A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-11 / 19. szám
Mikor kapja vissza múzeumát Ipolyság? Ipolyságon, a volt vármegyeháza déli szárnyával szemben, áll a volt Udvardy-féle kisvendéglő épülete. Az idősebb korosztály között még ma is sokat emlegetik az egykori vendéglőt, s méginkább konyháját. Sok gazdaember és kisiparos Járt ide, hogy vasárnap délutánonként sakkozással, biliárdozással csapja agyon az időt, meg hogy elfogyassza az U—U-t, azt az Udvardy-uzsonnát, amely egy kispörköltből, egy nagy fröccsből és három Jókora töpörtyüspogácsából állott. Két évtizeddel azután, hogy Udvardy bácsi őrökre lehúnyta a szemét, most híre van az Udvardy-konyhának. Igaz, hogy ez a hírnév nem a konyhaművészettel kapcsolatos, csak a konyhahelyisége az, amelynek köze van a mai hírnévhez. Nagyot csikordul az Udvardy-ház nagykapuja, amint belépünk rajta. Balra az első ajtó, amely az egykori kisvendéglő „hátsó“ ajtaja volt, most Pesko Lajos családi fészkébe, otthonába vezet. Kopogtatásunkra Anna asszony, Pesko Lajos felesége nyit ajtót, s invitál be szíves szóval a konyhába, s onnét az ebédlőbe. Varga fényképész kollégámmal ámulva nézünk körül az egykori kisvendéglőből átalakított lakásban. Anna asszony, miközben csészékbe tölti az illatos feketét, kimenti a férjét. Pesko Lajos, aki az Ipolysági városi köszolgáltató üzem lakatos-vlzvezetékszerelő részlegének vezetője az, aki új hírnévre emelte az Udvardy-féle konyhát. Ezért jöttünk most ide, hogy megnézzük, milyen is az a „múzeum“, amelyről Ipolyságon már széltében-hosszában beszélnek. Sajnos, várnunk kell! Az idő azonban gyorsan halad, mert a lakásban is mindenütt különös szép tárgyakat látunk a falakon, a vitrin tetején, a szekrényeken, mindenütt, ahová csak nézünk. Nyílik az ajtó, s belép rajta Pesko Lajos. Idenézz, Ancsi, mit szereztem — mondja, miközben két kezében egy-egy régi gyertyatartót szorongat, s mutatja a feleségének. Anna asszony felénk, az ebédlő felé mutat, s kéri férjét, mosson gyorsan kezet s jöjjön be, mert várják. Már megint? — kérdi, s csak később tudjuk meg, hogy az utóbbi napokban az újságírók, rádíóriporterek, sőt a tv tudósítói is szinte egymás kezébe adták a kilincset a Pesko portén. Pár perc csupán, s Pesko Lajos már ott ül velünk. Mosolyogva mon-dja: Hát persze, a múzeum, no mindjárt megmutatom! Kilépve a konyhaajtón, az udvaron hátrafelé indulunk. „Múzeum“. — gondolom, miközben úgy érzem, hogy ezt a múzeumot csak idézőjelben lehet és szabad leírni, kimondani. Miféle múzeum is lehet a régi kocsma egykori konyhájában! Pesko Lajos ki nyitja az ajtót, és ekkor szinte egy pillanatra elakad a lélegzetünk. A helyiség két oldalán vitrinekben érmegyűjtemény közepén hatalmas, kétrészes állóvitrin. Maga a pénzgyűjtemény sem mindennapi látvány. Az Osztrák—Magyar Monarchia, a Magyar Királyság, az I. Csehszlovák Köztársaság, a Szlovák Köztársaság, a cári Oroszország papír és ércpénzei sorakoznak szép rendben egymás mellett. — Talán a Magyar Királyság pénzei vannak a legtökéletesebb rendben összeállítva — mondja Pesko Lajos, — mert állandó kapcsolatban állok a magyar numizmatikusok szervezetével. Egyik tagtársuk baráti alapon eljuttatja nekem rendszeresen a szervezet katalógusait, s ez részemre nagy segítség. Az alacsony vitrinek felett a helyiség fő falát szinte beborítja a sok régi fegyver. Kardok, szablyák, elöltöltő pisztolyok, valamint a római birodalomtól napjainkig használt szuronyok sorakoznak rajta. S a sok fegyver között Benczúr Gyula Budavár felszabadítása című festményének reprodukciója illusztrálja a régi harcokat. A másik falon számtalan falióra. Sajnos ezeket nem tudom rendszerezni — mondja Pesko Lajos —, mert nagyon kicsi a helyiség. S később a kamrában még egy jó tucatnyi órát mutat; ezeket már ki sem tudja tenni, mert nincs hová. A bejárattal szemközti részt az egykori Hont megye területén használt tárgyak foglalják el. A falakon kézzel festett tányérok, sulykok, kulacsok, fokosok sorakoznak egymás mellett, míg a fal tövében a padkán és a sifonéron régi konyhaeszközök, korsók, mozsarak, vasalók, köpülők, kovácsoltvas hintólámpák. A sarokban egy középkori, fából faragott Krisztus-szobor. Alkotója ismeretlen, a nép egyszerű fia öntötte bele az elnyomottak szenvedéseit Krisztus fájdalmasan szenvedő alakjába. Bár az idők folyamán többször átfestették, talán a most leváló rétegek alatt legszebb az eredeti festés. A helyiség közepén álló kétrészes, magas vittrin őrzi a kis múzeum legértékesebb darabjait. Aranyozott főúri boros-serleg, elefántcsonttal díszített evőeszközök, ereklyetartó, szebbnél-szebb porcelán és majolika tányérok, tálak, a környéken talált mamutcsontok, és még sok minden más tárul itt a látogató szeme elé. — Hogyan adta fejét erre a szenvedélyre? -r kérdezem most Pesko Lajost, aki röviden így válaszol. — Még kisinas koromban, a piesokí gépgyárban kezdtek érdekelni a régi dolgok. Ipolyságra kerülve itt eresztettem gyökeret, itt nősültem, itt élek ma is. Itt tudtam meg, hogy Ipolyság, mint Hont vármegye egykori székhelye valamikor nagy múzeummal rendelkezett, amit elfújt az idő és a meg nem értés szele. Pedig maga a város és az egész Ipoly mente sokat tud mondani a múltról. Rendszeres gyűjtő csak azóta vagyok, hogy a Csemadok megrendezte a város kulturális eseményeinek húszéves emlékkiállítását, s engem is felkértek, hogy állítsam ki a már meglévő dolgaimat. Ez a kiállítás adta az elhatározást, hogy rendszeresen foglalkozzam gyűjtéssel, s ez a kis múzeum is azóta jött létre. Minden darabja a hontí. táj, a honti ember múltjáról beszél. Még a vitrineket is saját magam készítettem. Azt a szerény célt tűztem ki magam elé, hogy ha eljön az idő, ez a kis gyűjtemény legyen a magva a Honti Múzeum megalakításának! Nem lehet igazságos megoldás, hogy a lévai járási múzeum gyűjtse a honti táj anyagát. Kincs, nagy kincs az, amit Pesko Lajos gyűjtöget össze nagy buzgalommal. „Oj HONTI MÚZEUM“ — ez Peskónak ma még kissé talán utópiának tűnő álma, de hinnünk kell abban, hogy ez az álom egyszer, talán nem is oly sokára valósággá válik. A régi Honti Múzeum nem egy kiállítási tárgya porosodik a Selmecbányát múzeum raktáraiban azóta, hogy a Selmecbányái múzeumot bányamúzeummá szervezték át, csak egy kis segítség kell az illetékesek részéről, és a HONTI MÚZEUM ismét teljes fényében ragyoghat Ipolyságon. ROZSNYŰ JÓZSEF 17