A Hét 1958/1 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-02-23 / 8. szám

kötőjébe... Aztán az én bojárom felszállott újra a hitójába és elment. Nyeregbe szállottam én is, ahogy megmondottam, s neim is állottam meg Ia§i városáig; ott mindjárt szállást vettem egyik fogadóban, a Lozonszki templopia mellett, éppen abban az utcában, amelyik a fejedelmi várhoz viszel . Másodnap aztán, úgy délfelé, szépen kimosakodva, megfésülködve nyalkán, dobogó szlwel indultam el, hogy megjelentsem magam a várkapunál. De ott az őr mindjárt nekem szegezte fegyverét. Ahogy előadtam, hogy miféle panasszal jötteim, tüstént bekiáltott a belső ház felé, ahonnan egy öreg vitéz jött elé s az mindjárt magával vitt engem be az udvarba, s egy kicsi szobába vezetett: ott meg csak elémbe áll egy ifjú és nyalka tisztecske sújtásos, aranypaszomántos ruhában. „Mit kíván kend, jó ember?" Mondom: ezt és ezt — hogy Számadó Ionija, drágá?ani részesgazda vagyok és egyenesen a vajda úrhoz jöttem, mert úgy szomjúhozom már az igazságra, mint a szárvas a híves patakra. „No jól van — azt mondja az Ifjú tisztecske. — A vajda úr akár most is meghallgathatja a kend panaszát. Hagyja csak itt a kalapját és lépjen be azon a kicsi ajtón. Azon túl, benn a nagyszálában megláthatja kend a vajda urat és elmondhatja neki, ami a szivét nyomja." Nekem akkor egyszerre a szivembe szaladt a vér, és' mintha pókháló borult volna a szememre. De azért csak összeszorítottam a fogamat és tartottam magam emberül. És amikor a fiatal tiszt úrfi kinyitotta azt a kicsi ajtót, egyszerre naciy fényességben találtam magamat; és ahogy lehajtott fővel megállottam, megpillantottam a fejedelem szattyánbőr csizmáját. Térdre hullottam. És magamban azt gondoltam, hogy ez a nagyságos fejedelem, aki fiatal is, meg új is a székében, bizonyosan kegyelmébe fogad engem a 'panaszommal. „Nagyságos fejedelem, — kiáltottam vakmerő szóval — eljöttem, hogy igazságot teqyen nakem nagyságod!" A vajda azt felelte: . Állj föl." Ahogy a hangját meghallottam, mint a villám kaptam föl a fejem és megismertem az én fogadóbeli bojáromat. Abban a helyben megértettem, hogy jó lesz a szememet behunyni és reszketni. Még mélyebben lehajtottam a fejem, kinyújtottam a kezemet, megfogtam őnagysága köntösének a szegélyét és megcsókoltam. „Állj föl! — mondotta a vajda úr — és igazold a jussodat." Ahogy fölállottam, mindjárt észrevettem, hogy az én bojáromnak éppen olyan megvetően hunyorog á szeme, mint ott a fogadóban, amikor elvette a jóféle vörösborral teli csuprot Ancufa fehér kezéből. Előszedem hát nagy bátran azokat az árkusokat a bőrtasakomból, kiteregetem őket és beszélni kezdek. Elmondtam én mindent, ami baj s bántalom csak ért, ami keserűség összegyűlt bennem s ami még elholt szüléimről szállott reám örökséaül, A vajda úti pedig sorra forgatta az írásokat, a .szeméhez vitte és jól megnézte a rájuk nydmott viaisszpecséteket; véaül kiderült az arca és csendesen, félig az orrából ezt mondta: „Jól van, .Számadó Ionita uram, igazságot teszek neked. Veled megy egy emberem erős paranccsal, s az majd rendet csinál Drágáne$tiben." Ahogv ezt meghallottam, ismét térdre estem, a vajda úr pedig ismét azt parancsolta, hogy álljak föl. Aztán mosolygós, összehúzott szemmel reámnézett és a vállamra ütött: „No és ha nem tettem volna igazságot, hogy Is lett volna?" „Nagyságos uram, — kacagtam el magam — hogy legyen? Én a szavamat vissza nem vonOm. A kanca ott vár a kapu előtt!" Ezen aztán oly igen jót mulatott Mihalache vajda, amiért Így feleltem neki, hogy ismét a vállamra ütött, de még azt a kupa bort is szóba hozta, amelyiket négy krajcárral fizettem meg a fogadóban; nevetett s megparancsolta, hogy tüstént, jöjjön az a hlvatalbeli ember, akit valam küld Drágáne^tibe: és ott helyben, a színe előtt Írassék meq a levél, erős parancsával. Amikor aztán nyeregbe szállottam odalenn a fogadó előtt, nem messze a Lozonszki templomától, Mihalache vajda ott állott a nyitott ablakban, mosolyogva nézett lefelé és a szakállát simogatta.., — Léthatják most már kegyelmetek, miért kell. úgy nézniök erre a kancára, erre az én keselábú pejkómra, mint valami nagy ritkaságra; a Mihalache vajda kancájából való vér ez, és amikor nyerít meg röhög, mintha csak a régi időkre emlékeznék ő is és azokra a régmúlt napókra, amikor én még fiatal legény voltam. De láthatják most már azt is. hogy micsoda ember vagyok én. Most pedig töltsük meg újra a csuprokat, s hadd kezdek egy másik történetbe, amit már régóta el akarok mondani kegyelmeteknek ... Kacsir Mária fordítása Gergely Vera rajzai A kisbojtár Vajö Sanyi régen megholt, Szegről-végről rokonom volt. Azért is fáj jobban nékem. Hogy mostan már ott az égen Terelgeti a felhőket, Rajzolgatja, festi őket, Míg az égi nyájra vigyáz. — Bojtár volt csak, hogy ért a gyász. De azóta tán odafent, Hivatalban előrement. Hacsak a sok bárányfelhő, Amit hajt a könnyű szellő, Kárba nem ment mint itt alant, — Keserves az ilyen kaland. Szegény bojtár szegódése, Rámenyen a törlesztésre. Mert amikor jó legelőn Terült a nyáj kövér mezőn, A szép után szomjú lelke, Gyűrt papírra rálehelté Esze, keze tudományát, Mint megszállott révült álmát: Benne volt a magány, puszta, Messzi, ami mindig húzta. Húzta, vonta más határra, Míg végül magába zárta, Túl a nyájon és életen, Az ősi rög, a végtelen. Egyszerű volt sorsa, léte, Mezítláb járt, meghűlt, s vége. Itt maradt a festék, tanya, Sírhatsz, sírhatsz édesanya. GYÜRE LAJOS Lapunk előző számának 18. oldalán qz „Esetem a horgászkirállyal" című novella szerzőjének, Urbán Ernő Kossuth-díjas írónak neve sajnálatos véletlen folytán elmaradt, amiért olvasóink és a szerző elnézését kérjUk. Csalóka csókom szitokra válva ballagok, búvert, bolyongó árva, álmatlanul. Szívemet ajkak százai tépik, lelkemnek jaja fölcsap az égig, arcom fakul. 0, egyszer, egyszer szabad volt szállnom . . Szálltam, hogy álmom valóra váljon, bátran, vadul. Oda az álom, oda az élet... Vadságom kéjes, vad keservvé lett, láncos rabul. Így vergődöm most, borongó árva, valakit lesve, valakit várva, egyre alul. S hogy érezzem még: szerettem, voltam — nagy, csókos szivem megtépve, holtan utamra hull. SIMKO TIBOR 19