A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-09-13 / 37. szám

a>Z4»2&Vet> tO U W fo Az öreg bátyöval való selme­­ci találkozásomat egy páskahá­­zl élményemmel szeretném kezdeni. Igaz, tán sokan nehéz­­ményeznl fogják, hogy kitérő­vel kezdem beszámolómat, de monddnivalóm szempontjából mégiscsak megbocsátható lát­szólagos elkalandozásom. A pelsőci fennsík alatt, a esetnek! völgyben a Nagy- és a Kishegy közt vezet a gyü­mölcsfáktól szegélvzett ország­út Páskaházára, Gömör egyik iegbájosabb kis falujába. A köz­ség egyik gyümölcsösében akadtam rá Mécs Jóskára. Hosz­­szú órákat töltöttünk együtt a kertben s míg mi ketten be­szélgettünk, az asszonyok az il­latos szénát teregették. Köztük a kedves, őszhajú nagymama, Bélukács Pálné is. Aztán, hogy a sok újdonsággal már betel­tünk, az asszonyokhoz léptünk, gereblyét fogni. Julis néni ne­vetve utasította el kérésemet, hogy adja kölcsön szerszámát: — Nem áll jól a városi em­ber kezében a gereblye, hagy­ja azt csak rám — akadékos­kodott, majd kis szünet múlva hozzátette. Igaz, lassacskán az öregség már az én kezemből Is kiveszi. — Nem olyan öreg még a né­ni — próbálkoztam kedvét vi­dítani. — Nem-e? A hetvenet már rég elhagytam. És régen vol­tam én iskolás is ... Bélukács Pálnénak ez az utol­só mondata anra ösztönzött, hogy vitába szálljak korával. — Julis néni — mondtam — én tegnap 'egy százesztendős tanítóval találkoztam Selme­­oen. Ügy mondta, Itt kezdte Gömörben a tanítást, kerek nyolcvan esztendővel ezelőtt... Még a régi gömöri nótákra is emlékezett. Miűhalovics Emil a neve. — Mlcöalovics ... Michalo­­vlcs Emil — ismételgette a ne­vét, aztán egy rövidke idő múl­­ma újból megszólalt — Nem olyan magas, derék ember, sző­ke, kék szemű? — Hát magasnak magas, kék­szemű Is, de a haja bizony nem szőke. Galambősz már a bácsi­­ka. — Bajsza meg olyan kac­­kiás? Meg jobb kezével állan­dóan simogatja azt a bajuszt? Elmosolyodtam, mert az én száeesztendős tanítóm, a Sel­mecbányán élő Emil bácsi baj­sza olyan kackiás volt, hogy nem győztem csodálni. Meg azon is mosolyognom kellett, hogy együttlétünk alatt jobb kezével unos-untalan hófehér bajszát igazgatta. — Jól mondja, Julis néni — hagytam helyben az idős néni szavait — hát ismeri Michalo­­vics bácsit? — Hogyne. Itt tanított nem messze a szomszéd faluban. Jártam is a keze alá, vagy het­ven esztendeje ... Meg aztán az én anyám főzött neki le­génykorában, Jó ember volt, jó mester, amolyan igazi, vígke­­délyű, mindig mosolyt és derűt sugárzó ember. E véletlen beszélgetés miatt akartam a százesztendős tanító­ról szóló beszámolómat páska­­házi élményemmel kezdeni. Hisz Michalovics Emil emberi pro­filját semmi szebbé, érdeme­sebbé nem tudná formálni, mint az idős Julis néni vissza­emlékezése. A pedagógusra, aki már kerek negyven eszten­deje él nyugdíjban. Nagyobb ajándékot, szebb elismerést élete munkásságáról nem kap­hatott volna, mint a több mint fél évszázaddal ezelőtti növen­dékének kedves visszaemléke­zését. Michalovics Emil ma Selmec­bánya egyik modern épületé­nek kétszobás, összkomfortos lakásában él, ugyancsak nyug­díjas fiával és gondos házveze­tőnőjével. A magas, még ma Is egyenes derekú, szikár emher állva nyújtotta felém jobbját s barátságosan intett, üljek le mellé. — Gratulálni jöttem, Emil bá­csi, a centenárium alkalmából, kezdtem meghatódva. A rádió­­bél muzsika szólt. — Szeretem ezt a masinát. Jóbarát — int felé az ünnepelt. A muzsika hangja felerősö­dik s a zene szárnyán Micha­lovics Emil figyelme is elka­landozik mellőlünk. Tenger­kék szeme mint nemes zafír csillog. Jobb kezével időnként hófehér bajszát simogatja s ahogy a kéz lesiklik, mintha taktust verne a muzsikának. Mindig is szerette édesapám a zenét — mondja a fiatalab­bik Michalovics. Nemrégen es­ténként még együtt dúdoltuk a dalokat. Ma már ritkábban. Hiába a száz esztendő! Néhány éve történt, hogy utoljára járt Pesten — egyedül utazott a hú­gomhoz. Bejelentés nélkül ment hozzájuk, így hát nem várták az állomáson. Apa fel sem vet­te a dolgot, villamosra ült s utazott be a városba. A lakás­ajtó előtt letáborozott s most már ő várta lányát meg uno­káit. Friss, mozgékony ember volt, örök életében, no meg ra­gyogó adomázó. Michalovics bácsi most köz­beszól. Megismétli az előb ab­bahagyott mondatát. A rádiót dicséri. Lassan, szakadozva, botladozva jönnek a monda­tok, mégis tisztán, szabatosan. — Sajnos, olvasni már nem tudok, nem bírja a szemem. — A televízióról mi a véle­ménye? — teszem fel a kér­dést. — Nagy dolog, igen nagy do­log, de én már csak a hangját tudom élvezni, a képet nem. Kár! Nagy kár! A szemem — érti kedves — a szemem már nem vállalja. Mivel magyarázza Emil bá­csi ezt a matuzsálemi kort? kérdem bátortalanul. Michalovics Emil szájaszélót mosoly üli meg. Kedvesen, mo­tyog, de mintha csak magának tenné. Nem is próbálkozom megismételtetni szavait. Lehet, azon mosolyog, hogy a Matu­zsálemet emlegettem. Az öreg bárkás Noé nagyatyját, aki a monda szerint majd ezer évig élt. Hol van ő, Michalovics Emil ettől. De száz esztendőt megélt. Bizony igen, hisz nem­rég ünnepelték századik szüle­tésnapját. Rokonok, ismerősök jöttek hozzá, még a város ve­zetősége is. Poharat emeltek egészségére. — Mit is kérdezett? — szél most váratlanul, de már telje­sen érthetően — hogy hogyan értem el a száz esztendőt? Hát józan voltam ... Mindenben, Még nem voltam húsz eszten­dős, amikor diplomával a ke­zemben beléptem az életbe. Ak­kor 1884-et írtak. Viharos idők voltak. S 1924-ben mentem nyugdíjba... Az én diákjaim, akik még élnek, nagy vagy dédnagyapák. Furcsa, nem? De diákjaim nagy többsége már rég elment. Tanítójuk meg még itt van. Kopognak a szobában a csön­des szavak. A százéves tanító, az élő történelemkönyv, emlé­kezik. Néhol, mint a kitépett könyviből a lapok, az emlékező Is elveszti szavainak fonalát, hogy később egy kis pihenő után elkapja újból, vagy a gon­dolatűrt átugorva másutt foly­tatta. — ... itt vagyok s rádiót hall­gatok, muzsikát, olykor meg még futballmeccset is. A fiatalabbik Michalovics ne­vetve toldja meg édesapja sza­vait. — Gél... gól... — kiáltja ilyenkor a papa, ha véletlenül a másik szobában vagyok. — Koccintanék vendégünk­kel — akar véget vetni Emil bácsi gyerekes kedvességgel fia pletykálkodásának s az asz­talra borosüveg és poharak ke­rülnek. — A maga egészségére, mondja Emil bácsi s remegő ke­zével szájához emeli a töré­keny poharat. Majd ismét el­kezdi: — Jé Ize van ennek a szőlő­iének, de csak mértékkel, ha ... — huncutul nevet. Lega­lábbis a kék szemek erről árul­kodnak amikor kiböki — ... ha a százévet maga is el akarja érni. NAGY JENŐ

Next

/
Oldalképek
Tartalom