A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-03-18 / 11. szám

ste olyan a város, mint egy csil­logó ékszer. Az ablakokon átszű­rődik a fény, a neoncsövek kék és piros szikrákkal díszítik a téli estét, a kávéházak ablakai visszatükrö­ződnek az esőverte úttesten. Minden ra­gyog, pedig a téli köd szürkén és nehéz­kesen ül a háztetőkön. Este kilenc óra van, és a patikusnő egyedül ül a gyógyszertár világos, meleg helyiségében. A patika ajtaján világító tábla jelzi, hogy éjszakai ügyeletet tar­tanak. Az asszony, akit munkatársai csak Lonkának becéznek, jól érzi magát. Igaz, hogy Józsi ilyenkor egyedül van, Éjszakai és azt szokta mondani, hogy neki keskeny a kettős ágy, ha nincs az egyikben Lan­ka, de majd reggel kap Józsi egy nagy puszit, és minden rendben lesz. Miközben a patikusnő otthon alvó fér­jére gondol, a kötőtűk szorgalmasan mo­zognak serény ujjai között. Valami sap­kaféle készül a fehér fonalból — sapka egy egész pici kis fejecskére. Olyan pici ez a sapka, hogy szinte nevetséges, és talán ezért bujkál mosoly Lonka szeme szögletében. Lonka huszonhat esztendős. Két éve asszony. Amikor tizenkét évvel ezelőtt a városba került, a kis csallóközi falu­ban élő szülei ugyancsak megrémültek. Mert akkor még alig néhány esztendős volt az új világ, és csak káprázva nyi­ladoztak az emberszemek. „Elzüllik az a lány a városban. Kovács­áé” — mondogatták az édesanyjának. „Mit csinál, ha majd egy gyereket hoz haza?” Zengétt az egész falu. Kiskapuk­ban és eresz alatt csak arról tárgyaltak öregek és fiatalok, hogy Kovács Ilonka a városba megy. Csengetnek. Lonka kinyitja az ajtót. Öreg bácsi lép a patikába. Ilyenkor még beengedi az embereket, később már, csak a kis ablakon át adja ki a gyógyszert. Fogfájás elleni cseppeket kér a bácsi, mert szörnyen fáj a foga. Amikor az ellenőrző pénztár gombját benyomja — keze már a fogantyú felé nyúl —, valami mozdulatot érez a szíve alatt. Keze lehanyatlík. Érzi, amint vére emberre nézett, akik önként vállalták a letartóztatást. — Nagyon szívesen eleget teszek ké­résieknek. Mindnyájatokat lecsukatlak! Fekete kutyák! Kattant a bilincs. Aztán az őrmester a férfihoz lépett, aki először jelentke­zett, és ujját a bilincs alá dugta. Kezé­vel megmarkolta a férfi csuklóján fe­szülő acélgyűrűt és teljes erejéből maga felé húzta. A bilincs kattant egyet, majd az újabb nyomás következtében még egyet. Többet már nem. Akkor az őr­mester a férfi csuklóját térdei közé szo­rította, és mindkét kezével oly erősen húzta maga felé, hogy a nágy erőlkö­déstől bikanyakán kidagadtak az erek. Amikor a bilincs vasa mélyen a húsba vágódott, hallatszott a harmadik kattanás. A meggyötört férfi azonban egyetlen jaj­szót sem ejtett. Arcát egyszeriben kövér verejtékcseppek borították el, melyeket mintha a bőr maga préselt volna ki a szörnvű nyomás következtében. — így ni, te rühös kutya! — mondta az gyorsabban kering, és a boldogság elönti testét, lelkét, idegeit, agyát. Behatol az ereibe, testének minden pórusába, szívé­nek csodálatos szerkezetébe, és Lonka uj­jongani, nevetni és sírni szeretne. El sze­retné mondani ennek az öreg, fogfájós bácsinak, aki várja az aprópénzt, a sar­kon sétáló rendőrőrszemnek, az esti utcán sigtő embereknek, és különösen az ott­hon alvó Józsinak és a csallóközi kis házban alvó édesanyának, hogy megmoz­dult a gyermek a szive alatti Mióta tudta, hogy anya lesz, folyton érezte ezt a boldogságot, de most... ez valami csodálatos, mámorító érzés. ügyelet A bácsi udvariasan köszön és elmegy. Ilonka bezárja az ajtót, és két kezével domborodó testét simogatva, hangosan megszólal: — Picikém! Azután a telefonhoz lép. A vonal másik végén egy férfi-felriad álmából, felveszi a kagylót és belemordul a telefonba. — Józsikám ... ne haragudj, hogy za variak, de meg kell mondanom ... te ... megmozdult a kicsi. Igen... most tíz perccel ezelőtt... 'igen ... Lonka nem tud tovább beszélni, mert a vonal másik végén a férfi szeméből teljesen elszáll az álom; boldogan harsog, ordít, értelmetlen szavakat gügyög, kö­nyörög, hogy Lonka tegye a kagylót a szi­ve alá, mert ő, az apa üdvözölni akarja kisfiát az első mozdulás perceiben. Lonka nevet és a könnyei potyognak. — Nem ... ne gyere ... csacsi.. ■ nincs értelme .-.. De hiába beszél, a férfi már levágta a kagylót és Lonka szinte látja, amint kap­kodva öltözködik, kabátját szokása sze­rint be sem gombolja, száguld lefelé a második emeletről és rohan a villamos felé. „Legalább fél óra az út” — gon­dolja Lonka. Leül és boldog mosollyal köti a pici kis sapkát, A gyógyszertár ajtaján kis üvegtábla világít: éjszakai ügyelet. Olyan érdeke sen világít az a tábla, mintha ... mintha mosolyogna. —py— őrmester, és durván ellökte magától a férfit. Mary Lukhele magához tért. Egyked­vűen ült a fal felé fordulva. Az első pil­lantásra nyilvánvaló volt, hogy nem bír járni. Akkor az őrmester a fekete rend­őr felé fordult: — Menj és telefonálj autóért! Amikor a rendőrségi kocsi megérke­zett, már sötét volt. Miközben a foglyo­kat az autóba terelték, észrevették, hogy a tömeg szemmelláthatóan megnöveke­dőit körülöttük. A rendőrök most már maguk között sem beszélgettek. Kigyulladtak a reflektorok, a kocsi, utat törve magának a tömegben megin­dult. Amikor az utcakereszteződésén be­fordultak, fenyegető kiáltásokat hallot­tak maguk mögött. Hirtelen pokoli lárma támadt. Á tömeg meg egyre nőtt, el­árasztotta a környező utcákat. Aztán szétszéledt, majd csoportokra morzsoló­dott, és csak ment, ment, mindig csak előre, míg el nem öntötte az egész né­ger települést/ ... ._ Fordította: Péter László Fecsó Pál versei Bizakodó Vénje vagyok a szenvedésnek fiatalja az újnak, széppé virágzott holnapok tüzes ujjai feléin nyúlnak. Boróka és fenyő illat idézgeti a víg nyarat, köd takarja a csillagokat s duzzad a mag a föld alatt. Tervek, álmok, akarások edzik széppé a szívemet, bátrabb hitű emberek nőnek bizakodva a föld felett. Veriték-gyöngyön valóra váltják, miről ősünk csak álmodott; napsugárral aranyozott békét görgetnek a pergő holnapok. Töredezve a múlt máza málik és befogad egy szebb világ, elkoptatja munkás kedvünk 1 vén századok bánatát. Percek Sokasodó, tolongó percek lihegve, futva, rám lehelnek, fagyot szórnak, meleget űznek, kacagó álmot ébresztgetnek. Biztatnak bűntelen bűnre, ellopni a pillanatot, éji álmot alágyűrve fényessé nézni egy csillagot, hogy rím legyen a szív verése, mert így őszinte az ember, s ha versben érez, akkor fürdik magát is értő szerelemben. Éjszakai utazás Beleprüszkölt az éjszakába szikrát szórva a gőzös, füstje fölött a szemafor üveg szemével elidőzött s tovább küldte a tüzes sárkányt ringatva az álmos embert, szélnek szaladva, bátor daccal ketté vágni a hó-tengert. Mint, ki avarban gombát keres úgy rúgnám szét az éjszakát, a sötétséget, száz köd-manót s fénnyé lehelném a vonat ablakát. A gőzös rohan, a szántóföldek fehér lepelként alánk csúsznak, a hófelhők, mint ébredő lány egy nagy parancsra felocsúdnak, szétreped a ködök tüllje, homályt űznek a szelek, szikra csillagon lovagolva az ébredő hómező felett. * / 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom