A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-10 / 10. szám

A . szuiai Kenyhecről, a szomszéd faluból ballagtam át Szinára. Nincs messze egymástól a két falu, mindössze talán kétszáz méterre. Az országutat még itt-ott kásás, lucskos hó borította. Kis tócsák csillogtak a mélyedésekben, fürge erecskék siettek a kétoldali árkok ölébe. Az utca csendes volt. Egyikmásik kapuban fejkendős nénikék álldogáltak, beszélgettek. Az árok magasabb partján piros arcú gyerekek próbálgatták makacs elszántsággal a szánkózás örömeit, de bizony már többször ragadt sárba a szánkó, és a megmaradt havon se siklott ügy a szán, mint decemberben. A gyerekek mégsem akarták elhinni, hogy már vége a télnek. Az utca csendjét hirtelen a helyi hangszóró vidám zenéje zavarta meg, mely egész tavaszi hangulatot teremtett. A nóta végén felhívást közöltek az elmaradt adőilleték befizetéséről. Ma már falvaink jó részén a hangszóró helyettesíti a kisbíró dobját. A községháza nagy, sárga épületét csinos kerítés veszi körül. A kiskertben örökzöld és fiatal fenyőfák. Ahogy benyitok az ajtón, mindjárt egy nagyobb terembe érek. Ez az agitációs helyiség. A falakon ízléses díszítések, virágtartók. Hosszú asztal húzódik az ablak mellett. Rajta brosúrák, füzetek. A másik szobából írógép zaja és beszélgetés hallatszik. Két fiatalasszony végzi az irodai munkát. A helyi nemzeti bizottság elnökét keresem. — Elment ebédelni, — mondja az egyik. Leülök és várok. Nézem, ahogy fürge kezekkel rakosgatják az iratokat, jegyeznek, számolnak. Idős bácsi lép be. Köszön. Megáll az ajtóban és vár. Az ember lehet vagy hatvanöt—hetven éves, lekonyult, tömött a bajusza, bozontos a szemöldöke, ráncoktői barázdált a homloka. Egy pillanatig az az érzésem, mintha Mikszáth vagy Móricz regényéből toppant volna elő. — Mi tetszik, Zsihala bácsi? — kérdi az asztal mellől az egyik asszony. — Az adőt, — mondja az öreg s egyet előre lép. Nem szól többet, nem pazarolja a szót. Vár nyugodtan, amíg kikeresik az adőlvet. Nézi, ahogy a fiatalasszony kiirja a cédulát a házadőra, a kutyaadóra ... — Az egész évre kifizeti ? — kérdi újra az asszony. Bújócska szerelmesparja — Ki. — Százötvenhárom korona. — Mennyi az? — kérdi még egyszer idős Zsihala Pál, nem azért, mintha nem értené, de hátha másodszorra kevesebbet mondanak. Mikor meggyőződik, hogy ugyanazt hallja mégegyszer, odamegy az asztalhoz, kucsmáját leteszi a székre és a bal belsőzsebéból elővesz száz koronát. A pénzt lecsúsztatja az asztalra. Egy pillanatig vár. Most a jobb belső zsebébe nyúl, onnan tízkoronásokat húz elő, majd a még hiányzó három koronát a külső zsebéből pótolja. Mikor végre kint van az öszszeg az asztalon, bozontos szemöldökét felhúzva, óvatosan az ülő asszony felé tolja a pénzt. A cédulát, mielőtt aláírná, kétszer is megnézi. Majd mint aki jól végezte dolgát, elköszön. íme egy parasztarc a sok közül. Egyszerű kis eset, de mégis szükségét érzem, hogy feljegyezzem. Nehogy azt higygyék, rossz ember Zsihala bácsi. Meg van ő elégedve az élettel, a szocialista rendszerterén. Most a választásokra készülünk, agitkettősöket szervezünk a fiatalság köréből is — fejezte be tömören mondanivalóját Sváb elvtárs. Felkerestem Erős Pálnét is, a Csemadok tánccsoportjának lelkes vezetőjét. A tánccsoport a szinaiak egyik büszkesége. Nyolc lányból áll az egész csoport. Már két éve együtt táncolnak. Összeszokott az együttes. Szinán majdnem minden ünnepélyen szerepelnek, de részt vettek a kassai Csemadok-napon, a losonci népművészeti bemutatón s vendégszerepeltek Szepsiben és Bodrogszerdahelyen is. Műsorukban legtöbbször a Leány-tánc és a Virágszedés szerepelt. Most készülnek a Gyertyás-tánccal. — Szeretnék már Verbunkost is betanítani, de, sajnos, legények nincsenek a csoportban. Eddig hiába próbáltuk, nem tudtuk őket a tánccsoportba csalogatni — mondja szomorúan Erősné. — Pedig jó fiútáncosok nélkül nem fejlődhet a tánccsoport, mert kevés a leány-tánc. — A színjátszók inkább a Vidám jelenet a Bújócskából rel. Az adója se sok, hisz kifizette egész évre. De hát a hivatalokkal szembeni bizalmatlanságot nehéz még legyőzni az emberekben, mert a múltban bizony gyakran becsapták a szegény embert. Sváb Józseffel, a helyi nemzeti bizottság elnökével és Derezsák Imrével, a titkárral — akik közben visszajöttek, — beszélgetünk a falu kulturális életéről. — Menne itt minden — mondja Sváb József —, csak az a hiba, hogy ilyen nagy községnek, mint a mienk (Színának 2000 lakosa van), nincs megfelelő kultúrterme. A Csemadok kapott ugyan helyiséget, de ott még táncot is alig lehet próbálni. A helyi nemzeti bizottság és az EFSZ segíti a fiatalságot, de többet is tehetnének. Az ifjúságnak nincs sehol szórakoznia. Egy olyan termet kellene berendezni, ahol lehetne olvasni, előadásokat tartani, sakkozni, stb. Hiányzik a nevelés. A tanítók, sajnos, nem sokat segítenek a kultúrmunka téli időszakban szerepelnek — folytatja Erősné. — Eddig a Csikóst, a Cigányt és a Bújócskát játszották nagy sikerrel. Hámorszky Máriával, a Csemadok kültúrfelelősével a ruhaüzletben találkoztam. 6 az egyik elárusítónő. Középtermetű, mosolygós, szőke asszony. Nem is olyan régen még a tánccsoport egyik erőssége volt. Most is táncol néha, ha valaki megbetegedik. Két nagy fényképalbumban lapozgatunk. Válogatjuk a fényképeket. — Bárcsak a fiúk is olyan szorgalmasan járnának a csoportba, mint a lányok — mondja Hámorszky Mária is. — Pedig a lányoknak sincs több szabadidejük, hisz legtöbbször egész nap dolgoznak. Bizony, a szlnai kultúráiét nem a legvirágzóbb. Egy ilyen nagy községben, ahol annyi a fiatal, elég sajnos, hogy csak nyolc lány szorgalmas munkája és a színjátszók Időszaki fellépése jelenti a kultúrát. Ozsvald Árpád