A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-11 / 19. szám

iielé, kifele, aprószentek, semmi szükség

Kralok a láb alatt. Nézze meg az ember, be fagyosak. No bizony, most fagy le a csikó szarva.

Két öklömnyi csöppség görbére húzza a száját és kisomfordál a pitvarból. A nagylány pedig behinti szép sárga homokkal a ház földjét, a friss tapasztást. Szombat este van, ilyenkor kikergetnek mindenkit a házból a tapasztó asszonyok.

Odakint az apróság úgy fagyoskodik, mintha muszáj volna vele. Mintha nem is ők volnának, akiket a világért sem lehet máskor becsalogatni a hidegből.

Szerteszét az egész család. A gazda az utca középén ácsorog Kákány Danival, az anyjok meg oda van Tót Borcsáéknál, ahol ma kézfogó lesz. A legényfiú az ólban motoz, a „nagyanyám“ az udvar hátulján rakogatja össze a kórót s közben morog az unokáira, akik tudnak lomolni, de nem takarítani. A süldő fiú a kézfogós ház ajtajában lesi a szót. Ez a nagy esemény foglalkoztatja különben ma az egész világot.

Alkonyodik erősen, a nap gyorsan megy fel a falon, az árnyék egyre hűvösödik.

Magas szál legény állít be a kis kapun. Ócska guta van rajta, de azért messze látszik, hogy ott lesz a kézfogéban az este.

Móricz Zsigmond

— Boka Lajos bácsi jön — szalad be az egyik kis gyerek és suttogva jelenti az újságot.

A nagy legény megáll a ház előtt.

— Hol van Berti? — kérdi a fiúktól.

— Az ólba) ... — sivitja mindakettő.

— Az ólba? ...

Elindul, újra megáll. Nem Bertivel van neki szólni valója, hanem azzal a nagy lánnyal, akinek odabenn ma annyi a dolga, hogy a félvilágért se nézne ki.

Az ólba van? — kérdi újra a legény. A két kölyök erősen bizonygat a fejével.

— Hát odabe ki van?

— Rozi.

— Hát még?

— Csak Rozi. Tapaszt. Nem szabad bemenni.

A legény egyet köszörül a torkán, nagyot

gondol s belép a pitvarba. Megbiccenti a fejét és beköszön a sötét szobába.

— Jó estét.

Egy percig semmi nesz. Akkor kiszól a lány:

— Berti az ólba van.

— Hallottam.

Azzal csak menne befelé, de a lány nem tűri.

— Nem lehet bejönni. Nem azért tapasztottam, hogy a maga patkója felvágja.

A legény megáll a küszöbön, kalapja éppen a szemöldökfát éri. Nehéz kezével kétfelé törüli kis bajuszát és neheztelve szól:

— Te sem bántad mindig, ha az én patkóm felvágta a házatok földjét.

— Elég, ha most bánom.

— Rozi, — szól keményen felfortyanva a legény — eljössz?

— Hová? — kérdi dacosan a lány.

De már ekkor nem bánja a fiú, akárhogy fel is vágja a patkó a földet, két-három lépéssel benn van a lány mellett, megfogja a felgyűrt ujjból szabadon álló szép gömbölyű kart, hogy minden ujja belevág a húsba s minden sző után görcsösebben markolva meg, rekedten mondja:

— Ha el nem jössz, Közi, az isten, legyen irgalmas, kegyelmes minden jó léleknek.

Azzal gyöngéden megrázza a lányt, sarkon fordul és kimegy.

Odakint megrázza magán a gubát s az ól felé ballag. Bent az eladó leveri tenyeréről a homokot, legyűri a ruha ujját, nem akarja, hogy meglássák a szorítás helyét, s kezefejét odaszorítja, égő arcához. Lehajol és a legény patkójának a nyomát szépen elsimítja mezítlábbal és sűrűbben hinti be homokkal.

A nagyanyó jön. be a pitvarba egy csomó kóróval. Száraz, töpörödött, zsémbes asszony.

— Még sincs meg az a ház, Rozi? Ez a púja megfázik már ideki. Azóta fel lehetett volna súrolni a templomot is.

— Meg van már, csak dorombolják — szól ki a lány mérgesen. Az öreg asszony érzi, hegy itt nagy dolog lehetett.

Egyenként előkerülnek mindnyájan. Az öreg tüzet rak a száraz kóréból a tüzelőbe, az apróság körülállja és zsizsegnek a tűznek.

Betoppan a szomszéd menyecske, aki mindig sürvit, mintha ezer dolga volna, pedig most is csak az hozta ide, hogy meglátta az elé-bbi vendéget.

— jaj, de hideg van, mintha tél volna! — dörzsölgeti a kezét a láng fölött. — No, Rozii, hogy járjuk ma a kalamajkát?

— Be jó kedve van, — dörmögi a lány — felőlem járhatja akárki.

Azzal kifordul a szobából.

— Rossz kedvvel van a lelkem.

— Itt volt a Lajos, — suttogja a vén aszszony — összejtereltek, szólni sem lehet most hozzá.

— Óh ... óh ... nagy a szerelem! — szól a szomszéd asszony.

— De csak tartsa ki magát — bóllntgat az öreg asszony.

Azzal felkapaszkodik a padkára, onnan a tőcre, a kemence mellé, ott az ő helye egész télen át, onnan zsörtölődik az egész teremtett világra.

jön az iskolás fiú, van elevenség mindjárt. Tud az beszélni mindent, tücsköt-bogarat, csak legyen, aki hallgassa. Most is elősorolja az egész előkészületet, ami a kézfogős háznál van. A nagyanyja nem is tudja megállni, hogy azt ne mondja rá:

— Ú, jó fiú, ne tudj már mindent.

Rozi is bekerül egyszer, leül a padkára, de tudja isten, mire gondol.

— Hát te mikor készülsz már? — szól rá a nagyanyja.

A szép lány megrántja a vállát. Nem szól.

— Tón te még nem is akarsz menni?

— Nem hát.

— Ö, ó, be kitartó vagy.

— Mér ne mennél — szól bele a szomszéd menyecske is. — A menyasszony holtig megharagszik rád, ha elmaradsz.

— Ha haragszik, majd megbékül — vágja rá hetykén a lány.

Az iskolás fiú belekottyan:

— Majd elmegyek én.

— Hászen téged Is várnak ott éppen. Ezt eltaláltad — kacag a menyecske. — Nálad nélkül meg se is esne.

— Nem hát.

Csönd lett. Az asszonyok arra gondoltak, hogy lehetne megbékéltetni a lányt, míg baj nincs a dologból. Akkor csak megszólal a fiú.

— Boka Lajos bandát rendelt.

— Hallgass mán jő lélek, csak nem?

— No, akkor el is megy a Rozi.

— Én elmegyek, azt tudom — kotyog a kis legény.

— Jaj, csak ne járna már annyit a malom — bosszankodik meg a nagyanyó. — ilyen kis fiú, oszt má mindenbe szer.

— A’hát, — rakoncátiankodik a fattyú — éppen nekem rendelte a bandát, én táncoltatom meg Kis Birit.

— Né, né, a kis kokas. Be piros a taréjjal

A fiú nénjének esett:

— Accide a csipkés kendőm.

— Majd elmégy.

— Nooo. Nagyanyám mondja neki, hogy adja ide.

— Eredj így, ha akarsz.

— Én így nem megyek. Énrám né mutasson ujjal a világ morcoskodott a fiú.

— Add már oda neki, legalább elhordja a kánya — szólt a nagyanyja.

Rozi belenyúl a komét fiába, odalöki neki a zsebkendőt s hozzáfogott a mécs gyenge világánál horgolni. A fiú, mint a héja a csirkét, felkapta a kis kendőt. Odabiggyesztette a felső zsebébe és azzal, mint aki tetőtől-talpig gálában van, legényesen i.i>säette magát a kisebb gyerekek öröméi aztán elment.

— Hát te nem készülsz?

Rozi tovább horgolt.

Kínos csönd volt. Az öreg asszony a vendégnek suttogott valamit, a gyerekek kenyeret majszoltak s a Rozi horgolásában egyik szem a másik után gyűrűződött fel.

Egyszerre csak nyílik az ajtó és a Jóska gyerek bukik be rajta lélekszakadva. Az arca ki volt pirulva, a szeme ragyogott s alig érte, hogy betegye az ajtót, már kiáltotta:

— Rozi, azt mondta Boka Lajos, hogy gyere rögtön, mert, ha ő jön érted, a hajadnál fogva visz a kézfogára.

A lány felugrott a székről, iszonyúan lángba borult az arca s villogó szemmel kiáltotta:

— A kutyájának parancsol, nem nekem. Mondd meg nekt, hogy többet a szemem elé ne kerüljön, mert úgy hátat fordítok nekt, hogy sose lát többet. Gyalázatos.

A fiú leforrázva állt nénje előtt s kikullogott az ajtón. Ment, ahonnan jött.

Idebent senki sem szólalt meg. Mintha mindenki várta volna a folytatást.

Később az öreg asszony ezt súgta a másiknak:

— A bíró, anyjáról való bátyja Boka Lajosnak, első család ...

Rozinak megrándult a szemöldöke, s ők elhallgatlak. A menyecske rakott a tűzre, az öreg asszony pedig nagyokat sóhajtozott.

Egyszer csak újra nyílik a pitvarajtó. A fiatal asszony megszólal:

— Béni bátyám jött haza.

Nem ő jött. Kopogtatnak az ajtón. A Rozi arca lángbaborut újra s még hevesebben kezd dolgozni. Az öreg asszony szói:

— Szabad.

Boka Lajos lép be.

Rozi felugrik.

— Mit akar itt?— — s csak úgy reszket a dühtől. A legény megáll.

— Jó estét, Zsuzsi nőném.

— jó estét, Lajos ...

De már akkor a leány újra kiált;

— Mit akar itt? ...

— Rozi, — szól csendesen a legény — csak azért jöttem, hogy megmondjam, hogy a fiú nem jól mondta, mert én nem azt mondtam ... mert én nem is mondtam egy szót se, csak azt, Rozi, hogy gyere el Rozi.

A szép lány megjuhászkodik, lecsendesül, megszelídül. De azért megrántja a vállát. Lesütött szemmel, félrefordulva, ajkbiggyeszetve szól: j

— De ha nincs kedvem, minek menjek?

— Majd lesz ott kedved, — kap az engedő szón a legény — az istenfáját annak a cigánynak, ha még kedvet se csinál.

— Eriggy, lányom, — szól az öregasszony is. — Addig mulass, míg fiatal vagy. Bezzeg mennék én, csak a helyedbe vónék. Bánnám is én, ha a vénség itt marad a patkán.

— Eriggy, Rozi — biztatja a sógornéja is. — Én is mennék, de már nekem lefújták. Majd nem mégy te se jövő farsangon, meglásd.

A legény odakacsint a menyecske szemébe úgy hamiskásan:

— A meglehet.

Rozi is megszólal, mert únja a sok biztatást

— No csak menjen. Én is megyek.

— Megvárlak.

A menyecske feláll és a hátára ver.

— Ű sülülü, csak nem fogunk tán egy ilyen guba előtt öltözködni. Várjunk még avval, hogy mécsest tartson a fekete guba.

A legény édesdeden mosolyog s szól:

— No hát akkor megyek. De nem haragszoli Rozi?

— No ki mán, nem kell annyit prézsmitálnl, ki, ki, ne töltsük az időt.

A legény engedi magát kituszkoltatni s egy perc múlva már halllk az udvaron a víg füttye, amint halad a lakodalmas ház felé. Azt is jelenti ez a fütty, hogy megtartja a tisztességet, nem leskeiődlk, nem ácsorog a kapuba.

Rozit pedig öltözteti a két asszony, az öreg meg a fiatal és sűrű hunyorgatás közt súgják egymásnak:

— Itt kézfogó lesz.