A Hét 1969/2 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1969-09-28 / 39. szám
11 I A játékbaba bánata Május vult, nem napsütéssel, hanem durva esűveréssel, széllel. Ökiiinagyságnyi vízcseppek verték fel a port Pozsony ntcáin. Délelőtt sokat dolgoztam, délután pedig egy családi ház tervén gubbasztottam. Épp elég volt. Este elmentem a klubba. Holtfáradtan a fotelba dobtam magam. Olvasni akartam, de szemem a körülöttem zúgó fiatalokat figyelte. Valaki a szomszéd fotelba telepedett. Beszédbe elegyedtünk irodalomról, versekről és ki tudja miről. Rákövetkező héten nem mentem el,- beteg voltam. Ez szombaton volt, szerdán valami láthatatlan erő kényszerített megjelenni. Egész idő alatt gyufásskatulyávai játszottunk. 0 remegő. Izgatott ujjakkal. Házat építettem neki. Később meghívott kávéra. Kint zuliogő eső fogadott. Ernyőt bontottam és belekaroltam. Ez részemről természetes volt, nem tudom, ő hu gyan értelmezte. Azután mindennap találkoztunk. Végigugráltuk a várost, boldogok voltunk. — Enni, tudom, hogy ha komputer segítségével ismerkedtünk volna meg, akkor sem biztos, hogy ennyire egymásra találunk. Boldogan helyeselt. Mindig én beszéltem, sokat tervezgettem, ez szinte idcgesítően hatott. — Nekem van egy nagy-nagy bánatom — vallottam be egyszer. — Meghalt a vőlegényem. — Mikor? — Tavaly nyáron. — Most már ezért sem hagyhatlak el soha téged. Csákjai bizalmat adtak. Ermi kárpótolt az eddig átélt roszszért. Olvasott gondolataimban. — Kárpótollak mindenért, a halottakért és az élőkért is. — Köszönöm. Éreztem, életem egész. Boldog voltara, túl telítve izgalommai, vágyakozással. Csak néha-néha hasított belém az a tudat, hogy ez nem is igaz, nem lehet az. — Szeretlek. A láthatatlan énemet szeretem benned. Mindazt, ami én nem lehetek, te testesíted meg. Királynő vagy, az én királynőm ... — Ermi, én az álom és a valóság határmezsgyéjén állok, olyan ingatag minden. Te is ... a szerelmed ... — Hát nem bízol bennem? — Csak kicsit. A hatvanadik születésnapodra küldök neked egy kiskutyát, minden kísérő levél nélkül. Te pedig tudni fogod, ki küldte. — Csacsi vagy, mindig veled leszek. — Igazán? Egy reggel ezzel törtem rá a barátnőmre: — Elmondhatom magamról, hogy évekig nem voltam ilyen kiegyensúlyozott, nyugodt és őrülésig boldog. A szinus görbe kedélyem most ravatalon fekszik, rózsák között. — Diagnózis: szerelem. Őszintén bevallottam magamnak, nagyon fog fájni, ha Ermi elhagy. A komoly szerelem elkerüli az embert éppen akkor, amikor a legtöbbet sóhajtozunk ntána. Június közepén leutaztunk egy Garant menti faluba. Ermi szüleihez. Vasárnap este táncolni voltunk. A szomszéd asztalnál lányok ültek, köztük az ő volt szerelme. — Most egymást csaljuk, ő mással engem, én pedig őt veled. — Hogy tudsz ilyent moddani? — Nem tudom. — Szereted őt? — Nem. — Akkor mit beszélsz? — Gyűlölsz? — Nem, nem tudok gyűlölni, csak megvetni. — Megvetsz? — Téged megvetni sem tudlak. — Gyere ki, kérlek. Kimentünk. A nagyterem előcsarnokában leültünk a szétdobált székek halmazára. A kinn ácsorgók szemtelenül ránk bámultak. Mikor megunták, nagyokat húztak a söröspoharukból. Habos szájukon jobbra-balra rángatták végig tenyerüket. — Én nem tudok normálisan élni, hülye, őrült vagyok. Nem akarok tovább játszani, nem szeretlek, közömbös vagy, idegen ... — Miért hoztál akkor erre a vidékre, mit keresek itt? — Nem tudom. — Szerettél valaha? Támadás volt a válasz. Legjobb védelem a támadás, ez bevált taktika. — Csókjaid, nagy lihegéseid megjátszottak ... Tudom ... érzem ... fáj... Erre arculcsaptam, nem bírtam tovább. Elég — Magához ölelt, szorított és én engedtem, fájt minden. Panaszkodni, nyögni akartam, de csókjai elnémítottak. Az én legforróbb kívánságom hasztalan volt, hogy álljon meg az idő. Ne legyen soha pityinallat, ne hasadjon fel az ég, mindez vágyálom maradt csupán. Visszamentünk a parkettra. Sírva táncoltam. Szerencse, hogy sötét szemüveg volt az orromon. Az is idegesített, mert állandóan az orrom nyergére esett. Másnap együtt utaztunk el. Az autóbuszban fogtam a kezét, mint két idegen ültünk egymás mellett. Sírás szorongatta a torkomat. Szerettem volna valami varázsszót súgni, nagyot tenni, visszatartani, de a tehetetlenség megbénított. Cjra egyedül legyek hát, újra bámuljam esténként a szögletes világot, bezárva? Ne legyen soha színes, kifestett ez az öreg világ? Kong bennem az üresség, valósággá, óriási daganattá nő ... HOZÁK VALÉRIA Egy elfeledett emléktábla története Jókai Mór a magyar irodalom legtermékenyebb és mind a mai napig legolvasottabb írója, s a széppróza nyelvének kellemessé, természetessé és közvetlenné formálója, Komáromban született 1825-ben. Komárom mint kikötőváros a dunai kereskedelmi forgalom központja volt a polgárosodó Magyarországon. A felvilágosodás eszmei hagyományai is éltek a városban, hiszen itt tevékenykedett Csokonay Vitéz Mihály, a felvilágosodás magyar irodalmának legnagyobb költője, valamint Péczeli József, a nagy francia gondolkodó, Voltaire fordítója és rajongója. Az ilyen szellemű környezetben nevelkedő gyermek Jókai Mór gondos nevelést kapott, tanította odahaza sógora, Vály Ferenc professzor is. Tőle tanult meg franciául, tízéves korában pedig német szóra cseregyerekként Pozsonyba került. A Pozsonyban töltött két esztendő az 1932—36-os reformországgyűlés idejére esett, amikor a progresszív országgyűlési ifjúság, mint pl. Kossuth Lajos, Szalay László, a haladó polgári demokrácia elveit propagálták, s ennek a hatása alá került a pozsonyi tanulóifjúság is. Jókai Mór, Pozsonyban az Evangélikus Líceum jónevű német professzorának, Schröder Gottfried Tóbiásnak vezetése alatt, elsajátította a német nyelvet, s megismerkedik a német kultúrával. Két évig, 1935 —37-ig, maradt Pozsonyban. Sajátos városnak nevezi az akkori Pozsonyt, ahol a polgárság német, a nemesség magyar, a szegénység pedig szlovák volt. A nagy író személyes emlékeinek egy részét feldolgozta „Mire megvénülünk" című regényében, a kisebbik Aronfftj-fiú jellemzése közben. Jókat befutott író korában is szívesen emlékezett vissza Pozsonyra, Pozsony sem feledte el őt. Ékes bizonyíték erre az az emléktábla, melyet a pozsonyi Toldy-kör a nagy író felévszázados írói jubileumának emlékére 1894-ben leleplezett, annak a háznak a falán, melyben Jókai lakott tanulóévei alatt. Sajnos, az emléktábla nem maradhatott háborítatlanul helyén a mai napig, mivel az eltelt 80 év fordulatokban oly gazdag történelmi eseményei ezt nem engedték meg. A táblát többször is le kellett venni eredeti helyéröl a pusztulástól való megóvás végett, majd későb újból visszahelyezték, azután újból levették. Az emléktábla ilyetén kálváriája következtében már-már teljesen a feledés homályába merült Jókai pontos pozsonyi tartózkodási helye. Csak az idősebb pozsonyi korosztály emlékezett rá. Így történt, hogy a Csemadok pozsonyi városi bizottságának az egyik ülésén dr. Bertha Géza, a pozsonyi helyi szervezet elnöke felvetette a Jókai-emléktábla ügyét. A városi bizottság nem tudta, hogy jelenleg kinél, illetve hol van a tábla. Ezután megkezdődött a különös nyomozás, véletlen folytán tudomást szereztem egy idős pozsonyi lakostól, hogy hol van jelenleg a tábla: egy idős néni őrzi a Veterná (volt JókaiJ utca 10 szám alatt már 24 éve, ezt az idős nénit Gavenda Etelnek hívják. Élve a kínálkozó lehetőséggel, felkerestem a lakásán. Régi nyikorgó falépcsőn felmenve az első emeletre, megtaláltam azt az ajtót, ahol lakik. Becsengettem, és egy 60—70 év körüli idős néni nyitott ajtót. Érdeklődtem a Jókai-tábla sorsa felöl, s az iránt, hogy ebben a házban lakott-e a nagy mesemondó? Nagyon megörült a látogatásnak s azonnal lehozta a padlásról a féltve őrzött táblát és elmondta a történetét. — 1914. november 5-én költöztünk ebbe a házba. Apám, Sztráda Zsigmond akkor vette meg Berecz Mihálytól ezt a házat, amelyben a mai napig is lakom. Engem azonban a tábla története érdekeit s megkérdeztem, hogy mikor vették le először. — Először 1924. október 30-án, majd újból visszahelyezték a régi helyére 1925. augusztus 24-én, akkor renoválták a házat, s így ezt a táblát a kőművesek odafalazták, meg vaskampókkal négyoldalt odaerősítették. Az engedélyt a tábla visszahelyezésére akkori ügyvédünk, dr. Péterjfy Ervin közbenjárására adták meg. Ekkor kapta vissza ismét a Jókat utca a nevét. A második világháború után újra kezdődött a tábla kálváriája. 1945 április első felében újból le kellett vennünk, s mind a mai napig a padlásomon szomorkodott. Nagyon szívesen őriztem a táblát tovább is, dehát méltó helye nem a padláson van, hanem a ház falán, hírül adva az arra járóknak, hogy valamikor ebben a házban lakott Jókai, a nagy magyar mesemondó, hisz az ő neve a szlovákság előtt épp úgy általánosan ismert, mint bárhol a világon. A tábla további sorsáról csak annyit: lekerült a padlásról, jelenleg a Csemadok pozsonyi városi titkárságán őrzik. A Műemlékvédelmi Hivatal szóban már megadta az engedélyt a tábla visszahelyezésére, azzal a feltétellel, hogy az eredeti magyar nyelvű tábla mellé egy azonos szövegű szlovák táblát is el kell helyezni. Reméljük, hogy a Jókai-emléktábla a közeljövőben visszakerül az eredeti helyére, s így a pozsonyi magyarság méltó tisztelettel adózhat nagy írónk emlékének. KÚRA SÁNDOR s
