A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-11 / 50. szám

Játékok, fegyverek... A karácsonyi vásár játékos sátra előtt két gyerek áll. A magasabbiknál, nyolc éves lehetett — volt a pénz, nyolcvanöt korona és láthatólag ő döntött a vásárlás kimenetelét illetően. A kisebb — hat év körüli — szája és orra olyan maszatos volt, amilyen csak egy hatéves gyereké lehet, aki minden kezébe kerülő nyalánkságot összeeszik, és nem ismeri a zsebkendőt. De a vásárt, a nyolcvanöt korona befektetését nagyon komolyan vették. Két szájharmonikát kértek. Mindkettőjüknek legyen. Igen ám, de két szájharmonika csupán huszonhat koronába kerül, és még mindig marad ötvenkilenc borona. Mérhetetlen gazdagság — vagyon. — Talán tűzoltóautót — ajánlotta az elárusítónő —, nézzétek milyen szép piros, és a létráját igazán kitolhatja! — Nem kéli — mondta a kisebb, és úgy vizsgálta a játé-Bratislava legimpozánsabb tere lesz a Gottwald-tér. A központi postaépület (jobbról oldalt), és a Szlovák Műszaki Főiskola épülete (balra oldalt) már készen van, a közeljövőben fejeződik be a gépészeti fakultás új épülete (a háttérben). Szükség van még magának a térnek a rend behozására. kok seregét, hogy majd a szeme esett ki az igyekezettől nem kell,.. tűzzel nem lehet mindig számolni... ritka eset, és akkor is ott varrnak a nagy tűzoltók... A nagyobbnak úgylátszik konkrét elvégzendő munkálatok jártak az eszében, amelyek speciális gépeket igényelnek. — Földgyalujuk nincs? — kérdezte komolyan, és a pénzt maga elé tette az asztalra -, földgyalu kellene ... Az nincs, de esetleg traktor ... Legyintettek. Traktor nem kell. Csak földgyalu. Átmentek a szomszéd sátorhoz földgyalut keresni. Az elárusító nevetve nézte, és az emberek is nevették őket, ahogy komolykodva, egymás vállát átkarolva földgyalut kerestek. Az eset kapcsán egy kérdés merül fel a gyermekpszichológiai köréből: Miért nem tankot akarnak? Vagy ágyút, amelybe kapszlit lehet tenni, és szikrákat okádó, bömbölő csatákat lehet vívni vele? Vagy terepszínűre festett bombázógépet, amilyenek a stukák voltak? Miért nem ezeket kérte a két gyerek? En, húsz évvel ezelőtt hasonló dolgot vásároltam — játékfegyvert! Már amennyire játékfegyver egyáltalán létezik. Mert talán nem is létezik. A gyerek kezében a kapszlis puska ugyanolyan gyilkoló szerszám, mint a felnőtt kezében a géppisztoly. Ugyanúgy ölésre csábít! Végignéztem a játékokat, és megértettem, miért nem kértek tankot. A zsúfolt polcokon nem volt tank. És ágyú sem volt, sőt a repülőgépek is többmotoros, ezüstös utasszállítók voltak, nem karcsú bombázók. Autókat láttam, hajókat és traktorokat, gözhengereket meg autóbuszokat. Mi már nem — vagy legalábbis elenyésző mértékben — gyártunk a gyerekeinknek fegyvereket. Jó, hogy nem gyártunk. A gyerek játékain keresztül ismeri meg az életet, olyannyira, hogy felnőtt korára is érvényes "magatartást nyer általuk. A gyerek lelkivilágában a játékok a munkaszerszámok. Húsz évvel ezelőtt tankok és ágyúk voltak a játékaink, és ha akkor néhány évvel idősebbek vagyunk, tank és ágyú a munkaeszközünk, és az ölés lett volna foglalkozásunk. Milyen jó, hogy fiatalok voltunk! A gyerekeinknek igazán ne gyártsunk játékfegyvereket! Annak pedig örüljünk és simogató tekintettel kísérjük öket útjukon, ha végig~ járják a sátrakat, mert földgyalut akarnak venni. — duba — A falu művésze Szűcs Ernőnek 1858-ig éppen olyan volt az éleitörténele, mint sok ezer társának. Szántott, vetett, imádta a földet és a paraszti munkát, szeretett, családot alapított, két gyermek apjává lett, elment „hazát védeni", tüdőbajjal s cso ttuberkulózistól megbénult bal kézzel szégyenkezett vissza, és kórházak vándoraként elmélkedett azon: mi lesz most ővele, a béna rokkanttal? Am jött a Természet, s egy kis ajándékot dugott a zsebébe. A szomszéd kórházi ágyon furcsa művelettel szórakozott egyik beteg társa Keménypapírból dobozokat tákolt össze, kivágott képeslap rózsákkal ragasztotta tele, s röntgen fílmdarabokkal fedte be. Primitívek voltak ezek a dobozkák, de mégis l.íngot fogott tölilk Szűcs Ernő művészi vágyakat rejtő, szépet kedvelő lelke. S ö is esi ált egyet, csak egyetlen egy dobozt. Három hétig do'gozott különös elképzelésű, kecses és művészi vonalú készítményén, a fedésül használt röntgenfilmet képzelete szülte színes virágokkal festette tele — és amikor elkészült a kis skatulyával, bámulatára összeszaladt a kórház. E'ső finomművű mesteri munkáját alkotta itt meg, 1958-ban az új életcélját megtaláló parasztember. Otthonában bámulgatom végig az 53 éves Szűcs Ernő müveit. Díszvázált, bonbonierjclt, varródobozait, albumait — és művészi teritóit. Mert ilyesmit ls készít — de mi'dent csak magának, vagy csak ajándékképpen. Szűcs Ernő szerény maradt becsüli tehetségét. — Arra jó ez csak — mondja szomorúan — hogy a magamfajta derékbatört emberrel elfeledtesse azokat a keserű gondolatokat, amelyeket a tehetetlenség szörnyű érzete jutat az eszébe. Mert tudja-e mit jelent egy parasztembernek az, amikor illatozni kezd az ébredő föld, amikor éneklő emberek és dübörgő traktorok lepik el a szántókat és nem sorakozhatik a menetelökhöz? Nincsen igaza, kedves Szűcs Ernő, ok nélküli túlságos peszszimizmusa, mert amiket csinál; nem dicsekedhetik azzal minden emberfia. NEUMANN JÁNOS