A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-04-29 / 17. szám

MARTON JÓZSEF Tíl Tl"jű emlékezetem nem csal, M—l két esztendeje, egy né- I I pes Jtalán névnapot ünneplő) társaságban Ismerkedtem meg Ildikóval. Közös ismerősünk mutatott be egymásnak, és találkozásunkra, mint számtalan más futóisme­retségre, gyorsan ráborult vol­na a feledés- fátyla, ha neve a bemutatkozás után nem mu­zsikál tovább fülemben, akár egy új melódia. S mivel azt tartom, nemcsak a könyveknek, a neveknek is megvan a sorsuk, figyelmem előbb megoszlott e név viselője és a társaság kö­zött, majd később köréje csa­varodott, mint orsóra a fonál. Egyébként Ildikó rövid idő alatt helyet kért és kapott a társaság középpontjában. Nem tartozott ama nők közé, akik, ha többedmagukkal tereferél­nek, meghúzódnak szerényen a háttérben, akár az ibolya a fák tövében. Szívesen és so­kat csacsogott, hamarosan nemcsak én, hanem a társaság valamennyi avatatlan szemé­lye tudomást szerzett apró­­cseprő gondjairól, bajairól. A teremtés koronái számára aligha hat a meglepetés erejé­vel, hogy Ildikó bánatának forrá­sa férfi, mégpedig a saját férje. Semmi különöset nem hallot­tunk tőle, csak a gyengébb nem jóvoltából meglehetősen elcsépelt szöveget. Ismeretlen sorstársunk figyelmetlen, elha­nyagolja őt, nálánál jobban szereti a torkát, ezért lehetsé­ges, hogy ma az ünneplő ven­dégkoszorúban ő az egyetlen magános asszony, bezzeg más férjek .. A megjelent férjek nyilván bűntudatot erezetek elmarasz­talt sorstestvérükért, szemmel láthatóan arra törekedtek, Il­dikót meg kell tartani hitében: nem minden férfi egyforma! A Jaksics Ferenc rajza figyelmesség virágszirmai gaz­dagon hullottak Ildikóra, min­degyikünk ki akarta köszörül­ni a férjek becsületén esett csorbát. Megható volt a buz­galom, mellyel a magános asz­­szonykát körülrajongták. Már­mint Ildikó számára, ám az ár­ván maradt többi hitves szemé­ben viharfelhők gyülekeztek, itt-ott villámok is cikáztak, de a folytatás elmaradt. A heve­sebb vérmérsékletűek egyszer­­kétszer megrántották á puszta figyelmességtől olvadozó fér­jük kabátját, sokatmondó né­ma figyelmeztetésül: kispajtás, én is itt vagyok ám! Első találkozásunk után a sors szeszélye folytán hosszabb ideig hírt sem hallottam Ildikó­ról. Egy rakoncátlan vízcsap ürügyén léptem be ismét az életébe. Az említett vízcsapból ugyanis akkor is szivárgott a víz, ha nem akartuk és felesé­gem meghagyta, kerítsek vala­honnan egy vízvezetékszerelőt, magam hozzá ne merészeljek nyúlni, mert amilyen kétbalke­zesnek ismer, csörepedésen alul nem úsznám meg a dolgot. Ekkor felvillant agyamban: Il­dikó férje is ezt a mesterséget űzi. Elugrom hát érte s egy füst alatt néhány vigasztaló szót intézek a társtalan asz­­szonyhoz. Mindkettőjüket, sőt a gyere­keket is otthon találtam. A lég­kör hideg volt, mint a takarék­­tűzhelyük. Ildikó morcos arc­cal vasalgatta blúzát, férje alázatosan egy zsámolyon ku­porgott, a gyerekek egy befőt­­tes üvegből mohón majszolták a lekvárt. — Jaj, éppen kapóra jön — vidul fel Ildikó arca —, leg­alább a pártomat fogja. Te­mérdek a bajom. Ebben a pil­lanatban érkeztem haza a vá­rosból, tudja, csak egy pár ha­risnyát mentem vásárolni, s ahogy ilyenkor szokott lenni, lépten-nyomon ismerősbe üt­köztem, az időt meg, ugye nem lehet megállítani. Holtfáradtan hazajövök,• és itthon<- ahelyett, hogy megdicsérnék, milyen szép testszínű harisnyát hajtot­tam fel, azzal fogadnak: „Nem látunk az éhségtől!" Mintha nem is reggel, hanem legalább egy hete ettek volna utoljára. Az én gondjaimra fütyülnek, csak a hasukra gondolnak. Ho­lott a rádió is bemondta, ná­lunk a kelleténél többet esz­nek az emberek, a túltáplálko­­zás meg az egészség rovására megy. Emberemnek ugyan mesélhetek, ő csak a gyomrára hivatkozik, Ugye, maga megér­tőbb a feleségével szemben? Szerényen bólogattam. Ildikó­nak talán megszakad a szíve, ha elárulom, ami az étkezést illeti, hm, egyszóval abba a bi­zonyos másik kategóriába tar­tozom. Sürgősen átdobtam a bszélgetés váltóját, s előad­tam, mi járatban vagyok. A férfi tüstént felkászálódott, néhány szerszámot vetett vi­harvert aktatáskájába és elkö­szöntünk. Vízcsapunkat a mester pil­­tanatok alatt megzabolázta, nem fogadott el érte semmit. Megkínáltam egy pohár papra­­morgójával. Egyből lecsúsztatta, a slukkján megállapítottam, va­lóban nem vetheti meg az italt, de elvárható-e egy vízvezeték­szerelőtől, hogy vizet igyék?! A repetát visszautasította, mondván, még néhány helyre el kell látogatnia, addig talán a felesége is elkészíti a va­csorát. Idikóval a következő hetek­ben többször összefutottunk a városban. Hol tűsarkú cipő, hol divatnyaklánc vásárlása ügyében buzgőlkodott. Pana­szaival el lehetett volna re keszteni az utcát. — Kibírhatatlan az életem. Maga előtt nem restellem, tu­dom, megért engem. Férjem egyre gyakrabban felejti magát a vendéglátó üzemekben. Kép­zelje el, azt híresztelte. miattam iszik, mert elhanyagolom a háztartást. Maga pártatlan bí­róként ítélhet közöttünk, járt is nálunk, mondja meg őszintén, nem talált mindent a legna­gyobb rendben? Hálás mosollyal jutalmazta válaszomat. — Egyetlen szerencsém, hogy még nem haltak ki a megértő férfiak. Egyébként fér­jemnek benyújtottam az ulti­mátumot, vagy felhagy eddigi életmódjával, vagy — válunk. Megélek a gyerekekkel nélkü­le is. Remélem, ha kenyértö­résre kerül a dolog, eljön a bíróságra mellettem tanúskod­ni? Torkomon akadtak a szavak. Meleg készszorítással, amit Il­dikó szövetségünk megpecsé­­telésének is tekinthet etett, menekülésszerűen távoztam. Téltek-múltak a hónapok, Il­dikóval nem hozott össze a vé­letlen. Ismerőseitől hallottam, fenyegetését beváltotta, benyúj­totta a válókeresetet. Ez idő tájt heteket töltöttem vidéki kiküldetésben, ritkán értesül­tem a legújabb fejleményekről. Egyik utamról hazatérve idé­zés várt a bíróságtól, amely — nem csekély örömömre —• időközben elévült. A nyár elején fáradtan von­szoltam magam a hőhullámtól ájuldozó házsorok között, amikor rámszolt valaki. Ildikó. — Már figyelmére sem mél­tat egy elvált asszonyt? Tulaj­donképpen haragudnom kellene magára, nem jelent meg a tárgyaláson, pedig megígérte. Talán közben megbánta? — bátortalan tiltakozásomra ügyet sem vetett és folytatta — Egyébként nem hiányzott, má­sok szótartóbbak. Visszanyer­tem szabadságomat. Most majd az egykori férjem is ráébred, mit veszített bennem. Mondja meg őszintén, találhat-e a szé­les földkerekségen olyan asz­­szonyt, aki úgy törődik majd vele, mint én tettem? — Még a Holdon sem —■: készségeskedtem. — Na ugye. Százszor meg­sirat ő engem. Térdenállva kö­nyöröghet még, vegyem vissza, de nem kegyelmezek meg neki. Becsült volna meg akkor, mikor az övé voltam. Fázósan dideregtek a hósip­­kás bérházak, midőn legutoljá­ra találkoztam Ildikóval. Egy újonnan nyitott fehérneműs bolt kirakatban merült el bo­rongás szeme világa. Köszön­tésem hozta vissza a valóságba. — A férfiak hálátlansága pá­ratlan — keseregte. Egyikük sem érdemli meg, hogy érte egy nő feláldozza magát. Ne szakítson félbe, nem tudja, mi újság. Előbb fogózkodjék meg, különben lecsücsül a gyalog­járóra. Az én volt drágalátos férjecském megnősült! Elvett egy ... megérti, kire gondolok, és most annak a szoknyáján ül. Mások mondták — nekem eszemágában sincs érdeklődni utána — felhagyott az ivással Is. Megáll az ember esze. En­gem meg a gyerekeket fakép­nél hagyott és most mással turbékol. Hát mondja, van igazság a földön? És tekintetét, telve vérig sértett önérzettel az égboltra szegezte, talán az várta, szavai hallatára élszégyelli magát a világmindenség és le­szakad az égbolt. De nem szakadt le. 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom