A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-23 / 47. szám

Az ősznek is megvan a varázsa. A téli álo.mba szenderülő természet hattyúdalának tartom, és éppen ezért fenségesen, tragikusan szépnek. Talán éppen ez a lebilincselő, színdús őszi pompa késztette a Szlovákiai Írók Szövetségét arra, hogy a forró nyár helyett a mélabús októberben szervezze meg az Írók és költők társasutazását Nyitrán, Aranyosmarőton, Selmecbányán és a gömöri falvakon, Rimaszombaton, Rozsnyón át, fel egész Alsókubinba és Hibbére, majd onnan Mártonba, és viszsza Bratíslavába. Az Írókról általában az a vélemény, hogy hajlamosak a romantikára. Ezúttal azonban a romantika nem annyira a természeti szépségekben tobzódó tájaknak, mint inkább a kegyeletté növekedett visszaemlékezésnek szólt. Modern postakocsink, autóbuszunk utasai az Írószövetség magyar tagozatának tagjaiból verődtek össze, nagy többségükben fiatalokból. A régi idők postakürtje helyett azonban a társasgépkocsi dudálása és vidám énekszó bolygatta meg a domboldalakon sütkérező, vagy a völgyekben megbújt falvak békés őszi hangulatát. Ilyen derűs társaságnak az idő nem tudott ellentállni. A borongós ég lassan nekibátorodott, elhessentette a szürke felhővarjakat és szelíd kékségével ránk mosolygott. Talán fényképezni is lehet majd — reménykedett Tőth Tibor, a vezetőnk, mert ő is, akárcsak több derúlátő útitársunk, fényképezőgéppel fegyverezte fel magát. Most pedig elárulom végre — mi végből is társultunk össze mi tizenegyen: Cselényi László, Dénes György, Gyurcsó István, Gyüre Lajos, Kulcsár Tibor,, Mács József, Monoszlóy M. Dezső, Szőke József, Tóth Tibor, Tőzsér Árpád és jómagam étre az ötnapos körútra. Zarándok útunkat egyik neves magyar vagy szlovák Irő szülőházától a slrhantjáig, helyi tevékenységük hosszabb-rövidebb idejét jelző emléktábláktól a szájhagyományban Jenmaradt visszaemlékezésig gyakran tarkították eleven, erősen a mában gyökerező élmények. Ezek közé tartozik elsősorban csoportunk szklabonyai fogadtatása, a Rimaszombatban és Rozsnyón megtartott szerzői estek, valamint az alsókubini Hvtezdoslav Múzeum és a mártoni Szlovák Nemzeti Múzeum megtekintése is. Hogy mit láttunk az utunkon? Láttuk Aranyosmarőton a házat, ahol meghalt Jankó Krél', a negyvennyolcas szabadságharc szlovák költője. Megnéztük Selmecbányán a líceumot, ahol Andrej Sládkovié és a kis Petőfi Sándor tanultak egykor és a kamarai hajdú házát, ahol az ifjú Petőfi lakott vékonypénzű kisdiák korában. Selmecbánya festői fekvése, zegzugos, dimbes-dombos, utcáinak, történelmi levegőt lehelő ódon házalnak, •templomainak varázsa minket ls rabul ejtett. Bár a számunkra szokatlanul hűvös, szinte zimankós őszi alkonyat még havasesővel is kedveskedett t mégis felmentünk a várba. Megcsodáltuk az ősi falakat, a várudvaron elhagyatottan őrtálló szabadságharcos gyönyörű, jobb sorsra érdemes bronzszobrát és átintegettünk a szemközti dombon szomorko'dő Leányvárnak. Tovább utazván Berencsfalván megnéztük a régi időkből fennmaradt fogadót, amely ugyancsak Petőfit látta egyszer vendégül. Alsópalojtén komoran nézett ránk vissza a szerény márványtábla, annak mementója, hogy itt, az alig pár száz méterre álló haranglábra húzták fel és kínozták meg a forradalmi lelkületű Jankó Kráít a császári pribékek. Azután fejet hajtottunk Madách Imrének, a meghasonlott lelkű költőnek alsósztregovai síremléke előtt, és gondolatban követtük „égbe röppenő géniuszénak" útját. Mozgalmas élő képet kaptunk Mikszáth Kálmánról Szklabonyán, a régi Mikszáthfalván, az ízes tollú elbeszélő szülőfalujában. őszinte barátsággal fogadták itt csoportunkat a falu elöljáróságának és tanítói karának képviselői. Magyarul ugyan nem tudtak, ám büszkén vallották Mikszéthot falujuk szülöttének. Az iskola tizenegyedik osztályának egyik tanulója nemes feladatot vállalt magára. Megkezdte a falu krónikájának feldolgozását, és abban gyöngybetűivel Mikszáthnak is tekintélyes helyet szentel. A máról azonban nem az Írott krónika. hanem a boldog fiatalság vall. A sebtében megterített asztalon párolgó sültes tálak, a poharakban a gazdag szkiabonyai szövetkezet új bora és mézízű mustja, köröttünk pedig tizenegy iskolás legényke nyolc tangóharmonikán, két hegedűn és egy cintányéros nagydobon muzsikálja a talpalávalót. Még szavalat is volt, és a pionlr-nyakkendője színével vetekedőn piros arcú, piros fülú kis előadót mindannyian a szívünkbe zártuk. Azt mondhatnók, hogy minden az útiterv szerint ment, csak egyet hagytunk számításon kívül. Azt, hogy ifjú tollforgató útitársaink közül nem is egy éppen Gömört vallja szűkebb hazájának. !gy azutá" Losoncon áthaladva néhány olyan faluban is meg kellett állnunk, amelyekben a szülői házakat márványtábla helyett egyenlőre csak a családi becsület ékesíti. Cselényi László barátunk már vagy két faluval elébb izgett-mozgott piros izgalmában. Cukorkát is vásárolt a kishúgának, nagyon készült a család látására. Otthon azonban csak a nagyanyó meg a pöttöm hugocska - a szülők elutaztak a városba. Benéztünk a Cselényi portára. Sáskákként alaposan megdézsmáltuk a szüret padlásra gyűjtött csemegéit, a pirosan gömbölyödő almát, a napsugárszínű körtét, a csevegve pergő okkerhéjú diót, és hogy a paletta teljes legyen - halványlilába piruló magunkszedte szőlőt és blborbajátszó vörösbort ls kaptunk hozzá. Az elfogyasztott sok jótól és a zsebekbe gyömöszölt útravalótól emelkedett hangulatban ijesztgettük immár többi gömöri társunkat is hasonló sáskajárással. Am azok nem voltak ijedős legények, és valóságos hösökként vezették libasorban előrenyomuló csapatunkat még az apósl, anyós! hajlékba is. Meg is járta velünk Mács Jóska, és ml csak jólesőn emlékezhetünk a hófehér házikenyérre, az Ízes füstölt szalonnára, az otthon köpült vajra és az édes pálinkára, a fanyarkás jó borra, meg a szíves szóra, amivel barátaink családja fogadott bennünket. v (folytatjuk) GALY OLGA jzunc susnu lenvsevegre Kapia KIS csoportunk néhány tagját Selmecbánya egyik festői utcájában. Háttérben a Leányvár Mikszáth Kálmán emléktáblája Szklabonyán Az eredeti stílusú berencsfalvi fogadó, amelybe Petőfi kopogtatott be egyszer szállásért Tompa Mihály mellszobra a hanvai temetőben