A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-05-16 / 20. szám

Mács József

Vendégségben Nagy Jánosnál

Pozsonyban, a Lesková utca 12. szám alatt lakik. Két és félszer öt méteres szobában. Feleségével és három gyermekével. Műterme még nincs, remélhetőleg hamarosan lesz. Besztercebányán tanít a Pedagógiai Intézetben, ott él szenvedélyének. Rengeteget mintázik, s most az a gondja, hogy N.yitrára megy a jövő pedagógusainak műhelyébe, viszont ott nincs műterem.

— És itthon hol dolgozol? Rámutatok egy reliefre, és kérdem, hol készült. Fanyar mosollyal jegyzi meg:

— Itt csináltam az ajtón, s még hozzáteszi, hogy van egy nagyobb „műterme“ is, a nedves, nyirkos levegőjű mosókonyhában.

Valamikor arról álmodozott, hogy majd gyönyörű dolgokat rajzol, most az álma egy tágas, az alkotó munkát mindenféle szempontból előbbrevivő műteremi

A harmincéves fiatal művész Budapesten született. Hatéves korában költöztek vissza szülei Komáromba. Édesapja közgazdász, s nem kevésbé rajongó lélek, él-hal a művészetért, a festményekért, a komáromi ház egyik szobájában értékes képek vallanak erről. Az öreg Nagynak ezek a kitűnő alkotások jelentenek csendet, kikapcsolódást, pihenést.

Két fiútestvér és egy lánytestvér alkotják a családot. Laci verseket ír, a költészet szerelmese, Marikát az előadóművészet érdekli, szépen, ügyesen szaval. Jánosnak az ujjaiba bújt bele az ördög, élni kezd az agyag a tenyerében.

1954-ben érettségizett Komáromban. Magyar tizenegyéves iskolában. Legkedvesebb tantárgya az irodalom, és ebben nem kis része volt tanárának, Turczel Lajosnak. Az irodalom ma Is kedvelt területe, könyvtárában magyar és külföldi klasszikusok foglalnak helyet. Tőzsér Árpád, Nagy Lajos és Koncsol László osztálytársai voltak.

Mikor édesanyja beíratta az elemi iskola 'első asztályába, csak sírt meg sírt, a hűvös falak között nem érezte jól magát. Tanítőja rajzoltatott vele, úgy vigasztálta. Mesélt neki, ő meg gyorsan illusztrálta a történetet. A fekete tábla pillanatok alatt benépesedett boszorkányokkal, kis kutyákkal és házikókkal.

Szülei akkor anyagilag elég rosszul álltak,

nem telt játékokra sem, bátyjával együtt katonákat rajzolt.

Kezdetben egy nagyszívű ember, régi kommunista, Jaros bácsi tanítgatta a művészetre. Ezermester volt, mindenhez értett, a rajzokhoz is. Mégis a gimnáziumban költőnek csapott fel, verseket írogatott s boldogan mutogatta tanárának, Turczel Lajosnak. De mindig érezte, hogy nem az irodalom lesz a területe. Közvetlen érettségi előtt már Harmos, a festőművész érdekelte, hozzá járogatott, őt csodálta.

Sok fiatal járt a mesterhez, akik távolról sem tudtak olyan ügyesen rajzolni, mint ő. Harmos bácsi nagyhajű, bohém ember volt, és nagyon jólelkű. Tanácsokkal látta el, barátjává fogadta, igazgatta útját a művészetben s az egyéni életben is. Házasságát szintén a mesterrel beszélte meg. Soha nem felejti el, azt mondta az öreg:

— A művész feleségének nagyon nehéz!

Ekkor húszéves volt, a felesége tizenkilenc. A Pedagógiai Főiskola matematika-képzőművészeti szakára járt. Hornák felügyelete alatt kezdett ismerkedni a szobrászattal. Azelőtt soha nem volt agyag a kezében. Félt tőle, túlságosan komolyan vette. Az első feladat döntő hatással volt életének további alakulására. Állatot kellett mintáznia. Volt neki Komáromban egy Fickó nevű kutyája, nagyon szerette. Arról vette a mintát. Hornáknak tetszett á munka, dicséretben részesítette, s ettől a pillanattól az agyag az ujjaihoz szelídült. Az adottsága megvolt, lelkesedéssel töltötte el a mintázás.

Átlépett a Képzőművészeti Főiskolára. Prlbiűnél kezdett, Stefunkónál folytatta, majd ismét Pribisnél fejezte be tanulmányait. A főiskola műtermében reggeltől késő estig lázasan dolgozott. Ott mintázta azt a szobrot, amelyet I960 tavaszán a komáromi magyar tizenkétéves iskola épülete előtt lepleztek le.

Poézis és szerelem —- a políári űj poliklinika számára készült munka

Tanulmányokat készített, Kodályt mintázta, reliefeket csinált, ezekből egy Ekecsre került. Azokban az években készült el Liszt Ferenc plakettja is.

Sokat küzdött, harcolt és eredményesen. Diplomamunkája egy homokkőbe faragott akt — fiatal lány, akiben tudatosan a csendet, a tisztaságot, a poézist kereste — Pozsonyban áll a Február utcán, a Vegyészeti Technikum előtt.

Míg az első években dinamikára törekedett [tanítőja nemegyszer tréfásan megjegyezte, hogy nagyszerű barokk-művész lenne), addig a későbbiekben már a magábafordulás, a mélység, a líra, a poézis lett munkáinak Jellemzője.

A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után 'minden vágya az volt: vissza a Csallóközbe. Nem lett belőle semmi. Besztercebányára hívták tanítani. Elfoglalta első komoly állomáshelyét, szívósan vetette bele magát a munkába. Megmintázta Ady Endrét, elkészítette Venus c. alkotását s diákportrékat is csinált.

Itt kezd mélyebben a népművészettel foglalkozni, s ennek kapcsán az Árpád-kori, á honfoglaláskor! ősmagyar művészettel. Innen vonul be katonának, ide tér vissza és rendelést kap a várostól. Vázlatot csinál a bábszínházra, a Szlovák Nemzeti Felkelés 20. évfordulójára egy nagyszabású, kétméteres dekoratív csillagot konstruál, majd a poltári új poliklinikátől kap megbízatást. Már ott is van a mű, átadták rendeltetésének, május 8-án nyitották meg a kórházat. Most a Csemadok megrendelésén, a Jókai-plaketten dolgozik.

Ennyi röviden a fiatal szobrászművész életé és munkája. Reméljük, hogy mindez csak á kezdet. Ezután további tervek, elképzelések születnek majd, öltenek testet. Adjunk ízelítőt ebből is az olvasónak:

— A szeretetről akarok csinálni egy sorozatot. Férfi és nő viszonyáról, s mindkettőnek a gyermekhez való viszonyáról.

—- Állandóan tanulmányozom az ősmagyarmüvészetet. Ha Picassónak joga van a néger művészetre támaszkodni, nekem is jogom van az ösmagyarra.

— Szeretném elkészíteni barátaim portréját. És a leghőbb vágyam végigjárni Szlovákiát, típusokat keresni és mintázni. Nyitrán népművészetet szeretnék gyűjteni.

— És végül tanulni szeretnék. A nyugati modernek közül Moore foglalkoztat, a magyarországiak közül Herényi, Somogyi, Borsos és Boda.

A vázlat nem lenne teljes Nagy Jánosról, S szobrászról, ha szemléletéről, gondolkodásáról, egyszóval hitvallásáról nem ejtenénk szót.

— A képzőművészetben mindenféle Ízlés hódít — mondja. — Mindenki úgy fogalmazza’ meg a dolgait, hogy lehetőleg senki ne értse. Néha már-már a tisztán konstruktív vízszintes és függőleges vonalak is művészetet akarnak jelenteni. S ebben a káoszban én rájöttem, hogy csak a lírára, a poézisre lehet építeni. Nem vagyok avantgardista. Aragon írja vá’lahol: egyesek azt hitték, hogy a tagadás öszszeköt embereket, de nem köt össze semmit. A negációra nem lehet összetartozást építeni.

Tisztaság, líra, odaadás, csend. Nagy János ezt keresi, ezt fejezi ki szobraiban, erre teszi fel az életét. És ezt természetesnek kell találnunk, komolyan kell vennünk, hiszen minden művész felteszi az életét valamire, valami eszményire, amely csiholja benne a tüzet, fűti belülről s felejtet vele mindent: a hétköznapok gondjait, az utazás fáradalmait..»

Ez a tűz szelídíti engedelmessé ujjal között az agyagot, amely egyébként hűvös és rideg, de ihletéssel, megformálással minden emberi tulajdonságot képes kifejezni: az örömöt, a sírást, a kudarcot, a felemelőt, egyszóval mindent, ami valamennyiünkben közös és emberi.

14