és nyu­gat felől nehéz megközelíteni. Keletről a Csíki havasok védik a zord kárpáti szelektől, míg nyugat felé a könnyebben járható Hargita tá­maszkodik a város fölé. Utunkat nyugati irány­ba a Hargitának vettük, mely lényegében Csík ős Udvarhely megyét választja el egymástól. A hegygerincen egy erdei útra térünk, mely felvezet az 1810 m magas csúcsra. A menedék­ház, melyben szállást kaptunk, festői kilátást nyújt, a szemlélő maga előtt láthatja a me­sés Hargitát, az erdélyi hegyek királynőjét. Ösrengeteg terül el a szemünk előtt: a táj, az emberek, a favágók, a kalibák mintha csak Tamási Áron regényeiből léptek volna elő. Másnap raegmásszuk a tetőt, és egy havasi esztenán — pásztortanyán — kötünk ki. Kedves szóval fogad a pásztor. Birkasajttal kínál, s büszkén mutogatja birodalmát. Lent a völgy­ben három nyáj is legelész hatalmas juhász­kutyák őrizete mellett. Ahogy mondotta a pász­tor, itt az őrzésre minél erősebb állatot alkal­maznak, mert gyakran kell közelharcot vív­niuk a juhokat pusztító medvékkel. Mindenütt ünnepélyes csend honol, csak a nyáj kolompja hallatszik a messzi bérceken át. Állok a Har­gita tetőjén, és szívom magamba a fenyők il­latát, hallgatom a kolomp játékos csengését, s tekintetem bekalandozza a végtelent. Légy üdvözölve Hargita, az erdélyi hegyek királynője. Hozom a csallóközi rónák üdvöz-

Next

/
Oldalképek
Tartalom