A Hét 1958/2 (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-09-07 / 36. szám

hol II. Miklós cár és a pestis együttműködésének jóvoltából ötvenezer magyar fogoly van eltemetve, és sajnáltam, hogy nem jutottam el Frunzebe, ahol még számosan élnek az Interhelpo cseh, szlovák és magyar tagjai közül. És bizony irigyeltem Ё. E. Kisch fiatalos vakmerőségét, mikor az Amu-Darja hullámain titokban átkelt Afganisztánba, tigrisvadászatra. Tigrist ugyan nem lőtt a száguldó riporter, de az afgán határőrök néhány puskagolyóval igyekeztek leteríteni a szovjet partról elinduló tutajosokat. Számtalanszor keresgélek fényképeim között és máris Bokhara medreszeiben gyönyörködöm, Szamarkand jázminbokrai közt heverészek, megigéznek a Kazbek jégmezői, járom a büszke Tbiliszit és az aranyos Jerevánt. Fürdők a Szevan-tőban, és nem tudom elfeledni Ecsmiadzint, az örmények Rómáját, sem az Ararátot. Kijevben, egy-kétezer kilométernyi távolságra az örmény földtől hallottam az Ararát új legendáját egy csehül folyékonyan beszélő ukrán főiskolástól. A legendát állítólag egy cseh író — akinek nevét elfeledtették a várost — mondogatta büszkén Ridgway. Kísérői azonban esküdöztek, hogy látogatása hadititok, a bolsevikok nem is tudnak róla! Pedig az örmények nagyon is tudtak a dögvész-generális araráti kirándulásáról. Elhatározták, hogy megtréfálják. Hangszórókkal felszerelt gépkocsik járták be Jereván utcáit, és kihirdették, hogy aznap este csupán huszonkét órakor kapcsolják be a városban a villanyt. A kórházak és gyárak legfontosabbjai addig saját áramfejlesztőjüket vették igénybe. Fura egy dolog volt! At öregek a fejüket csóválták. A szerelmesek kevésbé! Este tízkor azonban már Jereván, a félmilliós város fényárban úszott. Nemcsak az utcai lámpák, de a fényszórók százai is ontották a vibráló fényt. Ridgway torkán akadt a falat. — Uraim — ordította magánkívül kíséretére —, Önök engem egyszerűen becsaptak! Ez nem harmincezer lakosú, szalmafedeles házakból álló falu, ez Boston vagy San Francisco ... — Elővezettette öszvéreit, és nagy dühösen levágtatott a völgybe. A kurdok fejcsóválva nézték az amerikai effendit és vállvonogatva mosolyogtak. A tréfacsináló örmények pedig a jól sikerült csíny után leszálltak az Ararát Bortröszt pincéjébe és nagyot ittak ... A legtöbbször azonban a tenger után vágyom. Álmomban gyakran úszók ki a nyílt tengerre, és sétálok a Zöld-fok füvészkertjének árnyas utain. Nem tudok megbarátkozni a bambuszokkal. Állandóan magam* előtt látom a dél-vietnami kivégző osztagok kegyetlenségeit, látom, hogy kötözik a szerencsétlen politikai foglyot a fiatal bambuszcsemetéhez, mely hihetetlen gyorsasággal nő és növés közben átszúrja a hozzákötözött áldozat mellét. A bambusznak különben is hihetetlen ereje van. A felfelé törő fiatal bambuszfa még a betontetőt is áttöri... Majd delfinekkel kergetődzve jutok át a Fekete-tengeren Ogyesszába, és a Patyomkin-lépcsőkön ülve olvasom Anyegin halhatatlan szavait „ ... hajók lepik el a part hosszát, s a kalmár nép nyüzsögve jár a sok vitorlás kikötőben ... Ogyessza télen öt-hat hétig merő sártenger véges-végig, szakad az eső, s összecsap a feneketlen mély iszap; a házak szinte besüllyednek a habarékba, a gyalog hosszú falábon andalog. * Ogyesszára langy kéjt lehelő ég borul, feljó a hold és fátyolul átlátszó leplet vesz magára. A néma égnek nincs zaja, csupán a tenger moraja ..." „Így éltem akkor Ogyesszában!" — írja Puskin, a Néva partjáról idesodrődott költő. Bronz mellszobra pedig ma is bánatosan nézi a Fekete-tenger színpompáját. Lehet, a Balti-tenger ezüstszürke hűs hullámai, a Petrodvorec és a Nyevszkij proszpekt után vágyódik. Éjfél felé jár az idő, csapongó képzeletem a szellem hosszú utazásaitól kimerülve pihen meg könyves polcom kedves kötetein. A kertek aljában színes bohócsapkában somfordál már az ősz. S ezen az utolsóelőtti, de lehet, hogy utolsó nyári estén, még egyszer vallanom kellett a tavaszról, feledhetetlen tavaszi élményeimről. Kicsi fal um Kicsi falum tornyát Vággyal megtetéztem, A két házsoron át Nagyon messze néztem, És mégis, És mindig Csak itthon maradtam, Kis falum Sarába Szívemmel tapadtam. Kicsi falum szélét Sokat méregettem, Számoltam a lépést, Mit idáig teittem, Azt hittem, Már messzi, Nagyon messzi értem, S ott botlott A lábam: Alvégben, felvégben ... Hosszú vándorlásom Terhe húzza vállam, Az a torony, — látom, Nem nagyobb már nálam. Az a két Házsor is Ügy átkarolt engem, Egy egész Világgá Nőtte magát bennem. CSONTOS VILMOS Taskent — a Narakham mecset bejárata te — két-három év előtt meg is örökítette. A legenda hőse a rosszhírű M. R. Ridgway amerikai tábornok. Ridgway, akit általában dögvész-generálisnak titulálnak, akkoriban a NATO csapatok európai főparancsnoka volt. E minőségben ellátogtott Törökországba. Megtekintette Isztambult, Ankarát sőt Erzerumot is. Aztán elindult a törökszovjet határra. így történt, hogy két öszvéren felvitette magát a bibliai hegyre. A török oldalon, a valaha gazdag örmény falvak kihaltak és düledezőben voltak. — Kivándoroltak — felelték Ridgway kérdésére a török nagyvezérkar tisztjei. Ridgway úgy hitte, hogy Szovjet-örményország vidéke is kopár, néptelen vidék lesz. Dühbe gurult, midőn az ellenkezőjét tapasztalta. Majd Jerevánt kereste az esti ködben. A várost még a legjobb amerikai messzelátón sem lehetett felfedezni. — Ogy látszik félnek tőlem, és elsötétí-Kijev — részlet a pecserszki Laura épület komplexumából