A Hét 1966/1 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1966-01-30 / 5. szám

is szemére hányta: —< Ti megnéztétek, mind ahányan vagytokl

Elsőszülöttje azonban visszavágott:

— Olyan kicsi voltam, amikor elbújt előlünk a szilfa tetején, hogy igazán nem emlékezhettem rá. De annyit mindenesetre megjegyeztem, hogy kihullott a haja és összezsugorodott. — Fenyegetőn fölemelte hangját: — Miránk tolná a hibát?

— Azt fogják mondani — duruzsolta Gwynneth —, hogy édesanyám szívtelen asszony, még az utolsó pillantást is megtagadta tőle. Vagy gyáva.

— A bíróságon az is kitudódnék — tette hozzá Cadi, hogy tizenhét esztendeig meg se látogatta. Az újságban is kinyomtatnák... Nem — és széles mozdulattal félresöpörte Margedet —, nem visszük bíróság elé az ügyet.

Ceinwen behozta a teáskannát.

— Ha az a fiatalember nem házas vagy vőlegény — sipította —, akkor Efa az ujja köré csavarja. Mondhatom, elég élelmes, amikor érdemes fölébrednie.

—• A lyukas harisnyájából ítélve nem házas — mondta Gwynneth.

— Tekintetbe kell vennünk — szólt Cadiból az igazság és méltányosság hangja —, hogy ha a fiatalember nem követi el azt a hibát, akkor mi sem kapunk új ruhát, amiben a világ színe előtt mutatkozhatunk.

— Az ám — hagyta rá Gwynneth — és most majd még egyszer megülhetjük az igaki apánk temetését.

— Talán igaza volt Efának — Jegyezte meg Ceinwen, miközben teát töltött a csészékbe —, amikor azt mondta, hogy az a temetés meghozza gyümölcsét. A miskini fiatalemberek megtudhatták belőle, hogy illendő szeretettel fogják őket eltemetni. Nem volt ez kidobott pénz! Marivei már nem is törődtek. Egyre mélyebben süllyedt tehetetlen kétségbeesésébe, s amikor Cadi egy csésze teát nyújtott neki, feljajdult:

— Átok ül rajtam, mert elhanyagoltam szegénykét!

— Régen — mondta Cadi —, régen úgy hitték volna, hogy boszorkány műveli ezeket a sötét dolgokat.

— jó boszorkány — dünnyögte Gwynneth.

Végül, ahogyan ez már lenni szokott Izgatott nők között, megbeszélésük semmiféle megfogható eredményre nem vezetett. Mikor megitták a teát. Marged fölvetette ugyan a kérdést, mi történjék az intézeti fajankóval, de Ceinwen csak annyit felelt tá:

— Efa már bizonyosan döntött.

Sokáig voltak távol. Az otthoniak már meggyújtották a petróleumlámpát, mire hazatértek: a fiatalember sápadtan, de kissé bizakodóbb ábrázattal kullogott be Efa mögött A szarka a pohárszék tetejéről a vállára szállt, onnét leste, hogy Efa gondosan helylyel kínálja a fiatalembert.

— A síremlék? — rebegte Mari. Valósággal eltűnt a meleg kendőben, amelybe jeges kétségbeesését bugyolálta;

— John Lloyd nevét tegnap rávésték az oszlopra — közölte Efa. — A kőfaragó azt mondta, az üzlet, üzlet a sírkövet megrendelték, az előleget kifizették. — Mari felnyögött teljes veresége tudatában, de legkisebbik lánya így folytatta:

— De milyen más a nő helyzete, ha férfi kíséri! Owennek angv vitája volt a nyakas öreg mesterrel, és a végén megalkudtunk. Az oszlopot ott tartja, amíg szükségünk lesz rá, de talapzat, márványlépcső, galambok, mindez nem készül el ahogyan a rendelés szólt, és fizetnünk sem kell többet. Ezt Owennek köszönhetjük, amiért olyan erélyesen lépett fel,

Owen az orra mentén a földre sandított, és valamit motyogott, amit senki sem értett: szemlátomást még mindig rettegett az együttestől.

Ceinwen elbiggyesztette a száját

— Elég soká tartott, míg ezt az ügyecskét elintéztétek! — jegyezte meg. — öt óránál tovább.

— Beültünk a „Vörös Oroszlányba valamit harapni — ismerte be Efa.

— Hátra van még a többi kiadás elintézése — mondta Marged erélyesen. — Van-e megtakarított pénze az intézeti fiatalembernek?

Legalább a harminc guineas koporsónak az ára? — trombitálta Ceinwen, és rámeresztette olajos barna szemét. Efa a szarkáját simogatta, a madár pedig féltékeny gyengédséggel csipkedte fülcimpáját. Madara mellől válaszolt:

Owen hajlandó minden szabad napján ingyen dolgozni nekünk a tanyán, meg a kéthetes szabadsága alatt is, ami jövő hónapban kezdődik. Például segíthetne elhordani a követ a Mélán parcelláról.

Owen is megszólalt végre.

— Igenis — mondta és kiegyenesítette görnyedt hivatalnok hátát. — Igenis.

— Akár élete végéig itt dolgozhat — csúfolódott Ceinwen, akit izgatott is meg boszszantott is a gyanú, hogy a családban végre megindul a házasodás — ha majd kirúgják az elmegyógyintézetből.

— Nem, azt semmiképp sem engedhetjük, hogy kirúgják — jelentette ki Efa higgadtan.

— Ha megházasodik, majd beköltözik egy kis házba az intézet mellé, és akkor mindennap meglátogathátom szegény jó apánkat.

akit tizenhét esztendeje nem látogatott senki, pedig van felesége, öt leánya, aki mind megtehetné, hogy odautazzék és kimutassa szeretetét... Hátha — folytatta, mikor anyja lassan ráemelte megadó pillantását — hátha sikerül rendbehoznom annyira, hogy visszajöhet édesanyámhoz, épen, a maga két lábán)

Az elnök

a nagydob és az álom

Egyszer, nem is olyan régen, amikor divatba lőtt a falusi zenekarok szervezése, a szövetkezeti elnök az egyik szövetkezeti gyűlésen így szólt Nevenincs község népéhez:

— Felebarátaim! Van mindenünk, hogy fá órában mondjam és mindjárt le is kopogjam. Pénzünk, istállónk, szép baromfiállományunk, derék fiatalságunk és mégis olyan szomorúak vagyunk, mintha nem menne jól a sorunk. Az ok: nincs zenekarunk!

— Hát legyen! — szólaltak meg többen is.

— Éppen ezt akarom én is mondani, hogy legyen. De én nem úgy vagyok ez fel, mint isten a világ teremtésével, hogy hát azt mondom, legyen és lesz is. ö se egyszerre teremtett mindent. Előbb a napot, a holdat, aztán a csillagokat és azután csak a többit. Hát én is úgy akarom megalakítani a zenekart, hogy előbb hangszereket vásárolunk! Ne mondják a fiaink, s ne mondjátok ti se, akik velem egykorúak vagytok, hogy nem akarjuk a szórakozást. Kérdem hát tőletek, megszavazzátok a pénzt a hangszerekre?

— Meg, de mennyiről van szó? — kérdezték néhányon.

— Úgy saccolom, hogy vagy húszezer korona.

— Az sok, azon inkább egy két köbméter deszkát vegyünk, mert kell a dohányszárítóba.

— A deszka deszka, a hangszer meg hangszer. Ne tévesszétek össze a kettőt. Egyiken ültök, a másikon játszani fogtok.

És az elnök nem tágított. Három zeneértő ember kíséretében elindult a városba és vásár rolt egy teherautóra való hangszert. Volt abban trombita, klarinét, tárogató, cselló, szakszafon, hegedű, nagydob, cimbalom és még ki tudja mi. A teherautó vezetője óvatosan és körültekintően hajtott be rakományával a faluba,

Hamar híre terjedt, hogy megérkeztek a hangszerek, most már nincs kifogás, mellébeszélés sincs, csak próba van. S a szövetkezeti tagok nem is nagyon kérették magukat, szétkapkodták a hangszereket és vitték a munkahelyükre magukkal, ki az istállóba, ki a tyúkfarmra, ki megint a mázsaházba. És kezdetét vette a próba. A közös istálló vezetője naponta belefújt a legmélyebb hangú trombitába, amelyből olyan keserves hang jött ki, hogy a szövetkezet őre szaladt az elnök után:

— Gyere az istenért, azok a tehenészek nyistelik valamelyik jószágot, már nincs szívem hallgatni, olyan siralmas hangot ad ki!

A mázsaház kezelője a nagydobot és a cintányérokat vette magához, s azokkal gyakorolt estefelé. S a szövetkezet őre ismét nyakába szedte a lábát és rohant az elnök után:

— Gyere megint velem, szemérmetlenül lopják a közöst, olyan dörömbölést csapnak, meg is mérik, amit visznek!

S ha véletlenül úgy esett a dolog, hogy a tehenész akkor fújt a trombitájába, amikor a mázsaház kezelője a dobot, a zootechnikus a cimbalmot verte, a többiek pedig tárogatóval és a klarinéttal a Krasznahorkát fújták, a könyvelőség verte az asztalt az elnök előtt:

— Hát lehet ebben a zenebonában rendesen dolgozni?

Az elnök belátta, ez nem mehet így tovább. Unta a sok reklamálást és elrendelte a zeneszerszámok beszolgáltatását. Aki tanulni akart menjen a klubba, fogadnak hangszermestert. Az majd megismerteti az érdeklődőket a kottával, a hangjegyek olvasásával s a hangszerek kezelésével. Fogadtak is egy embert, de jelentkező nem akadt, mindenki húzódozott a hangjegyekkel való ismerkedéstől. Az első próbára mégcsak eljöttek, el is énekelték a hangszermesterrel, hogy do-re-mi-fa-szo la szidó, aztán rájöttek, hogy a hangjegy nem nekik való, nem veszi be a gyomruk, felé se néztek többé a klubnak.

Azóta nem szól a cimbalom, hallgat a klar rtnét, pihen a trombita, csak a nagydob nyekken nagyot estelente, amikor az elnök a klubba téved. A busuló juhász a szamár fejére ütött nagyot, az elnök meg a dobba rúg bele. amiért persze a szövetkezet éjjeliőre haragszik.

Igaza is van. Mindig akkor riasztja fel at elnök, amikor legédesebb az álom ...

MÄCS JÓZSEF

ti