A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-11-10 / 45. szám

Selmecbányáiról délnek indulunk, a honti lankák felé. A bányaváros hírnöke még jó darabon elkísér — az út mellett csevegő Selmeci patakot sokáig fehérre festi az érc-tej. Még nem haladunk messzire, amikor balkéz felől terebélyes hegy ágaskodik az égnek: a Szitnó, amely innen uralkodik a táj felett és amelyről messzi vidéken annyi regét mond a nép. Vitézek lakoznak a hegy mélyében, de alszik az egész sereg, katonák, lovak egyaránt. A barlang közepén kardjára támaszkodva nagyszakállú lovag szendereg, tőle kérdik a huszárok, ha felserken valamelyik: „Ideje már?" Azt feleli „Még nem". Egyszer régen egy selmeci ember véletlenül betévedt a barlangba, számlálatlan vitézt látott, amint sorban állnak a lovaikkal, mindegyiknek féllába a kengyelben, mintha máris a paripa hátára készülne pattanni. A legközelebbi megkérdezte tőle: „Ideje már?" De a sedmeci ember megijedt és elszaladt. Pedig de kár. hogy elszaladt, panaszolja a rege, mert ha igennel válaszol, felserkent volna a had és megszabadította volna az uraktól a népet. Berencsfaluről, mai utunk céljáról is tudnak a szitnai mondák. A berencsfalvíak egyizben zabot vittek a selmeci vásárra. De a Szitnó tövében lovasok állták el útjukat, megalkudtak a zabra és a szekereket egy mellékútra terelték, amely egyenest a hegynek vitt. Sima volt az út akár az asztal lapja s vasból kovácsolt nagy kapunál végződött. Itt a lovagok lerakták a szekerekről a zabot, behordták a hegybe, a berencsfalviakat pedig kifizették és útjukra bocsátották. De mihelyt visszafelé indultak, eltűntek a lovagok, eltűnt a kapu és olyan hepehupás, görgeteges lett az ösvény, hogy alig bírtak kivergödni az országútra. A Szitnó tetejét most bizonyára süti a nap s fényében játszadozva kergetődznek a lepkék, köztük a nálunk már oly ritka, csodaszép Apollók. De idelenn a völgyet sűrűn megfekszi a köd, mintha jelképezné az itteni nép keserű sorsát az elmúlt évszázadokban, megnyomorodott életét, amelyből félénk reménnyel menekült a csodaváráshoz, a szitnai alvó vitézekhez. * * * Ahogy ereszkedünk lefelé a völgyben, egyre inkább felszakadozik a köd, s Berencsfalu előtt a felhők mögül előcsillan a nap. Ismeretlen kis falu, szlovákul Prenőovnak hívják, nyolcszáz lakosa sincs. Vagy tizenöt kilométernyire lehet Selmecbányától. Nevezetessége közel százhúsz esztendős, bár nem sokan tudnak róla. Petőfi életének egyik derűs epizódja játszódott le itt, amikor 1839 februárjában Selmecbányáról gyalog indult Pestre. Az első nap estéjén a berencsfalvi fogadóba tért be éjszakázni. Hogy miért tartott olyan sokáig a néhány mérföldes út, nem tudhatjuk biztosan, de az okára némi világot vet Petőfi elbeszélése, aki elmondja, hogy az útiköltséget az útbaeső falvak plébánosaitól igyekezett összekalákázni azzal az ürüggyel, hogy a váci püspökhöz megy, mert a katolikus vallásra akar áttérni. A legtöbb néhány garassal szúrta ki• a szemét, de akadt olyan is, aki egy ezüst tallért adott. Bárhogy is történt, annyi biztos, hogy a tizenhat éves fiatal költő nem bővelkedett földi javakban. Szerényen meghúzódott hát a berencsfalvi fogadó ivójának sarkában, s vacsorára beérte egy darab kenyérrel. A fogadós literátus embernek tartotta magát, valaha legalább is az iskola mellé járhatott. Megörült a diáknak és szóba elegyedett vele. A fogadósné integetett, magyarázgatott valamit a vendégnek a férje háta mögül, a kemence mellől, a diák azonban nem értette. Mármár vitába keveredett a házigazdával, mert hát annak enyhén szólva fura nézetei voltak. Ki tudja, mi lett volna a dolog vége, ha a fogadóst ki nem hívják az ivóból. Az asszony felhasználta az alkalmat, megsúgta Petőfinek, hogy az istenért, ne ellenkezzék az urával, mert bizony étlenszomjan és szállás nélkül marad, mert az embere igen paprikás természetű, ha megmérgesedik, nem néz se istent, se embert, de még vendéget sem és aki ellentmond neki, könyörtelenül kikergeti. Petőfin fogott a jó szó. Visszajött a kocsmáros, folytatta nyakatekert okoskodásait, a diák pedig buzgón bólogatott mindenre,, sőt még meg is dicsérte az égbekiáltó ostobaságokat. Fogadósunk annyira megkedvelte szelíd vendégét, hogy csodálatos traktát csapott, ételt, italt rakott elébe, paplanos ágyba fektette, sőt még másnapra is ott marasztotta. Petőfinek nem lévén sietős az útja, szívesen vendégeskedett — ingyen, harmadnap pedig a kocsmáros útravalót csomagolt be neki és a saját kocsiján vitette el a legközelebbi állomásig. . Hogy pontosan így történt-e, ma már hiába kutatnánk. A berencsfalvi vendéglő azonban még ma is áll, a falu felső végén, ahol két út torkollik egybe. Jellegzetes reformkori fogadó, szélesen elnyúló, földszintes épület, bolthajtásos kapuval, az udvarán fedett kúttal. A bolthajtásos kapun azonban ma már nem utasok térnek be, hanem táskás gyerekek — Iskola lett a régi vendéglőből. De kívülről nézve megtartotta eredeti arculatát és az udvaron sem sok jel vall az ódon ház új hivatására. Éppen szünet ideje volt, amikor megálltunk az egykori fogadó előtt. Az ablakokban szőlőfürtök bogyóiként zsúfolódnak egymáshoz a gyerekarcok. Bemegyünk, beszédbe elegyedünk a gyerekekkel, tanítókkal, Kedvesek, bizalmasak. De arról egyik sem tud, miről hires a magyar irodalomban a berencsfalvi iskola. TŐTH TIBOR SZTYEPAN SCSIPACSOV Te tudod, ha vállatok összeér, A szíve egybedobban a tieddel; Örömöd, búd visszhangja benne él. Faggatnod szávai, kérdened sosem kell. Nincs nála lágyabb, nála nincs hívebb! Te űzöd véle játékod szeszélyét S egyet nem tudsz, nem érted e szívet — Nem ismered még fájó büszkeségét. A próbák terhét, keservét kiállva Szeretne, érted verne szüntelen. De ha kit szeret, sértőn megalázza, Kíntól keményen hallgat ridegen És el nem lágyul férfi-könnyeken. Fordította Tóth Tibor Mint a szobrász Előttem köznapok bazaltja. Vésem, 'formálom, szépítem. Merész alakja visszaadja holnapot építő hitem. Zöld jáspissal kínál az ünnep. Üjra vésőt ragad karom; boldogságunkat, örömünket féltő gonddal formáigatom, , Hogy megmaradj ily hamvas, szépnek carrarai márványba véslek, s mint pogány, kit ösztön vezet, színtiszta lángú áldozattal köszöntelek. Csodál, s magasztal szívem, mint örök ihletet. ZALA JÖZSEF 7