A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-01 / 44. szám

ZÖLYOMI ANTAL: Öt líra Mikor ez történt, öt líra még — öt líra volt, Első este beírták nevem a vendégkönyvbe, kitöltöttem a bejelentőlapot, s a vacsorát felhozattam a szobámba. Lefekvés előtt nem olvastam, mint máskor. Furcsa este volt, nem érdekeltek a betűk. Kikönyököltem az ablakon, és bámultam a sötét Canale Grandét, ahol alig csendesedett e! a nappali zaj. A vaporettök pléhkéménye lángoló füstöt pöfögött, s a gyümölcsös bárkákákon énekeltek a munkások. Talán egész éjjel énekeltek; most már nem emlékszem rá pontosan. Szemközt laktam a gyümölcspiaccal. Ez volt az első éjjel. Aztán jött a többi. Gyakran bámultam ki az ablakon, és hallgattam a város zaját, néztem elsuhanó fényeit és szaglásztam, kóstolgattam csípős, érett illatát, amit a sós, tengeri szél izgalmas, felejthetetlen parfümmé szűr át. A többire nem emlékszem, de az elsőt sohase felejtem el. Éjfél már régen elmúlt, s én még mindig az ablaknál könyököltem. Történnie kell valaminek — gondoltam —, hiszen a címem Jelensky asszonynál maradt, akitől párizsi lakásomat béreltem. Címem, a velencei Mollone penzió címe; ide jártam éveken át, Jelenskynének se mondhattam mást, mint hogy itt szállok meg. így is történt. Nos, ha itt vagyok, Valerie üzenhet utánam, irhát, telefonálhat, sirhat, könyöröghet, most az egyszer meghallgatom. Ha akar, most is megtalál. Két őra tájban kopogtak az ajtőn: — Telegramma. Francia szöveg táncolt a szemem előtt. Csakugyan ő táviratozott. Megköszönte, hogy elutaztam, s megígérte, hogy sokat gondol majd rám. Mindezt táviratban, ahelyett, hogy hosszú levélben hívott volna vissza, mint máskor. Levelet vártam, nem táviratot. Ügy látszik megelégelte a dolgot. Mit kívánhat egy párizsi lány szegény és messze idegenből szakadt ismerősétől, aki Bachról, Mozartról álmodozik, s közben éjszakánként a Sénegal-Bar sárgafogú, vigyorgó zongoráját csépeli? És persze ott volt még André is. akadálynak közöttünk; André a szülők választottjának számított, autógyári ügynök, kis bajusszal, suhogó gumikabáttal, jólelkűségével és indokolatlan magabiztosságával. Valerie tehát három évi vergődésünk után André felesége lesz, én pedig itt maradok, mindörökre itt maradok valamelyik Café-Bar zugában. így döntöttem. Mindez régen történt. Hetekkel vagy talán hónapokkal ezelőtt. Az idő összekeveredett bennem; nem emlékszem pontosan. Néha a mát éltem, néha a tengnapelőttöt. Az is lehet, hogy már egy esztendeje vagyok Velencében. Nézzük csak: koratavasszal jöttem el Párizsból, a Bois-ban éppen csak vézna rügyeket láttam. Itt Velencében akkor már nyüzsögtek a külföldiek, s a gyümölcspiacon rengeteg narancs piroslott. Talán az utolsó tavaszi szállítmányok. Nem tudom, nem is vagyok rá kíváncsi. Abbahagyom a számolgatást. Nem fontos. A San Marcón zongorázom egy kis kávéházban. Oj táncszámokat kaptam; a közönség szereti ezeket az édesen fanyarkás dolgokat. Sokszor még meg is tapsolnak. Késő nyár van. Reggel zsúfoltan indulnak a vaporettök a Lidó felé. A napsütés kibírhatatlanul forró, de nekem délelőtt is zongoráznom kell, mert nagy a forgalom. A tulajdonos nagyon kedves, vermutot ad szódavízzel, citrommal és kis jégdarabokkal. Ingujjban ülök a sarokban, s ha lehet mindig elbújok a kották mögé. Ma délben kísértetet láttam. Bejött Valerie, mellette André, mindenki láthatta: nászutasok. A franciák nem nagyon rajongnak a külföldi nászútért, biztos, hogy André is ellenkezett, de Valerie kényszerítette. Talán engem akart látni? Talán sejtette, hogy még itt talál? Valerie sápadt volt, de jókedvűnek láttam. André szenvedhetett a hőségtől, mert állandóan legyezgette magát. Hirtelen merész ötletem támadt, majdnem belekezdtem abba a dalba, amit valamikor Valerienek komponáltam. De sikerült legyúrni magamban ezt az értelmetlen ötletet, s tovább játszottam a jóval ismertebb slágereket. Nem vettek észre. Üldögéltek, nézelődtek, aztán fizettek. Valerie előre ment. André elővette a pénztárcáját, odalépett a zongorához s egy kis pénzdarabot tett a tányérra. Eldugtam a fejem a kottatartó mögé, mintha valamit keresnék, de ekkor már késő volt. André megismert és meghökkenve bámult a szemembe. Talán dadogott is valamit. Nem figyeltem a szavára, a kezét néztem megbűvölten, az aprópénzzel babráló kezét és ujján a jegygyűrűt. Házastársak. De André félreérthette a pillantásomat. Nagy zavarában újból előhúzta a tárcáját, kotorászni kezdett benne, aztán kivett egy ötlírást. Odatette a tányérra. Valerie fehér ruhája már kint ragyogott a Márkus-tér közepén. André hosszú léptekkel indult utána. A pénz ott vigyorgott előttem a tányéron. Vártam még egy kicsit; aztán mikor láttam, hogy már jó messzire vannak, elkezdtem zongorázni a régi kis dalt. Most már tehettem; biztos, hogy nem hallották meg. VERES JÁNOS: ^Sörözés 1. Ülök - felettem Krasznahorka vára (mint festmény csak a vendéglő falán), kinézek a tallért-rázó fákra, hab-kontyos pohár csillámlik reám. Gondolkodom — még nemrég pelyhes állam borostás, s ettől arcom kusza, mord, elmúlás sír a kihullott hajszálban: így üdvözlöm a komoly férfikort. Az idő, mint a szilaj csikó száguld, mi voltam tegnap? — álmodó diák, elém az élet csoda-kútja tárult, hittem: mint másnak, majdcsak innom ád. 2. Egy kopott pad jut újra most eszembe, nagy, türelmetlen szomjúság emésztett, egek és tájak fénye hívott csengve, s mint virágzó fák, remények igéztek. Evek suhantak. S szomjasan maradtam. De elűztem a gyászok örvényléséti Bár kín-szirének kísértek csapatban, hogy lenyomjanak s bekapjon a mélység. Most itt vagyok. Kifosztott utas lettem, a legszebb évek vissza nem jöhetnek, meghaltak a kórágyon helyettem, szerelmem maradt sírjukon cöveknek. 3. Teszem, amit a szívem diktál, s eszem parancsol, ha az élet szólít, mint te, tanárom, amikor kihívtál, hogy oldjam ki az egyenlet csomóit. S mint sóvár diák, gyűjtöm a vagyont még, a tudást, míg a csont-pedellus csönget. Célom egy: majd ne mondják, hogy gyomként rútítottam a virágos földet.