A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-28 / 17. szám

AKIT MINDENKI BECSÜL A mostani választásokon újra ezrek jutnak be a nemzeti bizottságokba, bizonyítandó államigazgatásunk legszélesebb demokratizmusát, mert ezek az újfajta népképviselők az ország lakosságának minden rétegét képviselik maguk Is a legkülönbözőbb foglalkozási ágakból és helyekről kerülve kl. Az új jelöltek népes tömegéből egynek a bemutatása szinte világító példa és jelképe ez új típusú népképviselőknek. Ha lehet, s nem lesz szerénytelenség, azzal a merész kijelentéssel kezdeném az Interjút, hogy olyan munkásemberrel találkoztam, akiről regényt vagy filmet szokás írni a szocializmus világjában. Három Ízben találkoztam vele, egyszer a munkahelyén, a téli kikötőben, aztán odahaza és kis családi kertjében, s mindazonáltal, hogy egy-két napos Ismeretség nem lehet eldöntő jelentőségű egy emberről alaposabb véleményt alkotni, úgy éreztem mind a három találkozásnál, hogy ezt az embert tisztelet és megbecsülés veszi körül. Többnyire nem egyenes vélemény formájában érkezik ennek a megbecsülésnek a jele, hanem egy mozdulat, arckifejezés vagy a hang közvetíti. Mondom, nagyon érezhető volt körülötte a tekintélynek valamilyen sugárzó erőssége, amit csak az emberek önkéntelen megnyilvánulásaiból éreztem meg, amint holléte után tudakozódva beszélgettem a körzeti nemzeti bizottság tisztviselőivel, vagy munkahelye után kérdezősködtem a kikötőben vagy tíz embertől és ahogy már együtt haladva lakóhelye, Erzsébetliget utcáin. Innen ís onnan is, de minden ember ráköszönt. Mégis talán a vele történt beszélgetés mond róla legtöbbet. Oros Györgynek híják, kikötőmunkás, az elmúlt választást időszakban is tagja volt a körzeti nemzeti bizottságnak, s az Idei választásokon újra jelölték. Egyszerű munkásembernek tűnik, de ha hosszabb ideig beszélget vele az ember, az erős jellemek valamilyen szuggesztív jellegű tulajdonsága, az Ingathatatlan becsület sugárzik kl belőle, olyasféle tulajdonság, ami ugyan nem pontos megfogalmazásban, Inkább érzéseinkben, a szocialista típusú emberről él bennünk. Mint a becsületes munkásembereknek általában, rögös életútja volt, — noha még csak középkorú ember (éppen negyvenhetedik születésnapján írom a vele esett beszélgetést), — élettapasztalata egy egész életet leélt emberé. Töredezett menetű az elbeszélése, amint az életét sorolja, látnivaló, hogy aligha történt még meg vele ez áz életről-vallás. Mintha azon restelkedne, hogy neki annyi baja volt az élettel. — Nincsen abban semmi különös — szól belőle 'a higgadt egyszerűség — az apám cipész volt Somorján, nagycsaládos ember, voltunk testvérek tizen. Én voltam az ötödik, aztán én velem tizenhétéves koromig nem történt semmi. Roszszul éltünk, az első világháború alatt két leánytestvérem meg is halt. A.pám ls nemsokára, tán tiz évre, utánuk ment. Akkor aztán anyámmal feljöttünk Pozsonyba, az egész család. Ez huszonhétben volt. Eddig én mint gyerek apám mellett dolgozgattam, vagy napszámoskodtam, csak huszonkilencben kerültem be a kikötőbe. Idénymunkásnak, mert csak nyárra vettek fel, amikor a rendes kikötőmunkásoknak sok volt a munkája. Hát ez elég keserves dolog volt, mert 8 ha elfogyott a munka, kitettek, aztán arról senki se gondoskodott, hogy utána miből élünk meg. A betegbiztosítás ls csak arra az Időkre szólt, amig dolgoztunk. Én már családos ember voltam, még mindig csak ez a munka jutott, aztán többször volt, mint nem, hogy vacsora nélkül feküdtünk és reggeli nélkül keltünk. Én azóta ott dolgozom, csak épp a háború szakította meg egy Időre ezt a munkát. A háború volt életének legnehezebb időszaka. 1938-ban Erzsébetligetet Ligetfaluval együtt Németországhoz csatolták, s őt, mint legtöbb munkásembert, politikai megbízhatatlanság ürügyén és alapján elhurcolták Ausztriába hadimunkára. Az Arbeltsamt összeszedte őket és elvitte útépítésre Salzburgba, Eisenstadtöa, Bécsbe, Bécsújhelyre, s hatévi kényszermunkán tartotta őket. — Tudja, talán nem ls a megbízhatatlanság bélyege volt az elviselhetetlen, vagy a bánásmód, — mert a németek nagyon értettek ahhoz, hogy mindent dekára megkapjunk, mint a gép az olajat, és ügy is kellett dolgozni, mint a gépnek, — hanem a nemzeti gyűlölet. Bennünket lenéztek, mintha alacsonyabb rendűek lettünk volna, ök egymásközt kamerádok voltak, bennünket meg semmibe se vettek. Eszköznek néztek, nem embernek. Ahol én dolgoztam is, volt egy. gépem, egy Mann-kompresszor, ez tömte az utat meg fúrt ls. Ezt én kezeltem, én értettem hozzá, de kineveztek mellém egy német főgépészt, aki nem értett hozzá, csak figuráit mellette, és ő szedte a nagy fizetést, én meg dolgoztam, Hát szöktem is onnan, ahogy csak tudtam. Negyvenkettőben átmentem Magyarországra, hogy az én fajtámhoz kerüljek, pedig tudtam, hogy ott se várnak tárt karokkal... Ott behívták 1945 tavaszán, s a háború emberrel labdázó forgatagában Sopronkövesdre került a gépkocslzókhoz, s véletlen folytán, vagy a háború logikátlanságal révén Nyékvárkonyban mint egy alezredes sofőrje véletlenül meghallotta Szálast egyik napiparancsát, amelyben э már csak a Dunántúlon állomásozó alakulatok 32 éven felüli, nagycsaládos földműveseit Ideiglenesen leszereltette a tavaszi munkákra való tekintettel. Igy került kl a háború préséből, véletlen úton. Hogy hazaérkezett, napok múlva fel is szabadult. Igy mondta: — Elhiszi, hogy felszabadultam?! Azóta van munkája, s utána kijár a megbecsülés is. öt gyerek van, egy férjezett lánya, egy tizennyolcéves fia, aki traktorista, egy katonaiskolás fia, és két iskolás gyereke. Meaelégedett ember lehetne, látszólag az is. és mégis van valami, ami soha nem hagyja nyugton. — A maradiság az — mondja. — Nem tudom mennyire Ismeri a kikötői munkát — folytatja —, de megérti mindjárt, ha elmondom. A legnehezebb munkák közé tartozik, mert még nem eléggé gépesített. Képzelje el, hogy a rakodáshoz nincs egyéb gépünk, mint a daru meg a transzportőr, a többit testi munkával végezzük. Az én munkacsoportomban 13 ember dolgozik, s ha csak például búzával dolgozunk, minden, lapáttal 12 kilót emel a munkás. Óriási a por, védőmaszkot nem vehet, mert nem tud tőle dolgozni, s a sok hajlongástól idő előtt tönkremegy az ember egészsége. Minden rakodómunkás derékfájos, meg asztmás. Hát én már benyújtottam két újítási javaslatot, amik kis gépesítéssel nagyon megkönnyítenék a munkát. Az egyik a raktárban dolgozókon segítene, az egész szerkezet egy kis kanalas gép, ami a transzportőrre rakná a gabonafélét, előtte egy spiráltengely húzna össze a gabonát a kanalasgépbe. Egy kis mechanizáció, s mégis képesek hónapokig húzni a tervezést és a megkonstruálást. A más'k pedig a vagonberakodást könynyítené meg. Most a darun függő kanál nem egyenesen a vagonba szórja a gabonát, hanem a munkások hordják be, s aztán ott a munkások szórják szét egyenletesen. Az én újításom szerint jóformán egy ember nélkül egy tölcséres szerkezeten keresztül egyenesen a vagonba szórnánk. Húzzák a tervezők, a technikusok a megvalósítást, a munkások meg idegenkednek tőle, de a végén erről az újításról magam csinálok a szabadságom ideje alatt egy profilt fából, s magam mutatom be. Én elkészítem négy nap alatt az egyik kollégával, így meg talán egy év Is beletelne, míg megvalósulna. Hát nézhetem, hogy egy évig abban a porban dolgozzanak az emberek? Amikor már a németeknek, a lengyeleknek meg a románoknak ls billenő rakodóvagonjaik, modern uszályaik vannak? És aztán még valamit. Azt hiszem Dolansky elvtárs beszámolójában olvastam, hogy 1960-ra harmincnyolc százalékkal akarjuk emelni az életszinvonalat! Ilyen ember Oros György Van még egy kijelentése, ami most is visszacseng bennem: A főutcánkat, ezt a Kalinyin utcát, akarjuk meghosszabbítani, egészen ki az oroszvári útra, hogy egyenesen járhassanak Innen az emberek a Matador üzembe dolgozni. Mert ez kell a legjobban. Miku® Sándor