A Hét 1969/1 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1969-03-09 / 10. szám

Krónika Mérclm I — NsmxelkOzl Nőnap Méretűi ■ — Száj frvvel ezelőtt halt meg Párizsban Hector Berli­oz írandó zeneszerző és karmes­ter. Mtrelas 15 — Harminc évvel ez előtt foglalták el a náci megszál lök a cseh országrészeket és megalakították az ún. Cseh—Mor­va Protektorátust. A Cviíhszlovítklai Magyar Dolgozók Kulturális SziivotsüKÓnrk liMtllapja. Mfgjoloolk ml ml i*n vasárnap FŐsxrrkcsztA MÁJUK ÁGOSTON Fftszórkoszt 6 helyet tűsek: MACS JÓZSEF, O/.SVA 1.0 ÁRPÁI.) Szurkosztők: NAGY 1, ASZÚI NAGY I.A (OS ORDOIJY KATAMN S'MKO TIBOR TARJANI ANDOR Grafikai el rendez én: GSAllWW I.ASZI.O Fóny kf’|>£sx PR ANDI. SÁNDOR SxerkoztüKÓg; Bratislava. Jesu« ského Pimtafiok C 3'JI) Ttily fnn 533 04. Ter|e**»i a PuKta Ufrlupsxulgálata, «IAÍi>«lóí«k«| elfogad min dun pnstaliivntal ás lUvHkrfiilmsító Külföldre szál A elftfizotéKeket el­­intéz1 PNS - (Jztrmlnti **ipedície llatu, Bratislava. Goltwuldovo ii a m 40'VII. Nyomja A PRAVDA nyomdaválla lat, Bratislava. Stiirovn 4 Előfizetési dtj negyed 6vre 1M.5Í) Kis, fél évre 3ÍI, Kés, ogésx év rn 7Ö, K(:s. Kéziratokat nem őriünk meg 6» ntfin küldünk vissza. Két évtized múltán „Hej azóta húsz esztendő telt el, Megrakodva búval és örömmel.. — Petőfi — Nemzetiségi létünk, emberi létezésünk határ­köveinek följegyzéseit olvasva eléggé elmosó­dott, a köztudatból kihullott időjelzést találunk visszafelé menet a huszadik év határkövén. Íme: 1949. március 5-én háromszázan jOttek Össze Pozsonyban magyarok, hogy élve a lehetőség­gel lerakják a csehszlovákiai magyarság kul­turális ssorvezetének alapjait. Mintha jóvátételt, kárpótlást kapott volna az a magyarság húsz esztendővel ezelőtt mindazo­kért a jogtalanságokért, melyeket elszenvedett. Engedélyt adtak háromszáz embernek, hogy szerveződjenek, hogy szervezzék mog a szétszórt nemzetiséget, együvé a zilált gondolatokat, sze­líddé a háborgó Indulatokat. Az volna a legmegrázóbb, legmegdöbbentőbb és egyben a legcsodálatosabb emléklratgyftjte­­mány, amit e magyarság fiai írtak volna a fOnt jelzett dátumig, ama csonttOrő Idáról. De nem írtak. Volt aki szétszórva ttinfergett az ország­ban, csak egymást vagy önmagunkat kérdeztük a jOvó felől; ki meg fehór útilappal Indult dél­nek, a hazában Is idegennek; ki pedig fogát csikorgatva, káromkodást nyelve, tán piruló arccal Irta aló a nemzetiségét megtagadó, meg­­tagadtató ívet. Am a jelzett dátum Idején már sokán vissza­jöttek, visszaszöktek az emberi jogokat oly csfi­­fosan meggyalázó deportálásból. Mire jöttek? Csak haza jöttek! Ám a honi tájjal nem volt egyszerű a találkozás. A fák ugyan szelíden fo­gadták a megérkezőket, s a kertek alja la, no meg az ismerős felhók a szelíd patakok vízi­ben tükröződve. Csak az emberi indulatok zilá­­lódtak tovább, ás a fogak csikorogtak, mint ami­kor ecetet harap az ember... Milyen csodálatos dolog hinni a tavasz jöt­tében! Várni a virágzást. Tudni azt, hogy „lesz mág egyszer ünnep a világon“. És az Idó, az álét legnagyobb varázsiája elérkezettnek lfitta a pillanatot, hogy mozdulni kényszerítse az or­szág sslne-javát a forradalmi tettig, a jégtörő februárig. És a vizek fölszakadtak, a megtiport fűszá­lak kiegyenesedtek, a megtépett fók kivirágoz­tak, hogy a gyümölcsből mór nekünk is jusson, ha olykor csupán csak a férgese, a hullottja, az tttfidöttje, de már jutott. És az újabb tavaszon, a jelzett idűben: 1949. március 5-tin az ország törvényfáján a mi számunkra oltott gally is ki­hajtott. Dideregve mág, félve a száltól, a dórtól, a gallytöró törvénysértőktől, de mór Alt az ol­tott gally. S hogy óletét megvédjék, hogy virá­gozzák is, ez ügyben a jelzett napon összejött az a háromszáz ember Itt Pozsonyban, bogy most, bősz esztendő múltán még akkor is a leg­nagyobb tisztelet hangján köszöntsük Őket, ha nem minden sikerült is úgy, ahogy gondoltuk, ha sokszor dér verte is az oraz&g törvényfájá­nak ágait, virágait, mert hiszen nemcsak a mi oltott águnk virágát verte le Ilyenkor a vihar. Csodálatos dolog a tavaszi virágzás. Ilyenkor az ember hajlandó elfelejteni a hózivatarokat, az ősz cuppogó sarfit, a fütetlen kályhát, a marhavagonokat: mert hiszen tavasz van! Ml is Így tettünk, magyarok, ebben az országban. Ha ezért az ifjabb nemzedék elitéi, ám tegye. Szá­mukra talán a tavaszvárások nem oly izgalma­sak, mint a ml számunkra voltak. Legyen szá­mukra az egész élet teljesebb ás Izgalmasabb, mint a ml számunkra volt, aki azokban az idők­ben bizony a kevésnek is nagyon örültünk. BAr, ha meggondoljuk, nem is volt az kevés, hiszen jogot kaptunk: emberi ás polgárjogot, s később kollektív nemzetlsígi létünk jogát is megkap­tuk. Szólhattunk anyanyelvűnkön egymáshoz nyilvános helyeken is. És hogy még Inkább szól­hassunk, ezt erősítette a húsz esztendővel ez­előtt megalapított szervezet, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a Csema­­dok. Mi mindent kellet kibírnia e rövidítésnek, a nyolc betűnek a húsz év alatti Mennyi remény­ség ás csalódás fűzűdik a nyolc betűhöz! A lel­kesedés Időszakában sokan még a fehér lovat, a Táltost is beleképzelték. Viszont a szocialista országápités meghirdetésével egyldőben joggal láttuk szervezetünkben az érdekvédelemre hi­­vatottságot Is. E pezsgő munka közepette rossz­indulatú gyanúsitgatások, alaptalan és ostoba vádaskodások is elhangzottak, próbálták lehű­teni felbuzdulásunkat, mondván, hogy ml Szent Istvánt akarjuk. Szegény királyunk, volt neki is elég baja valamikor ezer évvel ezelfitt a maga nációival. Nem akartunk ml egyebet, mint dol­gozni ás élni, de úgy, ahogy emberhez illik. És ha gondolatban átfutunk e bósz esztendőn, csak azt látjuk, hogy mindenütt ott álltunk a munka posztján Nagykapostól—Chebig, Helembától— Ostraválg. Kőfejtők, szénbányák, favágó és fa­nyúzó telepek, vasúti talpfák alatt a zúzott kő, új városnegyedek mind azt hirdetnék, ha be­szélni tudnának, hogy milyen klclfrázottan kacs­karingéé a magyar beszéd, ba az istent emlege­ti. Am a tárgyak nem beszélnek. A Csemadok vi­szont fennssúval hirdette az építés szükségét, az egyflvátartosás fontosságát, a népek ás nem­zetek barátságát, miután az jelentette ás jelen­ti ma is a békát mindnyájunk számára. Emberi gondunk volt e húzz esztendő alatt az emberség, mert jól tudtuk, hogy magyarsá­gunk értéke csakis így érték a jövő számára Is. Ama húsz év előtti határkőre az Is róvásődött akkor, hogy szocialista magyarság. Mennyiben lettünk hűek önmagunkhoz!? Az ország törvény­fáján kihajtott egy ág, azon a virágzást mennyi­ben tudtuk megóvni!? A Csemadok báromssóz alapító tagja mellé azóta Ötvenezer sorakozott. Tudjuk, ez kevés, de azt Is tudjuk viszont, bogy jogvédelemre elég nagy sereg. Mégsem bizonyult annak, mivel a törvényiét tápó viharok sokszor erősebbek vol­tak mindnyájunknál, ás e viharzások mindig az egász lombozatot írták, nem csupán az egy ágat. Ogy voltunk hűek önmagunkhoz, ahogy hű volt önmagához az ország egász népe. Ogy tudtuk megvédeni azt az egy ágat, ahogy tör­vényhozóink védték az egész fát. Sokszor volt dárütött törvénytAnk virága, férget a gyümölcse, vadhajtásos a lombozata. Ilyenkor az emberség Igyekezett kertészkedni. Egyet tudunk húsz esztendő múltán: a felnö­vekvő nemzedék segiségóvel, a jövőhöz igazodó gondolkodásunkkal, magtartásnnk szilárdságá­val emberségünk is növekedik, ás véle magyar­ságunk is. Szocialista hazánk törványfáját ha tépték Is a viharok, el nem törték. A vadhajtá­sokat lebotoljuk, frissen permetezzük, korrigál­juk a kezelés módszerét, hogy együtt, az egész lombozattal a mi águnk is egészséges termést hozzon. Csak arra kell még vigyázni, hogy go­nosz, ártó szándék na tfipdesse meg virágain­­kat. Tudnunk kell mór, hogy tavasz után nyár, majd ősz, és a tél is következik. Készüljünk fel a télre is időben. GYURCSÚ ISTVÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom