A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-04-29 / 17. szám

MARTON

JÓZSEF

Tíl

Tl"jű emlékezetem nem csal, M—l két esztendeje, egy né- I I pes Jtalán névnapot ünneplő) társaságban Ismerkedtem meg Ildikóval. Közös ismerősünk mutatott be egymásnak, és találkozásunkra, mint számtalan más futóismeretségre, gyorsan ráborult volna a feledés- fátyla, ha neve a bemutatkozás után nem muzsikál tovább fülemben, akár egy új melódia. S mivel azt tartom, nemcsak a könyveknek, a neveknek is megvan a sorsuk, figyelmem előbb megoszlott e név viselője és a társaság között, majd később köréje csavarodott, mint orsóra a fonál.

Egyébként Ildikó rövid idő alatt helyet kért és kapott a társaság középpontjában. Nem tartozott ama nők közé, akik, ha többedmagukkal tereferélnek, meghúzódnak szerényen a háttérben, akár az ibolya a fák tövében. Szívesen és sokat csacsogott, hamarosan nemcsak én, hanem a társaság valamennyi avatatlan személye tudomást szerzett aprócseprő gondjairól, bajairól.

A teremtés koronái számára aligha hat a meglepetés erejével, hogy Ildikó bánatának forrása férfi, mégpedig a saját férje. Semmi különöset nem hallottunk tőle, csak a gyengébb nem jóvoltából meglehetősen elcsépelt szöveget. Ismeretlen sorstársunk figyelmetlen, elhanyagolja őt, nálánál jobban szereti a torkát, ezért lehetséges, hogy ma az ünneplő vendégkoszorúban ő az egyetlen magános asszony, bezzeg más férjek ..

A megjelent férjek nyilván bűntudatot erezetek elmarasztalt sorstestvérükért, szemmel láthatóan arra törekedtek, Ildikót meg kell tartani hitében: nem minden férfi egyforma! A

Jaksics Ferenc rajza

figyelmesség virágszirmai gazdagon hullottak Ildikóra, mindegyikünk ki akarta köszörülni a férjek becsületén esett csorbát. Megható volt a buzgalom, mellyel a magános aszszonykát körülrajongták. Mármint Ildikó számára, ám az árván maradt többi hitves szemében viharfelhők gyülekeztek, itt-ott villámok is cikáztak, de a folytatás elmaradt. A hevesebb vérmérsékletűek egyszerkétszer megrántották á puszta figyelmességtől olvadozó férjük kabátját, sokatmondó néma figyelmeztetésül: kispajtás, én is itt vagyok ám!

Első találkozásunk után a sors szeszélye folytán hosszabb ideig hírt sem hallottam Ildikóról. Egy rakoncátlan vízcsap ürügyén léptem be ismét az életébe. Az említett vízcsapból ugyanis akkor is szivárgott a víz, ha nem akartuk és feleségem meghagyta, kerítsek valahonnan egy vízvezetékszerelőt, magam hozzá ne merészeljek nyúlni, mert amilyen kétbalkezesnek ismer, csörepedésen alul nem úsznám meg a dolgot. Ekkor felvillant agyamban: Ildikó férje is ezt a mesterséget űzi. Elugrom hát érte s egy füst alatt néhány vigasztaló szót intézek a társtalan aszszonyhoz.

Mindkettőjüket, sőt a gyerekeket is otthon találtam. A légkör hideg volt, mint a takaréktűzhelyük. Ildikó morcos arccal vasalgatta blúzát, férje alázatosan egy zsámolyon kuporgott, a gyerekek egy befőttes üvegből mohón majszolták a lekvárt.

— Jaj, éppen kapóra jön — vidul fel Ildikó arca —, legalább a pártomat fogja. Temérdek a bajom. Ebben a pillanatban érkeztem haza a városból, tudja, csak egy pár harisnyát mentem vásárolni, s ahogy ilyenkor szokott lenni, lépten-nyomon ismerősbe ütköztem, az időt meg, ugye nem lehet megállítani. Holtfáradtan hazajövök,• és itthon<- ahelyett, hogy megdicsérnék, milyen szép testszínű harisnyát hajtottam fel, azzal fogadnak: „Nem látunk az éhségtől!" Mintha nem is reggel, hanem legalább egy hete ettek volna utoljára. Az én gondjaimra fütyülnek, csak a hasukra gondolnak. Holott a rádió is bemondta, nálunk a kelleténél többet esznek az emberek, a túltáplálkozás meg az egészség rovására megy. Emberemnek ugyan mesélhetek, ő csak a gyomrára hivatkozik, Ugye, maga megértőbb a feleségével szemben?

Szerényen bólogattam. Ildikónak talán megszakad a szíve, ha elárulom, ami az étkezést illeti, hm, egyszóval abba a bizonyos másik kategóriába tartozom. Sürgősen átdobtam a bszélgetés váltóját, s előadtam, mi járatban vagyok. A férfi tüstént felkászálódott, néhány szerszámot vetett viharvert aktatáskájába és elköszöntünk.

Vízcsapunkat a mester piltanatok alatt megzabolázta, nem fogadott el érte semmit. Megkínáltam egy pohár papramorgójával. Egyből lecsúsztatta, a slukkján megállapítottam, valóban nem vetheti meg az italt, de elvárható-e egy vízvezetékszerelőtől, hogy vizet igyék?! A repetát visszautasította, mondván, még néhány helyre el kell látogatnia, addig talán a felesége is elkészíti a vacsorát.

Idikóval a következő hetekben többször összefutottunk a városban. Hol tűsarkú cipő, hol divatnyaklánc vásárlása ügyében buzgőlkodott. Panaszaival el lehetett volna re keszteni az utcát.

— Kibírhatatlan az életem. Maga előtt nem restellem, tudom, megért engem. Férjem egyre gyakrabban felejti magát a vendéglátó üzemekben. Képzelje el, azt híresztelte. miattam iszik, mert elhanyagolom a háztartást. Maga pártatlan bíróként ítélhet közöttünk, járt is nálunk, mondja meg őszintén, nem talált mindent a legnagyobb rendben?

Hálás mosollyal jutalmazta válaszomat.

— Egyetlen szerencsém, hogy még nem haltak ki a megértő férfiak. Egyébként férjemnek benyújtottam az ultimátumot, vagy felhagy eddigi életmódjával, vagy — válunk. Megélek a gyerekekkel nélküle is. Remélem, ha kenyértörésre kerül a dolog, eljön a bíróságra mellettem tanúskodni?

Torkomon akadtak a szavak. Meleg készszorítással, amit Ildikó szövetségünk megpecsételésének is tekinthet etett,

menekülésszerűen távoztam.

Téltek-múltak a hónapok, Ildikóval nem hozott össze a véletlen. Ismerőseitől hallottam, fenyegetését beváltotta, benyújtotta a válókeresetet. Ez idő tájt heteket töltöttem vidéki kiküldetésben, ritkán értesültem a legújabb fejleményekről. Egyik utamról hazatérve idézés várt a bíróságtól, amely — nem csekély örömömre —• időközben elévült.

A nyár elején fáradtan vonszoltam magam a hőhullámtól ájuldozó házsorok között, amikor rámszolt valaki. Ildikó.

— Már figyelmére sem méltat egy elvált asszonyt? Tulajdonképpen haragudnom kellene magára, nem jelent meg a tárgyaláson, pedig megígérte. Talán közben megbánta? — bátortalan tiltakozásomra ügyet sem vetett és folytatta — Egyébként nem hiányzott, mások szótartóbbak. Visszanyertem szabadságomat. Most majd az egykori férjem is ráébred, mit veszített bennem. Mondja meg őszintén, találhat-e a széles földkerekségen olyan aszszonyt, aki úgy törődik majd vele, mint én tettem?

— Még a Holdon sem —■: készségeskedtem.

— Na ugye. Százszor megsirat ő engem. Térdenállva könyöröghet még, vegyem vissza, de nem kegyelmezek meg neki. Becsült volna meg akkor, mikor az övé voltam.

Fázósan dideregtek a hósipkás bérházak, midőn legutoljára találkoztam Ildikóval. Egy újonnan nyitott fehérneműs bolt kirakatban merült el borongás szeme világa. Köszöntésem hozta vissza a valóságba.

— A férfiak hálátlansága páratlan — keseregte. Egyikük sem érdemli meg, hogy érte egy nő feláldozza magát. Ne szakítson félbe, nem tudja, mi újság. Előbb fogózkodjék meg, különben lecsücsül a gyalogjáróra. Az én volt drágalátos férjecském megnősült! Elvett egy ... megérti, kire gondolok, és most annak a szoknyáján ül. Mások mondták — nekem eszemágában sincs érdeklődni utána — felhagyott az ivással Is. Megáll az ember esze. Engem meg a gyerekeket faképnél hagyott és most mással turbékol. Hát mondja, van igazság a földön?

És tekintetét, telve vérig sértett önérzettel az égboltra szegezte, talán az várta, szavai hallatára élszégyelli magát a világmindenség és leszakad az égbolt.

De nem szakadt le.

13